I. Az alapvetés

A. Egy új lehetőség

1. Isten kegyelmi vezetésével az anglikánok és az evangélikusok szerte a világon osztoznak a hithirdetésben és a szolgálatban, és fölfedezik ezáltal, hogy mennyi mindenben közösek. Európa különböző országaiban az egyházaink évszázadokon keresztül éltek egymás mellett. Már elég hosszú ideje az egyházaink lelkészségeket tartanak fönn egymás országaiban, amelyek jelentősége egyre nagyobb az egyháztagok megnövekedett utazási és költözési hajlandósága miatt. Ahol mindkét egyházi hagyomány jelen van ugyanazon a területen, mint például Észak-Amerikában, valamint Dél- és Kelet-Afrikában, ott új kapcsolatok fejlődtek ki, és új helyi megegyezések születtek. Ugyanakkor, az európai anglikánok és evangélikusok is egyre közelebb kerültek egymáshoz; mindez pedig azt bizonyítja számunkra, hogy eljött az idő a már létrejött megegyezések áttekintésére és fölülvizsgálatára.

2. E megegyezéseket, amelyek lehetővé teszik a szent közösség különböző fokozatait, csupán részlegesen valósították meg. A balti államok közéleti helyzete például ötven évig, 1939-től 1989-ig megakadályozta ezek hatékony végrehajtását. A megegyezések jelentősen eltértek egymástól, mert korábban az anglikánok különbséget tettek az egyes evangélikus egyházak között, alapvetően a történelmi püspökség ismérve alapján. Mindenesetre az északi és a balti egyházak között mindig is fönnállt az úrvacsorai közösség. Sőt, az északi egyházak egyre inkább egy területi egységnek tűnnek, és szorosan együttműködnek az Északi Püspökök Konferenciáján és az Északi Ökumenikus Tanácson belül. A Kelet- és Közép-Európában végbement közéleti változások új reményt adtak a balti államok egyházainak, akik bár most elsősorban a saját életük fejlesztésével foglalkoznak, egyre tevékenyebben bekapcsolódnak a tágabb szövetség életébe is. A vélük kialakított együttműködés még fontosabbá válik a viharos gyorsasággal változó körülmények között, amelyek új és új lehetőségeket kínálnak az egyházak számára.

3. Az északi és a balti egyházak szeretnének a brit és írországi anglikán egyházakhoz kapcsolódni, nem csupán különálló nemzeti egyházakként, hanem az egyházak csoportjaként is. A bizottság örömmel fogadja a Litvániai Evangélikus Egyházzal létrejött új kapcsolópontokat, és hisz az új megegyezés előttünk megnyíló lehetőségében, amely nem tesz különbséget az egyházaink között.

4. E hitünkben bátorít bennünket azon nyilvánvaló teológiai közeledés, amelyet számos anglikán–evangélikus párbeszédben tapasztalhatunk. Azon tény továbbá, hogy az Anglikán Egyház és a Németországi Evangélikus Egyház hivatalosan elfogadta a Meisseni Közös Állásfoglalást, növekvő mértékű egyetértést jelez az Egyházról.

5. Az anglikánokat és az evangélikusokat a szélesebb ökumenikus közeledés is segíti, ahol az Egyházról, a lelkészi szolgálatról és a szentségekről szóló tanításhoz jelentősen hozzájárultak az ortodox, a római katolikus és a protestáns egyházak is. E közeledés tett képessé bennünket arra, hogy meghaladjuk mindazon gondolkodási módokat és félreértéseket, amelyek megakadályozták az anglikánok és az evangélikusok egységkeresését. Kiemelt jelentőségű az Egyház szent titkának értelmezése Krisztus testeként, Isten zarándok népeként, szent közösségként, illetve részvételként Istennek a világra irányuló küldetésében, ahol tanúság- és szolgálattévők lehetünk. Mindez megfelelő keretet biztosít ahhoz, hogy új módon tudjuk megközelíteni a lelkészi szolgálat, valamint a fölügyelet (episzkopé) kérdéskörét.

6. Mindenekelőtt azonban azon kihívással nézünk szembe mindnyájan, hogy elköteleződjünk Isten hithirdetői munkájában az országunk és a földrészünk lakói felé a páratlan lehetőségek ezen időszakában, amelyet akár alkalmas időnek (kairosz) is nevezhetünk.

B. A közös egyházi alapunk

7. Az egyházaink hite, istentisztelete és lelkisége az apostoli Egyház hagyományában gyökeredzik. Az egyházatyák kora és a középkor egyházi folytonosságában állunk közvetlenül is, valamint a reformáció korának a meglátásain keresztül is. Az egyházunkat úgy fogjuk föl, hogy az része Jézus Krisztus egy, szent és egyetemes (katolikus) egyházának, amely valóban részt vesz Isten egész népének egyetlen apostoli küldetésében. A részesei vagyunk a nyugati kereszténység istentiszteleti hagyományának, és osztjuk a reformáció hangsúlyait a hitből megigazulással kapcsolatban, az igét és a szentségeket pedig a kegyelem eszközeinek tartjuk. Mindezek benne foglaltatnak az istentiszteleti és hitvallási iratainkban, és egyre nagyobb elismertségnek örvendenek mind az egyházaink közötti alapvető összekötőkapocsként, mind pedig hozzájárulásként a tágabb ökumenikus mozgalomhoz.

8. A földrajzi távolság, a nyelvi, a kulturális és a történelmi fejlődés nagy különbségei ellenére az anglikán és az evangélikus egyházak Nagy-Britanniában, Írországban, az északi és a balti államokban sok közös vonással rendelkeznek, ideértve a számottevő közös történelmet is. Az angolszász és a kelta hithirdetőknek jelentős szerepük volt Észak-Európában az örömhír elterjesztésében és az északi területek több történelmi püspökségének megalapításában. Az egyházkerületekben a püspök egymást töretlenül követő tanúságtétele, illetve a lelkipásztori és istentiszteleti élet fönntartása országaink székesegyházaiban és templomaiban az évszázadokon átívelő keresztény élet folyamatosságának és a brit, az ír és az észak-európai egyházak közötti egységnek fontos megnyilvánulásai.

