5.13. Valamennyi törvény betöltése a szeretet

Gal 5,14: „Mert az egész törvény ebben az egy igében teljesedik be: »Szeresd felebarátodat, mint magadat.«”

5.13.1. Az egyes parancsolatokat ez a szeretetparancs foglalja össze

Így íratott meg 3Móz 19,18-ban. Ezért mondja Pál Róm 13,8kk szerint is: „Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt. Mert az, hogy ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne kívánd, és mind a többit ez az ige foglalja össze (3Móz 19,18): szeresd felebarátodat, mint magadat.” A beteljesedik – ezt az igét itt is úgy kell érteni, hogy ’összefogja’ vagy ’tartalmazza’. Ezt csak azért mondom, nehogy valaki úgy gondolja, hogy az apostol tanítása szerint a régi törvényt az új abban az értelemben „tölti be”, hogy azoknak lelki értelmezést ad és szeretetigékkel veszi körül. [A törvénynek az embertárs szeretetéről szóló szeretetigéje ezzel szemben már az Ószövetségben megíratott! – A ford.] Mert egyedül a kegyelem a törvény betöltője. És nem (új) szavak azok, amelyek által az ige beteljesedik, hanem létező valóságban teljesedik be az ige, és képesség alapján kap elismerést a beszéd (vö. 1Kor 4,19). Egyébként pedig ez a legszeretetteljesebb parancsolat, a felebarát szeretete, talán nem (a régi törvényben) 3Móz 19,18-ban íratott meg? Ebben az igében foglalja össze az összes törvényt, amely a kegyelem által teljesedett be. Így vagyunk „szabadságra elhíva”: az egész törvényt megtartjuk, amennyiben az a felebarátnak szükséges. Ezt az egyetlen törvényt szeretetben gyakoroljuk.

Ezért teljes joggal állapítottuk meg fentebb, hogy a Lélek szolgasága és a törvénytől vagy a bűntől való szabadság ugyanaz, mint ahogyan azt is, hogy a bűn szolgasága olyan, mint az igazságtól való szabadság (vagy az igazságtól és Lélektől való elszakadás). Így megy az egyik szolgaság a másikba, az egyik szabadság a másikba, ami azt jelenti, hogy bűnből kegyelembe, a büntetés féleleméből az igazság szeretetébe, a törvényből a törvény betöltésébe, az igéből a valóságba, a példázatból az igazságba, a jelből a valóságba, Mózesból Krisztusba, a testből Lélekbe, e világból az Atyába: mindez egyszerre!  

Ha az apostol most ezt a parancsolatot minden törvény utolsó és legnagyobb összefoglalásának nevezi, és ha a szeretet e főrészében mindent összefoglal, úgy itt egy kicsit még el kell időznünk.

Először: milyen sokan írják elő nekünk részletesen, amit mondanunk, tennünk, gondolnunk kell! Természetesen nagyon sok, ami az emberek közötti kapcsolatban előfordulhat, ahol olyan sokféle értelmezés, olyan sokféle szervezet, olyan sokféle helyzet, olyan sokféle eset adódik, hogy a törvények és a könyvek megfogalmazói soha nem képesek a végére jutni. Milyen sok parancsra van szüksége a nyelvnek! Mennyire van szüksége a szemnek! Mennyire a fülnek! Mennyire a kéznek! Mennyire az ízlelésnek! Mennyire a tapintóérzéknek! És milyen sokra van szüksége a gazdaságnak! Mennyire a barátok közti viszonynak! Hány megszámlálhatatlan hangyája ez a parancsolatoknak! Ha nem hiszed, akkor nézd meg napjaink legszerencsétlenebb tudományát, a jogot és a törvénykezést. Ezzel szemben itt ez a parancsolat: mennyire rövidre fogott, milyen gyorsan, milyen hatásosan elintézi mindezeket! A fejnél, a forrásnál kezdi, a dolgok gyökerére teszi a kezét, nevezetesen a szívre. Mert „onnan indul” (Péld 4,23) „az élet vagy halál”. [A halál nincs a szövegben. Luther itt téved, vagy más igehelyet idéz, pl. Péld 14,12; Sir 37,21 – A ford.] Természetesen az ember cselekedetei közül némelyek inkább a bensőnkben, mások inkább külsődlegesen nyilvánulnak meg, de semmi nem ér el olyan mélységeket, mint a szeretet. Ennél titkosabb valami az emberszívben nem lelhető. Ahol a szívnek ez az indulata a jó rend irányába mozdul, ott a többi tagnak nincs szüksége parancsolatokra. Mert ott már minden ebből az irányultságból következik: amilyen ő, a többi is olyan. Nélküle minden balga önsanyargatás. Erről mondja Préd 10,15: „a bolondok munkája fáradságot okoz”. [A latin szöveg szerint. – A ford.] Ezzel szemben Péld 14,6: „az értelmes embernek könnyű a megismerés”. Ettől kezdve a próféták az ember igazságosságát „nyomorúságosnak” és „bajnak” nevezik. Zsolt 7,15: „nyomorúságot hordoz és csalódást szül”. Hasonlóan Zsolt 7,17: „visszahárul fejére a nyomorúság”. Aztán egy másik zsoltár szerint (140,10): „fejére zúduljon az a nyomorúság, amit ajkuk felidéz!” Majd (Zsolt 10,7): „nyelve nyomorúságot és bajt okoz”. A héber aven kifejezést ugyanis olykor nyomorúságnak, máskor bajnak fordítják. Mert ez a szó annyit jelent, mint igazságtalanság, vagy még pontosabban annyit, mint az olyan istentelen „igazságosság”, amely a törvényből és cselekedetekből való, és amely az ember szívének soha nem ad nyugalmat. Ehhez tartozik a szokásos bethaven, ami bálványok házát jelent. [Szó szerint: a tisztátalanság háza; Hós 4,15; 5,8; 10,5; Ám 5,5. – A ford.] Mert így nevezi a próféta (Hós 10,5) azt a házat, amelyben Jeroboám az aranyborjút felállította és Izráelt vétkeztette (1Kor 12,28kk; 1Kor 14,16 és más igehelyek). Mert az igazság ilyen gyakorlásában, amelyből hiányzik a szeretet, sok a munka és a fáradozás, de nincsen gyümölcse. Ezért panaszkodik Jeromos e helyütt az ilyen típusú emberekre, amikor így szól: „Most azonban, amikor az összes ilyen (önmegigazító cselekedet) sokkal jobban a nehezükre esik, azoknak csak egy nagyon kis részét cselekedjük. Egyedül csak azt nem tesszük, ami ezzel kapcsolatban sokkal könnyebben megcselekedhető, pedig e nélkül az összes többi semmit nem ér. A böjtölés fáradozása közben kárt szenved a szeretet, a virrasztás elerőtleníti a testet, a Péter-filléreket csak nagy fáradozással lehet összekaparni, és a vér az áldozathozatalban, még ha a hit benne lánggal ég is, nem fájdalom és félelem nélkül ömlik ki. Mindezt megtaláljuk azoknak az embereknek a készségében, csak éppen a szeretet hiányzik, amiért e »fáradozásaikat« művelik stb.” Mit gondolsz, mit mondott volna, ha azt kellett volna látnia, amikor napjainkban a törvények tömegével és a babonás szokásokkal már nem is a szeretetért fáradoznak, hanem azt teljes mértékben kioltották? Az én véleményem szerint sincs semmi olyan, ami kárhoztatóbb veszélyt jelentene a szeretetre, mint a törvények és rendelkezések sokasága. Ezáltal vezetik félre az embereket a cselekedetek útjára: az emberi igazsággyakorlatok annyira lefoglalják őket, hogy általa arra kényszeríttetnek, hogy a szeretetet elfelejtsék.

