– 1992-ben készült el a porvooi nyilatkozat, de csak most fordítottátok le, feleségeddel, Rozs-Nagy Szilviával együtt. Miért került erre sor?

– A nyilatkozat lefordításának apropójául szolgált a napokban Révfülöpön lezajlott anglikán-lutheránus konferencia. A fordítás eddigi késlekedésének oka azonban valószínűleg az volt, hogy az anglikán-lutheránus kapcsolatok itt Magyarországon nem sokrétűek, mivel az anglikán közösség viszonylag kicsi, ráadásul többségében nem is magyar anyanyelvűek. Nem volt sürgető tehát a nyilatkozat lefordítása, hiszen jelenleg is jó a fönti egyházak között a kapcsolat.
A nyilatkozatot elsőként aláíró, többségében északi lutheránusok nagyon közel állnak az apostoli folytonosság értelmezésében az anglikánokhoz. A magyarországi evangélikusság viszont ilyen értelemben inkább a németországi és közép-európai evangélikussághoz kötődik, ahol nem a püspöki kézrátételben gondolták el az apostoli folytonosságot, hanem a tanításnak a folytonosságában.
Ha jobban elolvassuk a szöveget, javaslatot találunk arra, hogy akik nem gyakorolták eddig a püspöki kézrátételt – bár azoknak is érvényes volt a lelkészi és püspöki szolgálata – a jövőben azt ajánlják, hogy ők is gyakorolják e gyönyörű jelet, közösségben másokkal.

– Hogyan készítettétek a fordítást?

– Feleségemmel, Rozs-Nagy Szilvia evangélikus lelkésszel – akivel tizenöt éve alkotunk egy párt, lelki és alkotótársi értelemben is – egymás között beosztottuk az egyes részeket, majd a másik részét kritika alá vettük, és egységesítettük a nyelvi megoldásokat is.
Nem egy szűken vett evangélikus nyelvezetre, hanem egy általános, magyar, keresztény nyelvezetre, kifejezésmódra törekedtünk. Nem akartunk idegen kifejezéseket sem, ezért például a felügyelet szót használjuk az episzkopé értelmében. A kész fordítást László Virgil lektorálta, akinek nagyon jó megjegyzései voltak, sőt emiatt kulturált teológiai vitákat is folytattunk egymással.

– Mennyiben tudtad a gyakorlatban is alkalmazni azt, hogy katolikus teológiát végeztél?

– Ez a megegyezés mind az anglikán, mind az északi evangélikus vonalat tekintve a magas egyháznak (high church) nevezett vonalból nő ki. Mondhatjuk, könnyű helyzetben voltak, mert sosem átkozták ki egymást, nem gyilkolták meg azokat, akik másképp gondolkodtak, tehát viszonylag békés helyzet uralkodott korábban is a két egyház között.
Két olyan egyházcsoport tárgyalt egymással, akik az egyetemes, katolikus jellegükről beszélgettek, vagyis egy olyan kérdéskörről (történelmi püspöki folytonosság), amely a katolikusok számára is fontos téma.
Ezek a felekezeti csoportok szép eredményre jutottak e téren, hiszen a püspökszentelés hagyományos történelmi módját akarják mindketten helyreállítani. Ez a közeledés tehát a katolikusokhoz is közelebb hozza mindkét egyházat.
Ha pedig a Magyarországi Evangélikus Egyház tagjai is úgy döntenek, hogy csatlakoznak ehhez a nyilatkozathoz, akkor ez a katolikus vonalhoz viszi közelebb az evangélikusokat.

– A Lutheránus Világszövetség képviselői komoly tárgyalásokat folytatnak a Római Katolikus Egyháznak a keresztény egységet előmozdító pápai tanácsával. Mennyiben segítheti elő a megnyilatkozás az előkészületeket a reformáció 500. évfordulójára, illetve az evangélikus–katolikus közeledést?

– Hazánkban az erről szóló tárgyalások igen előre járnak, hiszen Magyarország Kormánya megbízásából létrehozták nemrégiben a Reformáció Emlékbizottságát itt Magyarországon is, ahol én is tagja vagyok a vallásközi munkacsoportnak. Érdekes volt, hogy katolikusként a véleményemet és a közreműködésemet kérték a reformáció megünneplésével kapcsolatban.

– Tagadhatatlan, hogy a katolikus egyházat, különösen a II. Vatikáni Zsinat után, befolyásolták a reformáció vívmányai, például az anyanyelvű Szentírás és misézés, vagy ökumenikus párbeszéd terén. Ezért lehet XXI. századi véleményük erről.