9. Az egyházaink jelentős szerepet játszottak saját országuk társadalmi és lelki fejlődésében. Tudatában voltunk és vagyunk a hithirdetői föladatunknak és szolgálatunknak az országaink tagjai felé. A legtöbb egyházunknak lelkipásztori, néha pedig törvényi felelőssége is volt országaink többségi népessége iránt. E föladatot manapság egyre inkább a többi egyházzal együttműködve látják el.

C. A közös küldetésünk a jelenben

10. Az egyházaink és az országaink jelenleg új föladatokkal és lehetőséggel találják szembe magukat Európában a számos világnézeti, társadalmi és közéleti változás közepette. Ezek közül néhány:

a. az európai nemzetek egyre inkább tudatosítják a saját önállóságukat és a kölcsönös felelősségüket, valamint azon igényt is, hogy helyrehozzák az évszázadokon keresztül dúló európai háborúkból fakadó igazságtalanságokat, különösen is a XX. századiakét, amelyek az egész világra kihatással voltak;

b. új lehetőségek nyílnak, amelyek különösen a balti környezetben megrázóak, mint például az örömhír hirdetése és újrahirdetése ezen országokban, a lelkipásztori munka, illetve a kihívás, hogy helyreállítsák a keresztény hitet, válaszul az elterjedt gyakorlati anyagelvűségre, valamint a lelki értékek iránti, sok emberben meglévő sóvárgásra;

c. kialakul a szükséglet, hogy az egyházak válaszoljanak az egy tömbbe rendező hatalmi rendszer összeomlása nyomán keletkezett légüres térre Kelet- és Közép-Európában, valamint az egyre sokszínűbb társadalmi helyzetre Nagy-Britanniában, Írországban és az északi országokban;

d. előttünk állnak a lehetőségek, hogy munkálkodjunk a békéért, az igazságosságért és az emberi jogokért, hogy csökkentsük a gazdagabb és az elszegényedett, illetve a túlságos gazdasági függőségtől szenvedő nemzetek közötti kiegyensúlyozatlanságokat, és megvédjük a szegények és az elhagyatottak jogait és méltóságát, különösen is a bevándorlókét, a menekültekét, valamint a nemzeti kisebbségekét;

e. az Észak-Európa országaiban tárgyalt környezeti kérdésekhez az egyházak a teremtés és a megtestesülés előremutató teológiájával járulnak hozzá, amely a Földet és a Földön megjelent élet összes fajtáját tartós értéknek tekinti;

f. szükséges a más népek, kultúrák és vallási hagyományok követőivel folytatandó párbeszéd és megértés, hiszen ők a társaink és mellettünk élő polgárok az új Európában.

11. A legnagyobb európai egyházak mindegyike most közösen tárgyalja e kérdésköröket, különösen is az Európai Ökumenikus Nagygyűlés (Bázel, 1989) folyományaként, köszönhetően az Európai Egyházak Konferenciája (CEC) és az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) együttes támogatásának. Elkötelezettek vagyunk, hogy pártoljuk e tanácskozási folyamatot, és tevékenyen részt vállaljunk a belőle megszülető kezdeményezésekben. A tanúságtétel és a szolgálat területén az ilyen közös erőfeszítéseken keresztül építünk az egységre, amely már a miénk; egyszersmind hozzájárulunk a mélyebb egységhez, amelynek az elérése még várat magára.

12. A Lutheránus Világszövegség (LVSz) és az Anglikán Közösség közötti tágabb kapcsolaton belül az egyházaink fölismerték annak szükségességét, hogy a világméretű szempontokat is figyelembe véve vizsgálják az előttük álló nehézségeket és föladatvállalásokat.

13. Tekintettel a közös küldetésünkből fakadó jelenlegi kérdésekre, az egyházainknak együtt kell hirdetniük a tágabb világ és a saját társadalmuk szolgálatának kötelességét. Hasonlóképpen, együtt kell hirdetniük a hitből fakadó keresztény reménységet, amely értelmet ad a kétségek szabdalta társadalmaknak. Szintén együtt kell hirdetniük Isten gyógyító szeretetét és a kiengesztelődést az üldözés, elnyomás és igazságtalanságok sújtotta közösségekben. Az igében és a szentségekben megvalósuló közös küldetés kézzelfoghatóvá teszi Isten szeretetének szent titkát, Isten jelenlétét és Isten országát.

II. Az Egyház természete és egysége

A. Isten országa, és az Egyház szent titka és célja

14. A korunk valami újat követel tőlünk mint egyházaktól. Az Egyház természetéről és egységéről szóló megegyezésünknek, ahogyan azt a jelen szöveg kifejti, következményei vannak arra nézve, hogy a korunk kihívásaira miként válaszolunk. Immár világosabban látjuk, hogy nem vagyunk többé idegenek egymás számára, hanem „polgártársai a szenteknek és házanépe Istennek”, akik ráépültünk „az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Jézus Krisztus” (Ef 2,19–20). Isten kegyelmi ajándékaként az arra irányuló akaratának lettünk részesei, hogy megbékéltesse Önmagával mindazt, amit teremtett és amit fönntart (2Kor 5,17–19), hogy megszabadítsa a teremtett világot minden szolgaságtól (Róm 8,19–22), és hogy mindent egységre hívjon Önmagában (Ef 1,9–10). Isten végső célja és küldetése Jézus Krisztusban az, hogy helyreállítson és megújítson mindent, amit teremtett, hogy ezáltal Isten országa elérkezzék a maga teljességben.