5.13.2. A szeretet természete és célja

Most pedig különös hangsúllyal és nyomatékosan tárgyaljuk az egyes igeszavakat. Először is Pál a legcsodálatosabb erényről, a szeretetről egy képet mutat. Ő ugyanis nem ezt mondja: „Neked szívélyességet, barátságot kell tanúsítanod az embertársaddal szemben, kezet kell nyújtanod neki, jót tenni vele, köszönteni őt, vagy más hasonló külsőségekben megnyilvánulót cselekedni érte.” Hanem: szeretned kell őt. Mert bizony vannak olyanok, akik „barátságosan beszélnek embertársaikkal, de rossz szándék van a szívükben” (Zsolt 28,3). 

Pál ezért a szemünk rajzolja elé a legcsodálatosabb célt, a szeretet tárgyát, amelyre annak irányulnia kell. Félretesz az útból minden tekintélyt, és egyszerűen csak ezt mondja: a felebarátodat. Nem azt mondja: „szeresd a gazdagot, a hatalmast, a tudóst, a bölcset, a rendeset, az igazat, a szépet, a kellemest” stb. Hanem egyértelműen: a „felebarátodat”. Éppen ezzel teszi nyilvánvalóvá, hogy bár rangunk és helyzetünk alapján nagyon különbözőek vagyunk, az Isten előtt azonban valamennyien egyetlen nagy tömeg, akiket egyenlőknek tartanak. Ahol ugyanis a személyeket tekintélyük alapján megkülönböztetik, ott ez a parancsolatunk teljes egészében megsemmisül. Ez az olyan esetekben történik meg, amikor a tanulatlanokat, a szegényeket, a gyengéket, a megalázottakat, a balgákat, a bűnösöket és (állami) gondozottakat megvetik. Mert ilyenkor nem az embert nézik bennük, hanem csak az álarcukat, külső megjelenésüket, és így válnak csalókká.

5.13.3. A szeretet mértéke és fokmérője

Harmadszor Pál az előző kettőhöz (a szeretet erényéhez és tárgyához) a legcsodálatosabb példát adja, amikor így szól: mint magadat. A többi parancsolatnál önmagunkon kívül is kereshetünk példákat; ezt a példát azonban nekünk egyedül csak saját életünk mutathatja meg. Továbbá: a külső példák hiányosak, mert nem magunkban érezzük azokat, és nem önmagunkban kelnek életre megfelelő vonzerővel. Ezt a példát azonban az ember belül érzi, és a legnagyobb nyomatékkal nem a betűk által, nem a szavak által, nem is a gondolatok által, hanem közvetlenül tapasztalatainak a komolyanvétele által éli és tanítja. Mert ki ne érezné át mélyen, hogy mennyire szereti önmagát, és mindaz milyen nagyon óhajtott, meggondolt és céltudatos, ami önmagának üdvös, dicsőséggel teljes és szükséges? És ez az érzület az eleven mérték, egy belső figyelmeztető jel, folyamatosan jelen lévő bizonysága annak, amivel az embertársadnak tartozol, nevezetesen önmagadhoz hasonlóan és ugyanazzal az odaadással.