– Igen, de azt is mondhatnánk, hogy Luther Márton e reformok után már jól érezné magát a jelenlegi katolikus egyházban és bizonyos értelemben okafogyottá válnék a kilépés a katolikus egyházból. Luther valószínűleg betöltötte prófétai küldetését, ahogyan II. János Pál pápa is már elismerte érdemeit és az Egyház nagy tanítómesterének nevezte őt. De ma már nem Luthernél tartunk, a protestánsok régen túlhaladták őt, szétnyílt az olló és azóta már számos gyülekezet és kisegyház jött létre, ráadásul a hangsúlyok is ezzel teljesen máshová kerültek.

– Az 1992-es megegyezés óta milyen lépések történtek még az anglikán és a lutheránus egyház között?

– Az ökumenikus színtéren a megállapodások bonyolult szövedékét találjuk. A porvooi az egyik leghíresebb és legjobban kidolgozott a két egyház között, de egy hálóba illeszkedik, mert azóta voltak már megegyezések például Afrikában is anglikánok és evangélikusok között.
A két egyház között azonban ezáltal teremtődött meg az úrvacsorai és szószékközösség, a szövegben bátorítják egymást, hogy újraszentelés nélkül foglalkoztassanak egymástól átvett lelkészeket. Fontos még, hogy egymásban kölcsönösen fölismerik és elismerik Jézus Krisztus Egyházát, ugyanakkor megemlítik, hogy jócskán vannak még feladatok. Szerepel a püspöki, a lelkészi, és a(z állandó) diakónusi szolgálat, és bár ezeket illetően nincsen egyházmegosztó véleménykülönbség, mégis hozzáteszik, hogy bizonyos közös fölfogásokat és gyakorlatokat meg kell teremteni.
Porvoo jelentősége az, hogy az aláírók között nemcsak lelki egységet hoz létre, hanem láthatót is. 1992 után évek teltek el azzal, hogy a különböző aláíró egyházak e nyilatkozatot a saját jogrendjükbe is beemelték, ráadásul ezután többen is csatlakoztak hozzá és a csatlakozás még ma is nyitott.
Gondolom, hogy a fordítás után a Magyarországi Evangélikus Egyház is vitát fog folytatni arról, hogyan és milyen módon csatlakozzék ehhez.
A Magyarországi Evangélikus Egyház is elhív a püspökszentelésekre északi püspököket, akik épp az így fölfogott apostoli folytonosságot hozzák be az egyházba. Ha csatlakoznék az egyház a nyilatkozathoz, akkor a püspökszentelési liturgiába mindenképp be kellene venni ezt az eddig csak hallgatólagosan gyakorolt követelményt.
Fontos, hogy a Lutheránus Világszövetségbe is tömörülő evangélikusokat ne válassza szét ez az egyezmény aláírókra és nem csatlakozókra.

– Az anglikán egyház maga is rendkívül összetett. Az egyháztesten belül rengeteg különbözőség van, hiszen a női lelkészek és püspökök, a melegek megáldása, vagy a meleg lelkészek szolgálata tekintetében, de a szentségeket illetően sem alkotnak egységet. Ezek tükrében e nyilatkozat nagyon szikárnak tűnik, csak a közös elvekre korlátozódik. Hogyan lehet egyéb kérdésekben is további megállapodásokat tenni?

– A szöveg maga azt mondja, hogy e megegyezés nem jelenthet egyformaságot, hanem meg kell őrizni a sokféleséget, és Isten kegyelmi ajándékának kell tekinteni azt.
Az anglikán egyház maga egy ökumenikus csoda, az, hogy összetartódik és egy irányba hat ennyiféle vonal, irány, lelkiség és hagyomány. De ez valószínűleg nem sokáig tartható és tovább fog szakadni ez az egyháztest. Ahogyan az alapító VIII. Henriket is többek között anyagi és szexuális kérdések indították külön egyház létrehozására, így – úgy tűnik – most is ez utóbbi miatt fog bekövetkezni szakadás. A döntéseink következményeit utódaink hetedíziglen viselik.
A XVI. században általában hitbéli kérdések miatt szakadtak az egyházak. Manapság azonban a szexuális kérdések kerültek előtérbe, és emiatt történnek szakadások. Ez sokat elmond a korról. Akkoriban valahogy szellemibbek voltak az emberek, ilyen kérdések hozták lázba őket.
A nyilatkozat rendkívül végiggondolt teológiai munka eredménye, a nagybetűs Egyházat az ilyen megállapítások teszik valóban Egyházzá, mint amelyek ebben szerepelnek, nem pedig azon kérdések, amelyek a szexualitásra vonatkoznak.

– Az evangélikus-katolikus párbeszéd egyik fontos pontja az úrvacsora kérdése. A nyilatkozat teljesen természetesnek veszi az ebbéli közösséget anglikánok és evangélikusok között. A katolikus egyházzal viszont e közösség nincsen meg, így az ökumenikus házasságok esetén a mindennapi életre is hatást gyakorol ez. Tudnak-e az anglikánok ebben a kérdésben közvetítő szerepet játszani?