15. Hogy egységbe hozzon bennünket Önmagával, az Atya elküldte Fiát, Jézus Krisztust a világba. Jézus Krisztus élete, halála és föltámadása által nyilvánul meg Isten szeretete, mi pedig megmenekülünk a bűn és a halál erőitől (Jn 3,16–18). A hit által kapott kegyelem segítségével helyes kapcsolatba kerülünk Istennel. A halálból új életre támadunk (Róm 6,1–11), újjászületünk, örökbefogadott gyermekekké válunk, és szabadok leszünk, hogy a Szentlélekben éljünk (Gal 4,5; Róm 8,14–17). Ez az Egyház örömhirdetésének lényege, és e tanúságtétel által gyűjti össze Isten a népét. Az apostoli időktől kezdve minden korban az Egyház célja ezen örömhír továbbadása volt, szóval és cselekedettel: „Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük néktek is, hogy néktek is közösségetek légyen vélünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” (1Jn 1,3)

16. A hit az Istentől kapott elismerése annak, hogy a fény a világba jött, hogy az Ige testté lett és közöttünk lakozott, és hogy Isten megadta nékünk a jogot arra, hogy a gyermekei legyünk (Jn 1,1–13). A hit mint a Szentháromsággal szent közösségben élt élet elvezet bennünket a közösségi életre az Egyházban, Krisztus testében, és ott meg is tart és táplál. A megbocsátás ajándéka megment bennünket a bűn kötelékeitől és az afölötti aggodalomtól, hogy magunktól kíséreljünk meg megigazulni; és fölszabadít a hálásan, szeretetben és reményben élt életre. Kegyelemből, a hit által lettünk megmentve (Ef 2,8).

17. Az örömhír az Istennel és egymással szent közösségben élt életre hív föl. A Szentlélek a keresztségben Jézus Krisztussal egyesít bennünket a halálában és a föltámadásában (Róm 6,1–11; 1Kor 12,13); az Úrvacsorában pedig az egy Test tagjaiként táplál és fönntart bennünket azáltal, hogy Jézus Krisztus testében és vérében részesülünk (1Kor 10,16). Az Egyház és az örömhír ezért szükségképpen egymásra vonatkozik. A Jézus Krisztusba mint Isten országának alapjába vetett hit az örömhír látható és hallható, az igében és a szentségekben megvalósuló hirdetéséből nő ki. Az Ige és a szentségek hirdetése pedig nem lehetséges egy közösség és annak szolgálata nélkül. Az Egyház szent közösségét tehát a fölszentelt lelkészek szolgálata által az ige hirdetése és a szentségek ünneplése hozza létre. Ezen ajándékok által teremti és tartja fönn Isten az Egyházat, és naponta megszüli benne a hitet, a szeretetet és az új életet.

18. Az Egyházat mint szent közösséget úgy kell tekintenünk, hogy az Isten végső céljának eszköze. Isten dicsőségére létezik, hogy az emberiség és az egész teremtett világ kiengesztelődését szolgálja, engedelmeskedve a Jézus Krisztustól kapott küldetésének (Ef 1,10). Az Egyház küldetése tehát az a világban, hogy jele, eszköze és előíze légyen egy olyan valóságnak, amely a történelmen túlról, Isten országából érkezik hozzánk. Az Egyház az üdvösség titkát jeleníti meg: egy olyan új emberiséget, amely Jézus Krisztus által kiengesztelődött Istennel és egymással (Ef 2,14; Kol 1,19–27). Az embertársaink és az Ige szolgálata által az Egyház Isten országának valóságára utal; és a Szentlélek ereje által részt vesz az isteni küldetésben, amelynek során az Atya elküldte Fiát, hogy a világ megmentője legyen (1Jn 4,14; Jn 3,17).

19. A Szentlélek sokféle és egymást kiegészítő ajándékokkal látja el a közösséget. Ezek az egész nép közös javára irányulnak, és a közösség és a világ szolgálatában nyilvánulnak meg. Minden hívő hivatása, hogy a közösség segítségével fölfedezze az általa kapott ajándékokat, és hogy azokat az Egyház építésére és a világ szolgálatára használja, amire az Egyház küldetése szól.

20. Az Egyház egy isteni valóság, szent, és a jelenlegi véges valóságot meghaladja; ugyanakkor, mint emberi intézmény, a széttöredezett emberi közösséggel osztozik a sérülékenységében és a sokarcúságában. Az Egyház hivatása mindig a megtérésre, a megújulásra és az átalakulásra szól, és állandóan Isten irgalmára és megbocsátására szorul. A Szentírás leírja az örömhír fényében élő Egyház jellemzőit:

a. az Egyház Jézus Krisztus szeretetében és kegyelmében gyökeredzik;

b. az Egyház mindig örömteli, szüntelenül imádkozik, és a szenvedések közepette is hálát ad;

c. a zarándokegyház Isten új, mennyei állampolgársággal rendelkező népe, szent nemzet és királyi papság;

d. az Egyház a szavaival és az életével közösen vallja meg az apostoli hitet, amely az egész Egyházban mindenütt és minden időben vallott közös hit;

e. az Egyháznak küldetése van minden nép és minden nemzet felé, hogy az örömhírt és a bűnök bocsánatát hirdesse, hogy kereszteljen, és hogy megünnepelje az Úrvacsorát;

f. az Egyházat fölszentelt apostoli lelkészek szolgálják, akiket Isten azért küldött, hogy Isten népét mindenhol összegyűjtsék és táplálják, és azt az egyetemes Egyházzal egyesítsék és összekapcsolják, a szentek egész közösségén belül;

g. az Egyház a látható szent közösségen keresztül megjeleníti Isten gyógyító és egyesítő erejét az emberiség megosztottságai közepette;

h. az Egyházban a közösség szent kötelékei elég erősek ahhoz, hogy hatékonyan tehessen tanúságot a világban, hogy az apostoli hitet őrizze és értelmezze, hogy döntéseket hozzon, hogy tekintéllyel tanítson, és hogy megossza a javait a szükséget szenvedőkkel;

i. az Egyház él, és válaszol az Isten által fölkínált reményre; a gazdagságra és a dicsőségre, amelyben Isten részesíti őt a népének fölkínált örökségként; valamint Isten hatalmának mély forrásaira, amelyek a Benne bízók számára nyitva állnak.