Miért is mélyedünk bele a sok könyvbe? Minek futunk a sokféle tanító után? Miért fárasztjuk magunkat cselekedetekkel és igazsággyakorlatokkal? Minden törvény, minden könyv, minden cselekedet mértéke a szív e legbelsőbb érzésének és indulatának a megmérettetése. Ebben gyakorolja magát a keresztyén ember minden cselekedetében, egész életén keresztül.

Nem lehet az isteni tanításnak ennél hatásosabb példáját adni; mert ezt a példát nem úgy látjuk és nem úgy halljuk, ahogyan az egyéb törvények példájánál, hanem ezt mi tapasztaljuk és éljük, és soha nem szabadulhatunk meg tőle, és nem is engednek minket elveszni. És nem lehet a szeretetünknek méltóbb tárgyát felmutatni, mint az embertársadat, mert ő az, aki hozzád a leghasonlóbb és veled leginkább rokon. És nem lehet az erénynek tökéletesebb módját megtanulni, mint a szeretetet, amely minden jónak a forrása. Ahogyan a másik oldalon: „Minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoznak önmaguknak.” (1Tim 6,10) És így a legnagyobbat és a mindent összefoglalhatót találjuk meg e legrövidebb parancsolatban: ez minden törvény csúcsa, feje, beteljesedése és végcélja. E nélkül az összes többi hasznossága – zéró, nulla.

Tehát nincs jelentősége, ha te vádolod magadat, hogy nem tudod, mivel és mennyivel tartozol embertársadnak. Bárcsak a föld alá süllyedne e tanult mestereknek az a sok szőrszálhasogató megkülönböztetése! [Luther elveti azt a középkori teológiát, amely a felebaráti szeretetet különféleképpen szerette volna „rendezni”. – A ford.] „Közel van hozzád az ige, a szívedben.” (Róm 10,8) Ez olyan vastag betűkkel íratott meg, hogy megragadhatod. Mert te magad is átéled és érzed, sőt te magad vagy a mértéke: mint magadat, hangzik, kell szeretned, nem kevésbé, mint ahogyan magadat szereted. Hogy te milyen nagyon szereted magadat, azt senki nem mondhatja meg neked jobban, mint te magad, mert a te érzéseidet pontosan megmutatja, amit egy másik legföljebb csak sejtései alapján tárhat eléd. És ezért nem tudja senki jobban megmondani neked, mint te magad, hogy mit kell tenned, mondanod, kívánnod a felebarátodnak. Mert ez esetben nem helyénvaló a közmondás, miszerint a legrosszabb tanítómestert választja magának, aki magát tanítja. Nem, itt te leszel a legjobb tanítód, aki a legkevésbé fog csalódást okozni neked, miközben az összes többiben csalódnod kell. Ilyen könnyű hozzáférhetővé tenni és megközelíteni az Isten törvényét, úgyhogy senki nem mentegetheti magát, ha nem helyesen él. [Luther: nagy baj, ha fontosabb a szertartás, mint a szeretet. – A ford.] Mert ami a legrosszabb: teológusaink azon tanítása, amely azt hangsúlyozza, hogy nem tudhatjuk, mikor is vagyunk a szeretet állapotában. Valójában ez arra a képzelődésre kényszerít, hogy a szeretet valami nyugodtan alvó és rejtett lelkiállapot. Mire is jutnak ezzel a balga képzelődéssel? Csakis erre: tagadják, hogy képesek volnánk azt a legjelenvalóbbat és legélőbbet, ami bennünk van, komolyan venni, nevezetesen életünk tulajdonképpeni lüktetését. Az én véleményem szerint a szívünk megindultságát. Vagy talán az a bizonyos Merkúr belőlünk is egy Sosias-alkatot formál, ahogyan Plautus ábrázolja, hogy aztán mi magunk sem találjuk és ismerjük meg magunkat? [Mint egy megbabonázott, aki nem tudta, kicsoda. – A ford.] Kérlek, talán nem érzékelhetem, ha nekem valaki tetszik vagy nem? Miért szidalmazom azt, aki ellenemre van, és miért dicsérem, aki tetszik nekem? Vagy talán nem érzem, amikor átkozok, vétkezem, áldok, vagy éppen a jót cselekszem?

5.13.4. A szeretet próbaköve a kereszt

„Viszont – mondják a teológusok – eközben mégiscsak egy teljesen természetes vonzódás alapján lehet cselekedni; az emberi természet pedig tökéletesen hazug ügyeskedéssel képes meghamisítani a kegyelmet.” Erre az én válaszolom: megengedem, hogy az emberi természetnek valóban a hatalmában áll a kegyelmet meghamisítani, de nem tovább, mint a keresztig. A kereszttől ugyanis teljesen elfordul, vele teljesen ellenkezőt érez, és ellenségesen szembeszáll a kegyelemmel. A kereszt alatt azonban én az ellenszenves elhordozását értem. Mert a természet csak addig szeret, dicsér, tesz jót és áld, amíg ezek nem okoznak fájdalmat neki. Ahol azonban megsebesíted vagy az akaratával ellenkezőre törekszel, a természet azonnal az igazi arcát mutatja: odáig menően tűnik el a szeretet, hogy gyűlöletben, lármát csapva, rosszat akarva megy tovább. Mert a látszatokon függ, nem az igazságon, ő a külső megnyilvánulást és annak láthatóságát szereti, nem magát az ügyet; az ő barátsága nem az embertársra irányul, hanem a felebarát javaira, birtokára. Ámde a szeretet „mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr” (1Kor 13,7). Ugyanúgy szereti az ellenséget, mint a barátot, és akkor sem változik, ha az embertársa megváltozott. Ahogyan a felebarát mindig felebarát marad, bármennyire változzék is meg, ugyanígy a szeretet is szeretet marad, akár megsértik, akár előzékenységgel találkozik.

