2011-ben Belgiumban egy igazán különleges templomot adtak át. Az épület nemcsak építészeti elgondolásában, annak megvalósításában, hanem üzenetében is újszerű tartalommal bír. A megszokottnak mondható zárt templomszerkezettel, vagy az nyitott templomokkal szemben, melyek a fényt bár beengedik, de a belső térből a kilátást korlátozzák, merőben új meglátást hordoz magán a fenti templom. Itt a szakrális tér nemcsak kívülről, hanem belülről is egységet képez környezetével. Nem elzár, de mégis jelzi, hogy egy másik térbe, de a környező világtól nem független környezetbe lép be a látogató. Ezen kívül a védelmet jelző erős falak helyett kívülről is láthatóvá válik, hogy ki van bent.

Talán szokatlan számunkra ez a megközelítés. Idősebb generációk tudják, hogy milyen volt abban az időben a templomba járás, amikor figyelték, hogy ki megy be a szakrális térbe. Ma, amikor a vallás magánügy, szintén nem szokás beszélni arról, hogy hova tartozunk. Furcsa világot élünk. Mert bár szabadon gyakorolhatjuk, megélhetjük hitünket, mégsem vállaljuk fel azt nyilvánosan. Félreértés ne essék, nem magamutogató keresztyénségről álmodozom, hanem láthatóan keresztyén emberekről.

Evangélikus stratégiánk világosan, iránytűként fogalmazza meg a láthatóan evangélikus közösség lehetőségét. Kérdés természetesen, hogy mi, ennek a közösségnek a látható vagy éppen – a népszámlálási adatok alapján – láthatatlan tagjai vajon miért nem éljük meg és bontjuk ki, azaz tesszük úgy személyessé hitünket, hogy az ne csak saját lelkünknek, hanem másoknak is üzenetet hordozzon? Avagy bibliai példával élve miért rejtjük az ágy alá a lámpást?

Egy németországi kis templom kijárati ajtaja mellett az alábbi felirat áll: „Ha innen kilépsz, missziói területre érkezel.” Ez a felhívás azonban nemcsak lelkésznek, felügyelőnek vagy presbiternek szól, hanem mindenkinek, aki ezt olvassa, vagyis megegyezik azzal, amit Jézus mond: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt 28, 19b).

Mi, akik a láthatóan evangélikus egyházban élünk vagy szeretnénk élni, fel kell ismernünk környezetünknek szóló, avagy keresztyén életünkből fakadó küldetésünket. Vagyis hitünk megéléséből fakadóan azt a felismerést, hogy a hit nemcsak magunknak nyújt örömhírt, hanem mi is részesei vagyunk az örömhír közvetítésének. A hit ugyanis lehetőség a keresztyén vagy emberileg teljes élet megélésére. Arra, hogy rádöbbenjünk, hogy a keresztyén élet olyan ajándék, mely nemcsak minket gazdagít és tesz szabaddá, hanem másoknak is utat mutathat. A hit ezáltal a láthatatlanból láthatóvá, a megfoghatatlanból megfoghatóvá válik a maga absztrakt voltában. Azaz a Krisztusból töltekező ember a hit által felismeri, hogy szeretete mindenkire irányul. A láthatóan evangélikus egyház lüktetése, ébredése talán éppen az lehetne, ha tagjai a szentírásalapú identitás hordozói lennének, azaz komolyan vennék, hogy Isten eszközei. Az Istenhez tartozó ember ugyanis belülről jövően nemcsak imádságos óráiban, hanem örömében és bánatában, magányában és szélesebb környezetében is keresi az Istennel való találkozás és a Róla való híradás lehetőségét. Talán erre hívja-hívhatja fel a figyelmünket ez a kis kápolna is.