Az Egyházat nemcsak ezek jellemzik; ugyanakkor e jegyek az életünk hűségével kapcsolatos kihívásokkal szembesítenek bennünket, valamint a bűnbánat és a megújulás állandó szükségességével.

B. A szent közösség természete és az egység célja

21. A Szentírás úgy ábrázolja az Egyház egységét, mint szent és örömteli közösséget az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal (1Jn 1,1–10), valamint a tagjainak a szent közösségeként. Jézus Krisztus azért imádkozik, hogy a tanítványok mindnyájan egy legyenek, ahogyan az Atya van Őbenne, és Ő az Atyában, hogy higgyen a világ (Jn 17,21). Minthogy az Egyház egysége a Szentháromság személyeinek titokzatos kapcsolatában gyökeredzik, az egység szükségképpen az Egyház természetéhez tartozik. Krisztus Testének egységéről azzal kapcsolatban beszélünk, hogy „egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, és egy az Isten, mindnyájunk Atyja” (Ef 4,4–6). A keresztények és az egyházak szent közössége nem tekinthető az emberi erőfeszítések eredményének, hanem ajándékként Jézus Krisztusban már eleve adott, és csak el kell fogadnunk. Mint minden jó ajándék, az egység is az Atyától származik, a Fiún keresztül, a Szentlélekben.

22. Mindennek fényében az Egyház megosztottságát rendellenes helyzetnek kell tekintenünk. A bűneink és a szakadásaink ellenére az egység, amelyre Isten fölszólít bennünket, az Egyházban már elkezdett megnyilvánulni. Egyre teljesebb látható megjelenést követel intézményes alakban is, hogy a Szentlélek által az Egyházat Krisztus egyetlen Testének lehessen tekinteni, amely Isten országának jele, eszköze és előíze. E szempontból pedig minden fönnálló felekezeti hagyomány ideiglenes.

23. A látható egységet azonban nem szabad összekeverni az egyformasággal. Az egység Jézus Krisztusban nem a sokféleség ellenére és ellenében létezik, hanem azáltal és abban. Minthogy a sokféleség a Szentlélek által az Egyháznak adott számos kegyelmi ajándékon alapul, ez egy alapvető fontosságú egyházi fogalom, amely az egyházi élet minden vonatkozása számára jelentős, és nem csupán valamiféle engedmény a sokszínűség teológiai fölfogásának. Az Egyház egysége és sokfélesége is végső soron a Szentháromság szent közösségében gyökeredzik.

24. A közösség szent kötelékei táplálják az egységet és fönntartják a sokféleséget. Az Istennel és a hívőtársakkal fönnálló szent közösség megnyilvánul az apostoli igehirdetésre válaszoló egy keresztségben; az apostoli hit közös megvallásában; a Krisztus egyetlen Testét fölépítő Úrvacsora közös ünneplésében; valamint az egyetlen lelkészi szolgálatban, amelyet az imádság és a kézrátétel hoz létre. Az egység szent szeretetközösségként is megnyilvánul, amely szerint a keresztények egymáshoz tartoznak egy elkötelezett kapcsolatban, amely a kölcsönös felelősségen és a közös lelki javakon alapul, valamint a kötelességen, hogy az időleges erőforrásaikon osztozzanak. Már az Apostolok Cselekedeteiben is fölismerhetjük e kötelékeket: „Akik pedig hittek Péter beszédének, megkeresztelkedtek. (…) Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. (…) Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt.” (ApCsel 2,41–44).

25. Az Apostolok Cselekedetei elbeszélésében az apostoli lelkészi szolgálat a közös élet megosztását segíti. Képet kapunk arról, hogy a lelkészi szolgálat miként mozdítja elő a gazdag sokféleséget, miközben az egységet is fönntartja. Péter és Pál apostolok hithirdetése nyomán pogányok is megkeresztelkednek. A fenyegető megosztottsággal szembenézve az Egyház zsinati összejövetele pedig jóváhagyja e bátor döntést (ApCsel 15). Mindez példaként szolgál az apostoli vezetők szerepére és a helyükre az egyházi zsinatokon.

26. A szent közösség e fölfogását a következőképpen írhatjuk le: „Az Egyháznak a Szentháromságban gyökeredző és Jézus Krisztusban adott egysége az igehirdetésben, a szentségekben, valamint az Isten által elrendelt és a fölszentelés által kapott lelkészi szolgálatban fönnálló egységünkben valósul meg. Mindezt a hitünk egységében éljük meg, amelyről közösen tanúságot teszünk, és amelyet együttesen megvallunk és tanítunk; valamint a remény és a szeretet egységében, amely egységre vezet bennünket egy teljesen elkötelezett közösségben. Az egységnek látható, külső alakzatra van szüksége, amely képes összefogni a benső megkülönböztetés és a lelkiségi sokféleség összetevőit éppúgy, mint a történelmi változást és fejlődést. Ez egy olyan közösség egysége, amely minden időt és helyet átfog, és amelynek a küldetése a tanúságtétel és a világ szolgálata.”

27. Már az Újszövetségben is megtalálható a keresztények botrányos megosztottsága (1Kor 1,11–13; 1Jn 2,18–19). A történelmi okok vagy szándékos szétválás miatt külsőleg nem egyesült egyházak hitbéli kötelessége, hogy dolgozzanak és imádkozzanak a látható egységük helyreállításáért és a lelki közösségük elmélyítéséért. Az Egyház előtt álló föladat az egység jövőképe mint az egész teremtett világ célja (Ef 1): amikor majd az egész világ kiengesztelődik Istennel (2Kor 5). A szent közösség tehát a megváltás gyümölcse, és szükségképpen egy végidőbéli valóság. A keresztények sohasem tűrhetik el a megosztottságot. A kötelességük az, hogy ne csak őrizzék és fönntartsák, hanem elő is mozdítsák, és táplálják az egyházak közötti és az azokon belüli szent közösség lehető legnagyobb fokú megvalósítását.