Ezért a kereszt a szeretet bizonyossága, annak „próbaköve”. Nála nincs többé okod annak hangsúlyozására, hogy a szeretet egy bizalmas lelkiállapot, és te nem tudhatod és érezheted, hogy az embertársadat szereted-e. Ha te a kereszt alatt azt érzed, hogy e szeretetteljes odaadásodban megmaradtál, úgy nem kell kételkedned: már túl vagy a természeteden, mert téged maga Krisztus ajándékozott meg a szeretetével. A természetes szeretet édes és megnyugtató, mert nála a barátság – ahogyan a költő mondja – azáltal próbáltatik ki, hogy hasznot hoz; ő mindig a magáét keresi, és arra törekszik, hogy a jót mindenkor megkaphassa. [Luther a költő alatt Ovidiust érti, aki sokáig élt száműzetésben, ahol a barátai kiszámíthatatlanságát kárhoztatta és az emberektől való tartózkodásáról, félelméről panaszkodott. – A ford.] Ámde a keresztyén szeretet ezzel szemben bátor szeretet: minden megpróbáltatásban kitart, nála a barátság próbája, hogy ő maga munkálkodik; így tehát azt cselekszi, ami a mások javát szolgálja. Vagyis nem elvenni, hanem adni kész. Igen, az igaz szeretet kiosztja a javakat, és a bajt veszi magára; a testi értelemben vett szeretet azonban elveszi a jót, a különféle javakat, a bajt pedig másokra hárítja, vagy legalábbis kitér az útjából.

5.13.5. Tények bizonyítják a felebarát iránti szeretet mértékét

Óvakodj azoktól is, akik azt a gondolatot képviselik, hogy egy imádság vagy egy cselekedet akkor is szeretetből való, ha nélkülözi az embertárssal való kapcsolatot, mert elég, ha csak egy bizonyos meglévő és rejtett indulatból jön elő és nyilvánul meg. Ez azonban így egy nagyon ostoba, különösen is kártékony felfogás! Sokkal inkább történik az imádságod szeretetből akkor, ha szeretetteljesen fordul oda a testvérhez, legyen barát vagy ellenség, aki téged imádságra ösztönzött. Csak akkor beszélsz jól [az embertársadról] szeretetben, ha a rágalmazókkal szembeszállsz, semmilyen más okból, csak azért, mert testvéred, legyen barát vagy ellenség, a szívedbe zárod, és ezzel együtt nem tudod elviselni, hogy a hírnevét bemocskolják – hangsúlyozzuk, nem dicsőséget és barátságot remélve, hanem pusztán jóakaratból, amivel neki a jót kívánod. Így minden mást is csak akkor teszel szeretetből, ha te közben tisztán csak arra tekintesz, ami az embertársadnak a javát szolgálja, ami neki előnyös, teljesen mindegy, hogy ő barátként vagy ellenségként valójában mit is akar.

Lásd, ez az útmutatás megtanít téged arra, milyen messzire jutott a keresztyénséged. Innen ismerheted meg, hogy kit szeretsz, kit nem szeretsz, milyen messzire haladtál előre vagy estél vissza; mert ha akár csak egyetlenegyet ismersz, aki iránt nincs meg benned a szeretet hajlandósága, „semmi vagy” (1Kor 13,2), még ha közben csodákat teszel is. Röviden: e szabály alapján tanítómester nélkül magad is meg tudod különböztetni a cselekedetet a jócselekedetektől. Akkor magad is pontosan látod: az embertárs iránt jó szívvel lenni, jót mondani róla, jót tenni vele és az egész életedet úgy beállítani, hogy az a felebarátot szolgálja szeretetben, ez az, amit az apostol itt éppen most kijelent (Gal 5,13). Ez sokkal jobb annál, mint ha az egész világnak az összes templomát megépítenéd, valamennyi kolostor lelkigyakorlatát elvégeznéd, és a szentekkel együtt sok csodát tennél – ezekből egyvalami hiányozna: hogy általuk te a felebarátnak szeretnél szolgálni.

5.13.6. Az Írások és a természet törvénye is a szeretetre tanít

Nem kevesebb gondossággal kell megfigyelni a nagyon széles körben elterjedt megkülönböztetést a természet törvénye, az írott törvény és az evangélium törvénye között. Ha ugyanis az apostol itt azt mondja, hogy minden törvényt egyetlen, mindent összefoglaló törvényben foglal össze, akkor „a parancsolatok célja a szeretet”, ahogyan az 1Tim 1,5-ben hangzik. Aztán Krisztus is a törvénnyel és a prófétákkal azonos rangra emeli ugyanezt a természet szerinti törvényt: „amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük” (Mt 7,12), amikor hozzáteszi: „ez a törvény, és ezt tanítják a próféták”. Mivel pedig ő maga az evangéliumot hirdette (tanította), világos, hogy e háromféle törvény közti különbség nem az elvégzendő feladatukkal indokolható, hanem a magyarázóinak hibás értelmezésével. Mert így mondja az írott törvény: „szeresd felebarátodat, mint magadat”. Ehhez teljesen hasonló a természet szerinti törvény: „amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek (ez ugyanis annyi, mint magadat szeretni), ti is ugyanazt cselekedjétek velük” (ez pedig bizonyosan annyi, hogy úgy szeretni a másikat, mint magadat, mert ennek így kell teljesen világosnak lenni). Ámde mi mást is tanítana az evangélium teljessége? Így tehát csak egy törvény van, amely minden időben érvényes, mindenki előtt ismert, minden szívbe bele van írva, kezdettől végig nem hagyva mentséget senkinek. Mindazonáltal lehetséges, hogy ehhez a zsidók szertartásai is hozzájárulnak, továbbá a más népek különleges törvényei is, amelyek az egész világra nézve nem kötelezőek; ez azonban az egyetlen, amelyet a Lélek kivétel nélkül mindenkinek a szívébe vésett.

