Johanna Rahner szívesen emlékszik vissza egyetemista éveire: a progresszív nézetei miatt megrendszabályozott és tanszékétől megfosztott Küng „könyvein nőtt fel”. Egyetért elődjével abban, hogy az egyháznak a világgal együtt, nem pedig a világgal szemben kell katolikusnak lennie. Noha „egyházi hivatalviselők azt állítják, hogy Küng nem katolikus és voltaképp nem is keresztény”, Rahner szerint „az ilyesféle kategóriákkal nem árt óvatosan bánnunk”. Küng „túlmerészkedett a katolikus egyház határain, ezért mint párbeszédpartnert az egyházon kívül is komolyan vették”.

A Tübingeni Egyetem az idén ünnepli a Küng által 1964-ben alapított Ökumenikus Intézet fennállásának fél évszázados évfordulóját. Elődjét méltatva Rahner felidézi, hogy Küng már Karl Barthról írt doktori értekezésében felekezetközi párbeszédre törekedett, majd kutatásait kiterjesztette a vallásközi dialógusra – előbb a keleti vallásokkal, később pedig az iszlámmal –, s végül létrehívta nagy világethosz-projektjét, amely politika és vallás, gazdaság és etika, globalizáció és hit viszonyával foglalkozik. „Ez épp napjainkban hat ránk igazán ösztönzően, ugyanakkor az intézet szívügye az ökumené maradt”.

Rahner az egyház jövőjét szem előtt tartva arra törekszik, hogy „a klasszikus dogmatikát kitárja a külvilág felé”. A dogmatika ugyanis – noha a Die Zeit újságírója, Evelyn Finger szerint a laikusnak kizárólag a „dogmát” juttatja eszébe – „nem hirdethet pusztán örök érvényű igazságokat, hanem a jelen egzisztenciális kérdéseire kell válaszolnia. A mában kell megalapoznia a keresztény hitet. Ha vannak is szabályaink, a dogmatikában ezek alkalmazásáról van szó, a szabályok alkalmazásának mértéke pedig az ember. Nem igazíthatjuk hozzá az ember a szabályokhoz, hanem a szabályokat kell emberi módon megértenünk”.

Némely teológus úgy véli, a vallási igazságban épp az a szép, hogy a világgal ellentétben sohasem változik, az egyház pedig nem más, mint szilárd kőszikla a hullámzó időben. „Ugyan már! Az egyház úton van a világgal együtt és osztozik ideiglenességében” – jelenti ki Rahner.  – „Az a magatartás, amely szerint nálunk az igazság, a többiek még keresik, teológiai hübrisz. Az értékviszonylagosságtól óva intő teológusokkal szemben le kell szögeznünk, hogy „a világtól ódzkodó egyház ezoterikussá, azaz önközpontúvá válik. Anélkül kell adnia a világnak, hogy feloldódnék benne. Közben el is tévedhet. Az egyházatyáknak nem okozott nehézséget, hogy elismerjék: az egyház casta meretrix, szűz utcanő.”

„Az egyháznak úgy kell beszélnie az igazságról, hogy közben tudja: az igazságnak senki sem birtokosa. Mindannyian keresők vagyunk. A katolikus egyházban vannak kötelező tanbeli döntések: kísérletek az igazság leírására egy adott történelmi pillanatban. De Karl Rahner felismerése is megfontolandó: minden igazság hamisnak bizonyulhat, már a kihirdetése utáni percben.” Nem mást jelent ez, mint hogy le kell fordítanunk a régi igazságokat. „Mit értünk Isten emberré válásán? Mit ért a kereszténység azon, hogy emberek vagyunk? Azt, hogy Isten szabaddá teszi az embert. Hogy elismeri egyediségünket. Ha e méltóságunknak tudatában vagyunk, más emberek méltóságát is felismerjük. Közhely, de igaz. A kereszténység magja az emberi méltóság.”

Az egyház éllovas szerepet tölthetne be a nők egyenjogúságáért folytatott harcban. Már a bibliai teremtéstörténet „kimondja a nemek egyenértékűségét”. A nők és a férfiak lényegi különbsége „áthagyományozott gondolkodásminta. Eszemben sincs tagadni a biológiai különbségeket, de vannak konstruált, kulturális és történeti okból a nőknek tulajdonított jellemzők. Az egyháznak meg kellene szabadulnia az ilyen tulajdonításoktól, például a nőiesség és a férfiasság sztereotípiáitól”.

Arra a kérdésre, hogy mit gondol a nők pappá szenteléséről, a teológusnő Karl Rahnert idézve válaszol: nem ismer „helytálló teológiai érvet a nők pappá szentelésének megtagadása mellett. A Teremtés könyvéből merített egyenjogúság-elv minden más érvet meggyengít”. Az az érv, hogy az apostolok férfiak voltak, „biblicista és áltörténeti érv”. A valódi kérdés az, hogy milyen út vezetett az apostoloktól az egyház hivatali struktúrájáig. Történeti nézőpontból  „Péter nem pápa és a püspökök sem egyszerűen az apostolok utódai: egyértelmű megfeleltetésük történelmi oktalanság”.