28. Egy ilyen szintű szent közösségnek számos összefüggő vonatkozása van. Magában foglalja a hitbéli egyetértést és a szentségek közös megünneplését, amelyet egy egységes lelkészi szolgálat támogat, valamint a hit, az élet és a tanúságtétel kérdéseiben a különböző szakmai és zsinati összejöveteleket. A szent közösség ilyen megnyilvánulásainak az Egyház törvényeiben és szabályozásaiban is kifejezésre kell jutniuk. A szent és teljes közösség érdekében az Egyház életének e látható vonatkozásai azt igénylik, hogy szent és mély lelki közösség, együtt növekvő közös akarat, kölcsönös törődés, és az egységre törekvés hassa át őket (Fil 2,2).

III. A hitelvek, amelyekben egyetértünk

29. A Nagy-Britanniában és Írországban élő anglikánok és az északi, illetve a balti országokban élő evangélikusok semmikor sem átkozták ki egymás egyházait, és alakilag sohasem váltak szét. A közösség mélyebb megvalósítása ugyanakkor egészen biztosan kívánatos, és most lehetségesnek is tűnik anélkül, hogy a helyénvaló és gyümölcsöző különbözőségeket megtagadnánk, amelyek az idők során a hitünk kifejeződésének és megvallásának eltérő módjaivá fejlődtek. Az anglikánok a hangsúlyt az istentisztelet fontosságára helyezték, amely az Egyház hitének kifejeződése. Az evangélikusok, miközben ezt nem tagadták, a tanítások megvallását hangsúlyozták inkább. A lex orandi-t és a lex credendi-t azonban mindketten szorosan összetartozónak tekintik. Az Ágostai hitvallás és a Harminckilenc anglikán hitcikkely különböző körülmények között és eltérő igényekre válaszul születtek, és a szerepük sem azonos az egyházak életében. Számos közös megfogalmazást tartalmaznak, és évszázadokon át az Egyház hitének közös tanúságaként szolgáltak. Ezen alapra építve a kortárs ökumenikus kapcsolatok és eszmecserék alapvetően elősegítették a megmaradt kérdések tisztázását, és nagyobb pontossággal fogalmazták meg, hogy milyen mértékben fogjuk föl közösen az Egyház természetét és célját, valamint az alapvető hitbéli egyetértést. Jelenlegi elhívásunk arra indít bennünket, hogy elmélyítsük a közösségünket, hogy új lépéseket tegyünk a látható egység felé vezető úton, és az egy Úrról, egy hitről és egy keresztségről szóló közös tanúságtételünk során mind szóban, mind tettekben új összhangra leljünk.

30. Az eltelt időszakban számba vettük a közöttünk fönnálló alapvető hitbéli egyetértést. Ebben segítségül hívtuk a Keresztség, Úrvacsora és lelkészi szolgálat (vagyis a Limai irat) szövegét, és az egyházainknak erre adott hivatalos válaszait. A korábbi kísérletekre is építettünk, amelyek pontosítani igyekeztek az anglikán–evangélikus egyetértés hatását és természetét. Ezek magukban foglalják a Pullachi jelentést (1973), a Helsinki jelentést (1983), a Cold Ash jelentést (1983), Az evangélium következményeit (1988), a Meisseni közös nyilatkozatot (1988) és a Niagarai jelentést (1988). E szövegek mindegyike tanúsítja az anglikánok és az evangélikusok között fönnálló alapvető hitbéli egységet. E szövegek meglátásai a javunkat szolgálták, mert a hitbéli egységünkhöz járultak hozzá. Mindezek mellett haszonnal forgattuk a megfelelő római katolikus – anglikán, illetve római katolikus – evangélikus párbeszédek eredményeit is.

31. Az anglikán – evangélikus szövegekben elért hitbéli egyetértést a Lambethi Konferencia egy 1988-as határozatában megerősítette, ahol kijelentették: a Konferencia „a nagyfokú egyetértés alapján, amely a nemzetközi, a területi és az országos szinten folytatott párbeszédek során az anglikánok és az evangélikusok között kialakult, valamint az ige és a szentségek körül kialakult közösség fényében, amelyet egymás hagyományában megtapasztaltunk, elismeri Jézus Krisztus Egyházának a jelenlétét az Evangélikus Közösségben éppúgy, mint a sajátunkban.”

A Lutheránus Világszövetség (LVSz) Nyolcadik Nagygyűlésének (Curitiba, 1990) egyik határozatában megtaláljuk ennek a párhuzamát: „E Nagygyűlés elhatározta, hogy az LVSz megújítja elkötelezettségét, amely a teljes közösséget célozza az Anglikán Közösség egyházaival, és sürgeti a LVSz tagegyházait, hogy tegyék meg a megfelelő lépéseket ennek megvalósítása érdekében. (…) A LVSz hálaadással figyeli az egyházközösség irányában megtett mindazon lépéseket, amelyeket a LVSz tagegyházai az országos és területi anglikán társaikkal már meg tudtak tenni, mert ez bátorságot ad a folytatáshoz.”