5.13.7. Ez a törvény nem ön-, hanem testvérszeretetet parancsol

Nagyon nagy és tüzetes figyelmet érdemel a tény, hogy néhányan az atyák közül e parancsolat szóhasználatából arra a következtetésre jutottak, hogy a szeretet, a pontosan célzó szeretet önmagunknál kezdődik; mert, mondják, önmagunk szeretete az előírt zsinórmértéke annak, ahogyan a felebarátot szeretni kell. 

Hogy ezt megértsük, megkíséreltem erről egy véleményt kialakítani, melynek a nehézségei még előttem állnak. De nem akarok a dolgok elébe vágni, ugyanakkor e bátor véleményemet sem szeretném a véka alá rejteni. Én ezt a parancsolatot úgy értelmezem, hogy semmiképpen nem önmagunk szeretetét írja elő, hanem csakis a felebarát iránti szeretetet. Először is azért, mert az önmagunk iránti szeretet alapjában véve mindenkiben adott. Továbbá: amennyiben ez a sorrend Isten akarat szerinti, akkor ezt mondta volna: „szeresd magadat és felebarátodat, mint magadat”. Ő azonban így mondja: „szeresd felebarátodat, mint magadat”. Ami azt jelenti, úgy szeresd őket, ahogyan most magadat szereted e parancsolat nélkül. Az apostol jól ismeri a szeretetnek azt az ismertetőjelét, hogy „nem keresi a maga hasznát” (1Kor 13,5). Vagyis önmaga szeretetéről nem akar tudni. Krisztus parancsolja követőjének, „tagadja meg magát” (Mt 16,24; Lk 9,23), „gyűlölje a saját lelkét” (Lk 14,26; Jn 12,25). És Fil 2,4 szerint Pál egyértelműen kijelenti: „és senki ne a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másikét is”. Végül: ha az volna az igaz szeretet, amivel az ember maga is rendelkezik, úgy az Isten kegyelmére többé már nem volna szükség. Mert ugyanaz a szeretet, amennyiben igaz, szeret és szereti az embertársát is. Mivel a parancsolat ezt parancsolja: ne egy másféle, hanem egy és ugyanaz a szeretet legyen meg bennetek. Azonban a parancsolat, ahogyan már mondtam, feltételezi, hogy az ember szereti önmagát. És ha Krisztus Mt 7,12 szerint ezt mondja: „amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek”, akkor ezzel minden kétség nélkül azt is megvallja, hogy az emberben az önmaga iránti vonzalom és szeretet kezdettől fogva adott, és nem lehet olyat parancsolni, ami neki ennél nyilvánvalóbb lehetne. Ezért vagyok én azon a véleményen – ahogyan ezt bátran már meg is mondtam –, hogy ez a parancsolat így csak egy fordított szeretetről szólna, amikor mindenki elfelejti a felebarátját, és csak a magáét keresi. Akkor lehet igazi a szeretet, ha megfordul, ha önmagát felejti el, és a felebarátjáért fáradozik. Mindezt jól szemléltetik a test tagjai, amelyek közül mindegyik a másiknak szolgál, önmagát veszélyeztetve. A kéz küzd a fejért, amikor felfogja az ütéseket; a láb sietve visz szennyből a vízbe, hogy a test megtisztulhasson. Ha azonban csak ezt a bizonyos „előírt szeretetet” engedné érvényesülni, akkor ezzel a saját érdekéért való törekvéseit is nagymértékben veszélyeztetné. És éppen ezt akarja Krisztus ezzel a parancsolattal alapjaiban megsemmisíteni! 

Ha egyáltalán mindezt helyeselni akarjuk, hogy itt elsőként önmagunk szeretetét írják elő, úgy én minden bizonnyal még magasabbra szeretném tenni a mércét, és kimondani, hogy az ilyesforma szeretet mindig bűnös, ameddig önmagában marad, és nem lehet jó, ha nem önmaga körén kívüli, és nincs az Istenben. Ami azt jelenti, hogy szándékomnak és önmagam szeretetének egészen meg kell halnia, s nekem nem mást kell keresnem, mint azt, hogy Isten legőszintébb akarata bennem legyen. Késznek kell lennem a halálra, késznek kell lennem az életre, ezek minden formátumában, ahogyan a fazekasom akarja (Róm 9,21). Ez azonban egy nagyon meredek és különösen sok akadállyal terhes út, ami a természetnek lehetetlen. Mert eközben már nem önmagamban, hanem Istenben szeretem magamat, nem az én akaratomban, hanem Isten akaratában. És így fogom azután az embertársat is szeretni, mint magamat; akaratom és cselekvésem arra irányul, hogy egyedül az Isten akarata történjék meg rajta, és semmiképpen sem a sajátja. Azok a teológusok azonban, gondolom én, ezt nem így értették. Úgy tűnik, hogy a parancsolattal kapcsolatosan nem erről a szeretetből beszélnek. Ezért szeretném valamennyit meginteni, hogy óvakodjanak ettől a pogány tanítástól: „Légy te a magad felebarátja”, és hasonlók. Mert ezek a fejük tetejére állnak, és még a törvény szóhasználat szerinti értelmét is az ellenkezőjére torzítják. A „felebarát” kifejezés ugyanis csak egy másikkal való kapcsolatban használatos. Ezért kell a keresztyéneknek e parancsolat szerint így szólni: „Te légy a másik felebarátja.” (Vö. Lk 10,36)