Beszélgetőpartnerének a melegházasságra irányuló kérdésén töprengve felelve Rahner úgy véli: a kérdés az, hogy mikor beszélünk házasságról. „A katolikus házasságjog férfi és nő kötelékeként határozza meg a házasságot. Az azonos nemű párok megáldása mást jelent. Isten segítségül hívása teológiailag ez esetben is legitim lehet.” A házasság szentség, de „már Aquinói Tamás is tudta: biztos, hogy a szentségben Isten működik, ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten csakis a szentségben működik”. Ezért az újraházasodott elváltak is részesülhetnének jobb bánásmódban. A keleti ortodox egyházak gyakorlatára hivatkozva Rahner kifejti: aki bevallja, hogy az első házasság zátonyra futásában vétkes, annak  lehetősége nyílik a második házasságra. „Jó, ha vannak elveink, de az elveket emberhez méltóan kell alkalmaznunk” – e tekintetben Ferenc pápa a lelkipásztorkodás új útját jelöli ki.

„A reform ellenségei attól félnek, hogy aki túl közel kerül az egyháznéphez és annak életvalóságához, feladja a teológia igazságait” – veti fel Evelyn Finger. Johanna Rahner szerint „a rigoristák és a fundamentalisták előszeretettel tesznek úgy, mintha mi sem volna egyszerűbb, mint az igazság és az igaztalanság megoszlása. Ez azonban ábrándkép”. Szó sincs róla, hogy a világ mindig tévedne, az egyháznak pedig mindig igaza volna. „A hit modern önértelmezéséhez az önkritika is hozzátartozik. Vajon miért rabolnak el nigériai iszlamisták iskoláslányokat? Azért, hogy ne tanulhassanak, nehogy önállóan gondolkodjanak, ne tudják meg, hogy a vallásnak része a kétség. Persze kényelmesebb a látszat, hogy lehetséges egyszerűen, gondolkodás nélkül hinni.” A reformvitákban a betonfrakció szívesen hangoztatja, hogy Nyugat-Európa templomai a kételkedők miatt ürültek ki – bezzeg Dél-Amerikában és Afrikában sok a hívő. Ezzel szemben „a vallásos ember nem lehet buta”: aki kétely nélküli hitet akar, áron alul adja a vallást.

Bár a német katolikus teológia „elhajló hírében áll”, annak idején Karl Rahner azért lépett ki a Nemzetközi Teológiai Bizottságból, mert úgy látta, „a rómaiak már a problémáinkat sem értik. Akkoriban Rahner és Küng mellett Ratzinger is a modernek közé tartozott. A zsinaton még szóba álltak egymással az ellenfeleknek számító csoportok – egészen a Küng-ügyig. Küng Tévedhetetlen című könyvével verte ki a biztosítékot, nevezetesen „azzal a kérdéssel, hogy léteznek-e örök hitbeli igazságok és csalatkozhatatlan tanbeli döntések, s hogyan viszonyul egymáshoz személyes lelkiismeret és kötelező hittétel. Ha legalább vitatkoztak volna vele, nem kerülhetett volna sor Küng tanári megbízásának visszavonására.”

Johanna Rahner a protestánsokkal kapcsolatban is bíráló észrevételeket tesz. Az utóbbi időben „nem keltenek igazán jó benyomást. Úgy tűnik, még mindig nem körvonalazódik egyértelműen, mit jelent a protestantizmus, ha nem a katolicizmushoz képest határozza meg magát.” A reformáció ötszázadik évfordulójához közeledve ez a becsvágy olyan messzire ment, hogy Luther Mártont a „demokrácia, szabadság és tolerancia feltalálójává stilizálják”. Ehelyett az egész kereszténység közös örökségének tekinthetenénk a reformáció örökségét, miként azt a felismerését is, hogy újra meg újra küzdenünk kell a hitért és vitatkoznunk kell formájáról. „A közös mozzanatot kellene hangsúlyoznunk: szabadság és hit együttes elgondolásának eshetőségét – miközben az emberi személy méltóságát tekintjük a kereszténység forduló-és sarokpontjának.” (Mérleg)

Johanna Rahner 1962-ben született a nyugat-németországi Baden-Badenben. A freiburgi egyetemen katolikus teológiát és biológiát tanult. Ugyanott 1997-ben teológiai doktori fokozatot szerzett, 2003-ban a münsteri egyetemen ökumenikus teológiából habilitált. 1989 és 2010 között Freiburgban, Kölnben, Münsterben, Karlsruhéban és Bambergben főiskolai, ill. egyetemi oktatóként dolgozott, 2010 és 2014 között a kasseli egyetem katolikus teológiai intézetében a rendszeres teológia professzora volt. 2014 nyarán vette át Hans Küng egykori tanszékét Tübingenben.