32. A következőkben összefoglaljuk az alapvető hitelveket és gyakorlatokat, amelyeket közösen vallunk:

a. Elfogadjuk, hogy az Ó- és az Újszövetség kánoni írásai elegendő, ihletett, prófétai és apostoli, hiteles forrásai és tanúságtételei Isten Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatásának. A Szentírást a nyilvános istentisztelet részeként népnyelven olvassuk; a Szentírásban mint Isten Igéjében hiszünk; megvalljuk, hogy minden szükségeset tartalmaz az üdvösséghez; és hitet teszünk az örömhír mellett, hogy az örök élet az egész emberiségnek föl lett kínálva.

b. Hisszük, hogy Isten akarata és parancsolatai alapvetőek a keresztény igehirdetéshez, hithez és élethez. Isten parancsolata arra kötelez bennünket, hogy szeressük Istent és embertársainkat, és Isten dicséretére és dicsőségére éljünk és szolgáljunk. Ezzel egyidőben Isten parancsolata fölfedi a bűneinket, és rámutat arra, hogy folyamatosan a kegyelmére szorulunk.

c. Hisszük és hirdetjük az örömhírt, hogy Isten Jézus Krisztusban szereti és megszabadítja a világot. Isten megigazító kegyelmét az egyházaink azonosan értelmezik; nevezetesen, hogy igaznak vagyunk elismerve, vagyis Isten előtt egyedül kegyelemből és hit által igazultunk meg Jézus Krisztus, Urunk és Megváltónk érdemeiért, nem pedig a saját cselekedeteink és az érdemeink miatt. Mindkét egyházi hagyomány megerősíti, hogy a megigazulás jócselekedetekhez vezet és kell is vezetnie; hiszen a valódi hit szeretetet eredményez. Megkaptuk a Szentlelket, Aki megújítja a szívünket és képessé tesz és hív bennünket a jócselekedetekre. Amint a megigazulás és a megszentelődés ugyanazon isteni cselekvésnek a két oldalát jelentik, ugyanúgy az élő hit és a szeretet a hívő emberben elválaszthatatlanok.

d. Elfogadjuk az Egyház hitét, amelyet az idők során a Nikaia-Konstantinápolyi és az Apostoli Hitvallásban fejtett ki, és valljuk azon alapvető szentháromságtani és krisztustani tantételeket, amelyek mellett e hitvallások tanúságot tesznek. Vagyis hisszük, hogy a Názáreti Jézus valóban Isten és valóban Ember, és Isten egyetlen Isten három személyben: Atya, Fiú és Szentlélek. E hitet nyilvánvaló módon megerősíti az Anglikán hitvallás 39 cikkelye, valamint az Ágostai hitvallás is.

e. Az apostoli hitet megvalljuk és megünnepeljük az istentiszteleten. Az istentiszteleten elismerjük, hogy az egyszerre a Krisztuson keresztül kapott üdvösség ünneplése, valamint a hívők egyetértése (consensus fidelium) alakításának egy jelentős tényezője. Örülünk a lelkiségi, istentiszteleti és szentségi élet hagyományunk nagy mértékű közösségének, amely hasonló istentiszteleti fajtákkal, közös szentírási szövegekkel, énekekkel, himnuszokkal és imádságokkal ajándékozott meg bennünket. Ugyanazon istentiszteleti megújulás hat ránk, az eltérő kulturális háttereknek köszönhetően pedig a kifejezésmódok széles választéka is.

f. Hisszük, hogy az Egyházat a Szentháromság hozta létre és tartja fönn Istennek az igében és a szentségekben megnyilvánuló megváltó tette által. Hisszük, hogy az Egyház Isten országának jele, eszköze és előíze. Azt is látjuk ugyanakkor, hogy folyamatosan reformációra és megújulásra szorul.

g. Hisszük, hogy a keresztségben, amely vízzel történik a Szentháromság nevében, Isten egyesíti a megkereszteltet Jézus Krisztus halálával és föltámadásával, bevezeti az egy, szent, egyetemes (katolikus) és apostoli Egyházba, és a Szentlélek által részesíti az új élet kegyelmi ajándékában. Mivel egyházainkban gyakoroljuk és nagy becsben tartjuk a gyermekkeresztséget, komolyan vesszük azon hitoktatási föladatunkat is, hogy a megkeresztelt gyermekeket lelki táplálékkal lássuk el, amíg éretten el tudják magukat kötelezni Jézus Krisztus mellett. A hagyományainkban a keresztséget majd a konfirmáció szertartása követi. Kétféle gyakorlatot ismerünk el az egyházainkban, amelyeknek több évszázados gyökerei vannak: az anglikán egyházakban a konfirmációt a püspök végzi; az északi és a balti egyházakban pedig általában a helyi lelkész. Mindegyik egyházban ez magában foglalja a Szentháromság segítségül hívását, a keresztségi hitvallás megújítását és az imádságot, hogy a keresztségben kapott kegyelem megújításán keresztül a jelölt megerősödjék, most és mindörökké.

h. Hisszük, hogy Krisztus teste és vére valóban jelen van, kiosztjuk és befogadjuk a kenyér és bor színe alatt az Úrvacsorában. E módon a megfeszített és föltámadott Krisztus testét és vérét kapjuk, benne a bűnök bocsánatát és a szenvedéséből fakadó minden egyéb jótéteményt. Az úrvacsorai megemlékezés nem csupán a múlt eseményeinek vagy azok jelentőségének a fölidézése, hanem ilyenkor az Egyház hathatósan hirdeti Isten hatalmas tetteit. Bár mi nem vagyunk képesek arra, hogy Istennek méltó áldozatot mutassunk be, Jézus Krisztus egyesít bennünket az Atyának tett önfölajánlásával, az egyetlen, teljes, tökéletes és elegendő áldozattal, amelyet mindnyájunkért fölajánlott. Az Úrvacsorában Maga Isten cselekszik, amikor életet ad Krisztus testének, és minden egyes tagját megújítja. Az Úrvacsorát ünnepelve az Egyház újjáalakul és táplálékot kap, megerősödik a hitében, a reménységében, a tanúságtételében és a mindennapi szolgálatában. Itt már Isten országa örök örömének előízében részesülünk.