5.13.8. A szertartástörvények is csak a szeretetben teljesülhetnek

Azonban itt is felvetődik a kérdés, hogyan is foglalható össze valamennyi törvény ebben az egyetlen egyben, ráadásul az Ószövetség sokféle szokása és szertartása. Aki az embertársát szereti, vajon az összes többi törvényt is követi? Hogy ebben a Tízparancsolat benne van, nem kérdés; ez már Róm 13,9-ből is következik. De ki áldoz manapság ökröt, ki engedi meg, hogy körülmetéljék, ki tart meg napokat, éveket stb. olyan módon, ahogyan a szüleit tiszteli, nem öl, nem tör házasságot, nem lop stb.?

Korábbi magyarázatommal összhangban ezt mondom: ahol a hit igehirdetéséből a szeretet Lelkét megkapták, ott bármi mást tenni is megengedett, még a szertartások előírásait és az emberek által meghatározott rendelkezéseket is, legyenek azok akár zsidók, akár pogányok. Ezzel együtt természetesen nem úgy tartják meg, hogy azok figyelembevétele vagy cselekvése az üdvösségért történik. Hanem csak ott kell megtartani, ahol a szeretet követeli meg őket, tekintettel azokra, akikkel együtt élünk, odáig menően, amíg e törvények megtartását tőlünk követelik, nehogy a viszály és a forrongás a békét kioltsa; mert „a szeretet mindent eltűr” (1Kor 13,7). És eközben nem nagyon kell félni attól, hogy magával a törvénnyel kerülünk ellentmondásba, minthogy azoknál megütközést okoz, akik annak megfelelően élnek, amit nekünk a szeretet kívánsága szolgálni parancsol. Ha az Isten azt akarta volna, hogy a szertartások törvényei továbbra is érvényesek lehessenek, vagy valamely vészhelyzet megkövetelné azt, hogy egyiket-másikat tartsuk meg, úgy azokat mindenképpen követni kellene. Miután azonban megszüntették őket, többé már nem kötnek bennünket. Hasonlóan vagyunk alávetve a császári, pápai, városi, állami és az országos törvényeknek – csak azért, hogy ne adjunk rá okot, ahogyan Krisztus mondja, és „ne botránkoztassuk meg őket” (Mt 17,27), a szeretetet és a békét ne sértsük meg. És így napnál világosabban áll előttünk, hogy nem lehet olyan törvényt kigondolni, amely ne volna szeretetbe foglalható. Mert ha te magad valamilyen rendelkezést találnál ki, te is minden kétséget kizáróan igényt tartanál az engedelmességre. Tehát a természet és a szeretet törvénye biztat téged, hogy neked és a többieknek megmutassa, Istennek és mindazoknak, akiknek Isten a maguk helyén hatalmat adott arra. [Róm 13,1–7 a felsőbbségről. – A ford.] Csak arra kell figyelned, nehogy az üdvösségedet ezen emberi rendelkezésre építsd, hanem csak annyira tartsd, hogy másoknak így is szeretettel szolgálsz. 

Másrészt azonban a törvényhozók a maguk részéről sokkal inkább tartoznak a szeretettel. Ezért ha azt látják, hogy a törvényeikkel elnyomják az alattvalóikat, vagy azok kárt okoznak nekik, minden eszközzel azon kell lenni, hogy azok mások hasznát szolgálják, ezért az ilyen törvényeket meg kell szüntetni. Mindez azonban leginkább az egyházi törvényalkotókra vonatkozik. Mert ők minden kétséget kizáróan a saját személyüket a törvény egyetlenegy szótagjával sem terhelik meg. Ha viszont ők ezt a szabadságot nem adnák meg másoknak is, úgy nem egyházvezetők, hanem zsarnokok. Olyanok, akik az emberekre „elhordozhatatlan terheket raknak” (Mt 23,4). Innen értheted meg, kedves olvasó, hogy miért nem szűnök meg bizonyos pápai rendelkezéseket zsarnokságnak nevezni. Ezeket ma a legfontosabb és legigazabb indokkal megszüntették. Először: ezek az egész földkerekségnek terhesek és gyűlöltek, és a pápáknak engedtek vele. Másodszor: így a továbbiakban ezek már csak pénznyelők, amelyeket a felmentések útján szemérmetlenül árusítanak. Harmadszor: ezek csak az istentelenséget szolgálják, miközben a tiszta igazság, amelyen az üdvösség is múlik, zárva marad előttük, és az iránta való szeretet alapjaiban megsemmisül. Mégis, ahol megvetésük botrányt okoz, a szeretet okán még ezek is megtarthatók. [1523-ban e mondatot Luther kihúzta. – A ford.]