– Az úrvacsora vagy eucharisztia mögött ott van a papság és a lelkészi szolgálat kérdésének nagyobb témája. Az Egyházak Ökumenikus Tanácsa (vagy Világtanácsa) a Limai dokumentumban (1981) tárgyalta a kérdést, amelyre a katolikus egyház választ is írt. A keresztségben egyetértés van, a legtöbb egyház elismeri a másik gyerekkeresztségét, de az úrvacsora kérdésében még nem jutottak közös nevezőre. Bár a krisztusi jelenlét kérdése a kenyérben és a borban majdnem azonos ponton áll, az úrvacsora fölfogásának eltérése a papi/lelkészi szolgálat különbözőségéből is fakad.
A korabéli skolasztikus tanítást a katolikus egyház már nem ugyanazon fogalmakkal adja elő, a nagy és szent titok megfogalmazásával azonban mindannyian küzdünk, ahogyan annak idején Luther Márton is, aki – nagyon helyesen – főként a Szentírás kifejezéseihez nyúlt vissza.

– Az evangélikus egyházban elég sok hívünk él más felekezetű házastárssal. Így mindennapos, komoly kérdés például, hogy melyik templomba menjenek összeházasodni a felek, vehetnek-e együtt úrvacsorát, hol kereszteljék meg később gyerekeiket? A nyilatkozat egy szintre hozza a feleket, ám jelenleg a hazai helyzet nem ezt mutatja. Hogyan lehet áthidalni e kérdést?

– Magyarországon az evangélikusok magas arányban élnek ökumenikus házasságban, így való igaz, hogy egy evangélikus–katolikus megegyezésnek nagyobb jelentősége volna e téren.
2001-ben a magyarországi történelmi egyházak, katolikus, református és evangélikus részről, megállapodtak az ökumenikus esküvői szertartás tekintetében. Nem egyetlen szertartásról, hanem hat szertartásról állapodtak meg, különböző variációkban. Amelyik templomban van az esküvő, az a felekezet hangsúlyos. Amikor mi házasodtunk feleségemmel, Szilviával, még nem volt meg az egyezség, így akkor 50-50 százalékban zajlott le a szertartás, féloldalasság nélkül.
A katolikus-evangélikus párbeszéd nem a püspöki szolgálat értelmezésével kezdődött, hanem a megigazulástannal. Ez az evangélikusoknak az önazonosságuk tekintetében rendkívül fontos. A lutheri forradalom kulcstanításában tehát sikerült már megállapodni: a hit által igazulunk meg, ugyanakkor a cselekedetek is rendkívül fontosak.
A gyermekeknek természetesen csak egy felekezetük lehet, bár a szentség maga ökumenikus, hiszen mindannyian elismerjük azt, hogy a keresztény egyházba keresztelkednek be, de mégis egy bizonyos templomban lesznek anyakönyvezve. Más a teológia és más az anyakönyvezés.
Van egy különleges felelősségünk abban, hogy ne tűnjék el a Trianon után nagyrészt az országhatáron kívülre került evangélikusság és evangélikus hagyomány. Emiatt a vegyes házasságokban is fontos, hogy a gyerekek fele ilyen felekezetű legyen.
Hogy hová menjenek vasárnap? A váltott megoldás lehet az eszményi, de ennek az a veszélye, hogy egyik közösségnek sem lesznek tevékeny tagjai. Szét is lehet osztani a családot, de nyilván az sem jó. A maximalisták persze mindkét templomba mehetnek, de ez csak elméletben szép, nem ismerek erre példát, inkább az ellentétére, hogy akkor sehová sem járnak. Sajnos, nincsen teljesen kielégítő megoldás, de mindez nem az ökumenikus házaspárok sara. Sajnos, őrájuk csak rájuk nehezedik a teher, amely már évszázadok óta megvan.
Jó lenne azonban pont emiatt is, ha az egyháztörténelem fájdalmas pontjait közösen meg tudnánk tárgyalni, ki tudnánk értékelni. Lutherről egy katolikus gyereknek ne csak egy katolikus hitoktató meséljen, hanem egy evangélikus is. És a pápaságot se csak egy evangélikus lelkész értékelje az evangélikus gyerekeknek, hanem egy katolikus pap is.
Én úgy végeztem el a katolikus teológiát, hogy a reformációról, vagy a másik felekezetről csak saját professzoraink tartottak előadást. De ugyanez van más felekezetek teológiáin is, pedig nagyon jó volna, ha e téren egy új nyelvezet megtalálásával, egymásra figyeléssel sokkal előbbre léphetnénk.