i. Hisszük, hogy az Egyház minden tagjának elhívása van arra, hogy részt vegyen az Egyház apostoli küldetésében. Minden megkeresztelt ember ezért különféle ajándékokat, és eltérő hivatást kapott a Szentlélektől. Mindnyájuk hivatása, hogy az életüket „élő áldozatként” fölajánlják, és könyörögjenek az Egyházért és a világ üdvösségéért. Ez Isten egész népének az egyetemes papsága és hivatása, Isten és az emberek szolgálatára (1Pt 2,5).

j. Hisszük, hogy az Egyház közösségén belül a fölszentelt szolgálat azért létezik, hogy Isten egész népének az istenszolgálatát segítse. Azt tartjuk, hogy az igére és a szentségekre vonatkozó fölszentelt szolgálat isteni alapítású hivatal, és mint ilyen, Isten ajándéka az Egyházának. A fölszentelt lelkészek, csakúgy, mint minden keresztény, szorosan kapcsolódnak Jézus Krisztus papságához és az Egyház papságához. A fölszentelt szolgálat ezen alapvető egysége jut kifejezésre az ige és a szentségek szolgálatában. Az Egyház életében ezen egység különféle alakokat öltött. Az Egyházban már a legkorábbi századoktól fogva a püspök, a pap és a diakónus hármas szolgálata vált az alapvető mintává, és ez ma is számos egyházban fönnmaradt, bár gyakran csak részleges formában. „A püspök, a pap és a diakónus hármas szolgálata ma a keresett egység egyik kifejeződési formája lehet, illetve az elérésének egyik eszköze.”

k. Hisszük, hogy szükséges a lelkipásztori fölügyelet (episzkopé) – amelynek gyakorlása személyes, testületi és közösségi szinten történik –, hiszen ez tanúskodik az Egyház egységéről és apostoliságáról, és őrzi azt. Megtartjuk és alkalmazzuk továbbá a püspöki hivatalt Isten vezetése alatt azon szándékunk jeleként, hogy biztosítsuk az Egyház folytonosságát az apostoli életben és tanúságtételben. Mindezen érvek alapján az egyházainkban jelen van a személyesen gyakorolt püspöki hivatal.

l. Közös a reménységünk Isten országának végső beteljesedésében, és hisszük, hogy ezen végidőbéli távlat arra szólít bennünket, hogy most az igazságosság előmozdításán dolgozzunk, keressük a békét, és gondot viseljünk a teremtett világról. Isten országából fakadó kötelességünk, hogy irányítsuk életünket az Egyházon belül, és törődjünk a világgal. „A keresztény hit az, hogy Isten békét teremtett Jézus Krisztus »keresztfán kiontott vére által«” (Kol 1,20), megteremtve ezzel az egész emberi család egységének az egyetlen érvényes középpontját.”

33. Ezen összefoglaló a hitbéli és tanításbéli egység igen magas fokáról tanúskodik. Miközben nem kívánja az egyes hagyományoktól, hogy minden olyan tanításbéli megfogalmazást elfogadjanak, amely az egyik vagy másik hagyomány jellegzetességei közé tartozik, ugyanakkor elvárja tőlük, hogy szembenézzenek a még fönnálló akadályokkal, és túljussanak rajtuk a még teljesebb közösség érdekében.

IV. A püspökség az Egyház apostoliságának szolgálatában

34. Egy régóta húzódó kérdés a püspöki szolgálat, és kapcsolata a folytonossággal. A reformáció idején valamennyi egyházunk szentelt püspököt (néha a „szuperintendens” kifejezést használva a püspök megfelelőjeként) a római katolikus egyház már létező püspöki székeire, ezzel is jelezve a szándékukat, hogy folytassák az egy, szent, egyetemes (katolikus) és apostoli Egyház életét és szolgálatát. Néhány országban a püspökök történeti folytonosságát püspökszenteléssel tartották fönn, míg máshol néhány alkalommal a püspököket (vagy szuperintendenseket) lelkészek iktatták be, minthogy ezt tartották a korai Egyház gyakorlatának. Mindennek az egyik következménye az lett, hogy az egyházaink lelkészi szolgálatai között megszűnt az egység, ez pedig akadályozta a közös tanúságtételünket, szolgálatunkat és küldetésünket. Mindazonáltal, az apostoli folytonosság megszakadását a szóban forgó egyházakban mindig azon szándék és intézkedések kísérték, hogy biztosítsák az Egyház apostoli folytonosságát, az evangéliumnak megfelelően felügyeleti szolgálattal ellátott Egyházként. Az egyházak ezt követő hagyománya bizonyítja hűségüket az Egyház apostoliságához. Az elmúlt száz évben valamennyi egyházunk érezte annak egyre növekvő szükségét, hogy e nehézségeket meghaladjuk, és hogy közösen fejezzük ki folyamatos részvételünket az egy, szent, egyetemes (katolikus) és apostoli Egyház életében.

35. E nehézségek miatt fejtjük ki most hosszabban az egész Egyház apostoliságának egy fölfogását, illetve az apostoli szolgálaton belül a püspöki hivatal folytonosságát, és a történelmi folytonosságot mint ennek jelét. Mindezek összefüggenek egymással.

A. Az egész Egyház apostolisága

36. A hitvallásban az Egyház apostolinak vallja magát. Az Egyház folytonosságban él az apostolokkal és igehirdetésükkel. Ugyanazon Úr, Aki elküldte az apostolokat, továbbra is jelen van Egyházában. A Szentlélek megtartja az Egyházat az apostoli hagyományban, amíg a történelem be nem teljesedik Isten országában. Az Egyházban az apostoli hagyomány az apostolok Egyháza állandó jellemzőinek folytonosságát jelenti: e jellemzők pedig a tanúságtétel az apostoli hitről, az örömhír hirdetése és naprakész értelmezése, a keresztség és az Úrvacsora ünneplése, a lelkipásztori felelősségek továbbadása; a szent közösség az imádságban, szeretetben, örömben és szenvedésben; a betegek és rászorulók szolgálata, a helyi egyházak között pedig az egység és az Istentől kapott adományok megosztása egymással.