Most a végére értem! A szeretet, amely a hitben fogant, minden törvényt önként és dalolva megtart; ami annyit jelent: szabadon teljesíteni. A szeretet az üdvbizodalmát nem a törvénybe és annak cselekedetébe veti, melynek neve szolgaság, mert abból így semmi nem teljesül.

5.14. A keresztyének között az egység köteléke a szeretet

Gal 5,15: „Ha egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, el ne emésszétek egymást!”

Az apostol valamennyi levelében, amelyben a szeretetet hirdeti, többnyire azt is hozzáteszi, hogy legyenek egy szívvel és értelemmel, ne fuvalkodjék föl egyik a másik ellen az ajándékokon, melyekből különböző formában részesültek (vö. 1Kor 4,6k; Róm 12,3). Úgy állítja eléjük Róm 12,4kk és 1Kor 12,12kk szerint a test tagjainak a hasonlatát, ahogyan azok egymásról gondoskodnak, egyik a másiknak szolgál, nem okozva kárt neki. Az apostol jól tudja, hogy a galaták egyforma emberek; és minél kiválóbb egy ajándék, annál kártékonyabb, amennyiben hiányzik a szeretet. Mert „a tudás felfuvalkodik”, ahogyan a hatalom intézményei. És egyáltalában: minden felfuvalkodik, ami a szereteten kívüli: mert csak a szeretet „épít” (1Kor 8,1). Egyedül a szeretet használ mindent rendeltetésszerűen, mert Isten valamennyi ajándékával nem önmaga tetszésére él, hanem a másiknak szolgál. Ahol nincs jelen, ott békétlenség, harc és civakodás van, és „ne gondolja magát többnek – ahogyan Róm 12,3 szerint hangzik –, mint amennyinek gondolnia kell”. Nekem úgy tűnik, hogy az apostol itt ezt a vétket érinti, mert ez a szeretet szolgálatának legnagyobb ellensége. Ha ugyanis valaki a neki adatott ajándékkal felfuvalkodik, és nem azon jár az esze, hogy azzal másoknak szolgáljon, hanem azon, hogy hogyan szerezhet magának azzal előnyöket, akkor igenné kell lennie, hogy ott békétlenség és irigység támadjon: kölcsönös megvetés, rágalmazás, kárhoztatás, meggondolatlan ítélet, harag, gyűlölet, zajongás, gonoszság stb. Hasonlóan Ef 4,1kk és Fil 2,1kk szerint; itt azonban most csak röviden foglalkozik vele.

Az értelme tehát ez: „Tudom, hogy emberek vagytok, és hogy ti megkísértethettetek, hogy kiválóbban álljatok itt, mint mások – ti nem akartok azoknak »Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai lenni«, akik közöttetek vannak. Mégis óvakodjatok, hogy ne rágalmazzatok, ne faljátok egymást, a kísértésnek semmi ilyen módjába ne egyezzetek bele. Hanem ahogyan már mondtam (Gal 5,13): szeretet által szolgáljon az egyik a másiknak, mindenki azzal az ajándékkal, amelyben gazdag, az egyik a »tanításban«, a másik az »adakozásban«, ahogyan azt Róm 12,7k közelebbről kifejti. Ámde nem úgy, hogy az, aki tanít, azzal szemben, aki adományoz, felfuvalkodik, mert amaz talán olyan sokat tud adni, amennyit a másik éppen akar. Nem is úgy, hogy az, aki adni tud, felfuvalkodik az első ellen, mivel azt képzeli, neki nincs szüksége a tanítására.” Hasonlóan kell a többi adományt is kezelni. Mert, ahogyan már mondtam, az ilyen önelégültség azokhoz áll a legközelebb, akik tudnak valamit: dicsekszenek, hogy nekik nincs szükségük a másikra. És aztán így nem „szeretetben szolgálnak egymásnak” (Gal 5,13), hanem „emésztik egymást” (Gal 5,15) megvetésben, gyűlöletben, büszkeségben és rágalmazásban.

5.15. Test és Lélek az emberért vívja a harcot

Gal 5,16: „Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságait ne teljesítsétek.”

5.15.1. A Lélek ellenáll a test közösségellenes magatartásának

Pál ezt akarja tudomásunkra hozni: „Ha én azt mondtam, ti ne marjátok és faljátok egymást, ez annyit jelent, hogy azt szeretném, ha Lélek szerint élnétek. Ez akkor történik meg, ha ilyeneket nem követtek el. Tudom, hogy közöttetek ilyesféle hajlamra némelyek felingereltettek, de ne engedelmeskedjetek nekik, hanem járjatok Lélekben, ami azt jelenti, növekedjetek (a hitben), és legyetek egyre inkább lelkiek.” Hasonló gondolatokat fejez ki Róm 8,13 szerint is: „Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok.” A „test cselekedeteinek a megölése” a Lélek által azt jelenti itt: „Lélek szerint éljetek”, és a kísértéseknek ellenállni, önmagadat „marni” és utána meghalni. Lehetetlen, hogy teljesen szabadok legyünk a marás és falás ilyen csábításától; azonban e csábításoknak Lélekben ellen lehet állni.

Ez a találó képes beszéd, „marjátok és faljátok”, a Szentírásban nagyon gyakran előfordul. Így szól Zsolt 57,5 az emberfiakról: „foguk lándzsa és nyíl”. Aztán Zsolt 3,8: „kitördeled a bűnösök fogait”. Majd Péld 30,14: „Micsoda népség, akiknek fogai kardok, agyarai kések! Megennék a nyomorultakat a földön, a szegényeket az emberek között!” Majd az ehhez kapcsolódó „elnyelni” ige. Péld 1,12: „nyeljük el őket, mint a holtak hazája az élőket”. Aztán Zsolt 52,6: „szeretsz bántó szavakat mondani” (ami azt jelenti, elnyelni, szétmarcangolni), „álnok a nyelved”. Úgy tűnik, hogy az apostol a „marás” alatt a vádaskodást, rágalmazást és feddést érti; a „falás” alatt a bosszút és elnyomást, a „felemésztés” alatt pedig azt a megsemmisítést, amely mindkettővel együtt jár. 

5.15.2. A Lélek még nem vívta ki teljes a győzelmét a földön

Ha az apostol ezt mondja: ne teljesítsétek, akkor figyelnünk kell ennek az igének a rendkívüli jelentésére. Mert Pál felfogása szerint a „tenni” és „véghezvinni” között a test vagy a Lélek kívánsága birkózik. Köztük a különbség a következő (ahogyan az Ágostonnak a Julianus ellen írt harmadik könyve utolsó fejezetében megtalálható): „vágy szerint cselekedni” ezt jelenti: a vágy hatalmában lenni, tőle izgattatni és csábíttatni, legyen az harag vagy paráznaság. A „vágyainkat beteljesíteni” pedig ezt jelenti: vágyainkba beleegyezni, azokat teljesíteni, és így azok a test cselekedetei lesznek. Hogy azonban e kívánságok „ne legyenek meg bennünk”, és ne is „cselekedjük” azokat, mindez akkor lehet majd valóság (ahogyan Ágoston a Retractationes első könyvének 24. fejezetében mondja), amikor már nem kell többé a halandó testünket hordoznunk. Erre mondja Ágoston, hogy a szentek részben még mindig testiek voltak, habár ők a belső ember szerint lelkiek szerettek volna lenni (Julianus ellen írt 6. könyv). Így vágyakozik a Lélek kívánságából kiindulva maga a szeretet is arra, hogy ne kerüljön semmi olyasmi az útjába, ami a test kívánsága, de nem tudja véghezvinni, mert nem tud úgy élni, hogy ne legyenek test szerinti kívánságai. Pál ugyanis, hogy erre is emlékeztessünk, a „test kívánsága” alatt nemcsak a paráznaságot érti, hanem a minden cselekedetben meglévő gonosz kívánságot, amit ezután fog felsorolni (Gal 5,19–21). Ezért hangzik Ágostonnál: akkor fogja „nem teljesíteni” a test cselekedeteit, ha önmagában nem egyezik bele. Még ha a belső indulata szerint benne lévőnek mutatkozna is, cselekedete szerint mégsem teljesíti azokat. Ezért mondja Pál Róm 7,18-ban: „arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs”. Mert „a jót teljesíteni” (Róm 7,19) annyi, mint „többé már nem kívánni”. Így lehet a test cselekedeteit nem „teljesíteni”, noha azokat az ember „cselekszi”. És ezzel együtt a jócselekedeteinket nem „teljesíteni”, noha az ember „cselekszi” azokat. 

Világos tehát, hogy mi a keresztyén élet: támadás (kísértés), hadi szolgálat és harc. Hogy pedig lássuk is, mindezt hogyan tanították, ami sokféle küzdelem által kipróbáltatott: nem szabad kételkedniük, ha a gonosz indulatoktól vezéreltetve nem érzik szabadnak magukat valamely bűntől. Ezért mondja Róm 13,14: „A testet pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös kívánságok ébredjenek benne.” És Róm 6,12: „Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testeteken, hogy engedelmeskedjetek kívánságainak.” Hogy valakinek ne legyen kívánsága, arra senki emberfia nem képes; hogy azonban a kívánságának ne engedelmeskedjék, arra igen!

Ezt egy kicsit tüzetesebben és részletesebben fejtem ki az én „nem tényleges uraim” kedvéért, akik megkérdőjelezik, hogy minden jócselekedet, ameddig itt a földön élünk, egyúttal részben gonosz is, azt hangoztatva, hogy a gonosz kívánság bűneit csak nem „tényleges” bűnnek szabad nevezni. Te azonban higgy az apostolnak és Ágostonnak, akik ezt mondják: a jót meg lehet „tenni”, „teljesíteni” azonban nem. Ha a jót „megteszik”, jó, ha azonban nem „teljesítik”, rossz, mert az Isten törvényét teljesíteni kell. Ettől akár minden szent hitehagyott, akik tehát minden cselekedetükben vétkeztek! Továbbá egyáltalán nincsen „nem tényleges bűn”, hanem csakis valóságos. Mint ahogyan nincsen nem tényleges kegyelem, sem nem tényleges Isten, sem nem tényleges Krisztus, sem nem tényleges Szentlélek, aki e bűnöket megbocsátja, és megtisztít tőlük. Ágoston bizonyságtétele szerint természetesen igaz, hogy a keresztségben a bűn adóssága eltöröltetett, de a bűnös cselekedet ennek ellenére megmaradt. Ami azt jelenti, hogy Isten „nem rója fel”, ahogyan Zsolt 32,2 mondja, hanem meggyógyítja. Mert ha be akarná számítani, ahogyan azt valóban és teljes joggal megtehetné, úgy egész emberi mivoltunkban csak halál és kárhozat juthatna nekünk osztályrészül.