37. Az Egyházra ma is, mint annak idején az apostolokra, rá van bízva, hogy minden népnek hirdesse az örömhírt, mert a Jézus Krisztusról szóló örömhír Isten örök tervének kinyilvánítása, hogy a Fiában mindeneket kiengeszteljen egymással. Az Egyház hivatása, hogy hűséges legyen az Urának életéről, haláláról, föltámadásáról és fölmagasztalásáról szóló irányadó apostoli tanúságtételhez. Az Egyház a föltámadt Jézus Krisztustól kapja ajándékba küldetését, és e küldetés betöltéséhez az erőt. Az Egyház ezért a maga egészében apostoli. Az apostoliság azt jelenti, hogy az Egyházat Jézus Krisztus küldi, hogy álljon a világ rendelkezésére, hogy vegyen részt az ő küldetésében, ezáltal pedig Annak a küldetésében, Aki Jézus Krisztust küldte, vagyis hogy a Szentlélek segítségével vegyen részt az Atya és a Fiú küldetésében.

38. A Szentlélek az egész Egyházra kiárasztja az adományait (Ef 4,11–13), nőket és férfiakat választ ki, világiakat és fölszentelteket, hogy a közösség fönntartásához hozzájáruljanak (1Kor 12,4–11). Ezért az egész Egyház, és annak minden tagja, a részvételével hozzájárul az örömhír terjesztéséhez azáltal, hogy az apostolok Egyházának állandó jellemzőit az adott helyen és időben hűségesen kifejezi és megtestesíti. A tanúságtételéhez nemcsak a szavai elengedhetetlenek, hanem a tagjainak szeretete is egymás iránt, a szolgálatának minősége a rászorulók felé, az anyagi és más forrásainak fölhasználása, az életének és fegyelmi eszközeinek igazságossága és hatékonysága, a hatalmának megosztása és gyakorlása, valamint az istentiszteleti alkalmai. Mindezek a közléscsere olyan eszközei, amelyeknek Jézus Krisztusra, Isten valódi Igéjére kell irányulniuk, és a Szentlélekben élt életből kell forrásozniuk.

39. Az apostoli folytonosság elsődleges megnyilvánulása tehát az egész Egyház apostoli hagyományában található. A folytonosság Jézus Krisztus küldetése állandóságának, és ezért folyamatosságának a kifejezése, amelyben az Egyház részt vesz.

40.  Az egész Egyház apostoliságán belül helyezkedik el a lelkészi szolgálat apostoli folytonossága, amely az Egyház folyamatosságának középpontja, már ami a Jézus Krisztusban élt életet, illetve Jézus Krisztusnak az apostolok által átadott szavaihoz és tetteihez fűződő hűséget illeti. A fölszentelt lelkészeknek különleges felelőssége van abban, hogy tanúságot tegyenek e hagyományról, és hogy azt újra és újra, minden nemzedékben tekintéllyel hirdessék.

B. Az apostoli szolgálat

41. Isten az Egyház fönntartására adta az apostoli szolgálatot, amelyet Urunk alapított, és az apostolok adtak tovább. A fölszentelt lelkészek legfontosabb föladata, hogy Krisztus testét összegyűjtsék és fölépítsék, Isten Igéjét hirdessék és tanítsák, a szentségeket megünnepeljék, és irányítsák a közösség életét istentiszteletében, küldetésében és gondoskodó szolgálatában. Amikor valakit imádsággal, a Szentlélek lehívásával és kézrátétellel egy egész életre szóló fölszentelt hivatalra kiválasztunk, akkor ez arra emlékezteti az Egyházat, hogy a küldetését magától Jézus Krisztustól kapja; és kifejezi az Egyház határozott szándékát, hogy e megbízatásához hűen éljen, és hálás legyen ezen adományért. Az egyetlen lelkészi szolgálat különböző föladatait fejezik ki a fokozatai. A korai Egyházban az általános minta a püspökök, a lelkészek és a diakónusok hármas szolgálata lett, noha a későbbiekben mindez a gyakorlati végrehajtása tekintetében jelentős változásokon ment át, és manapság is fejlődik tovább.

42. Isten adományainak sokfélesége megköveteli az összehangolásukat, hogy az egész Egyházat és annak egységét gazdagíthassák. E sokféleség és a fönntartásához szükséges számos föladat az összehangolás szolgálatát igényli. Ez a felügyelet (episzkopé) szolgálata: a gondoskodás az egész közösség életéről, a lelkipásztorok lelkipásztorolása és Jézus Krisztus nyájának tényleges fönntartása, összhangban Jézus Krisztus korszakokon átívelő parancsával és egységben más országok keresztényeivel. A felügyelet az egész Egyházzal szemben fönnálló követelmény, és az evangéliumnak megfelelő hűséges gyakorlata alapvető fontosságú az Egyház életében.

43. Az Egyháznak és küldetésének felügyelete a püspök különleges felelőssége. A püspöki hivatal a szolgálat és a közléscsere helye, mind a hívők közösségén belül, mind pedig – az egész közösséggel együtt – a világ felé. A püspökök hirdetik az igét, kiszolgáltatják a szentségeket, és fegyelmet tartanak olyan módon, hogy a felügyelet, a folyamatosság és az egység lelkészi szolgálatának képviselői legyenek az Egyházban. Lelkipásztori felügyeletet gyakorolnak azon területen, ahová az elhívásuk szól. Szolgálják az Egyház tanításának, istentiszteletének és szentségi életének apostoliságát, egyetemességét (katolicitását) és egységét. Felelősséggel tartoznak az Egyház küldetésének irányításáért. E föladatok egyikét sem szabad az egész Egyháztól elszigetelve végezniük.

44. A felügyelet szolgálata személyes, testületi és közösségi. Személyes, mert a leghatékonyabban azon személy mutatja meg, hogy Jézus Krisztus jelen van népének tagjai között, akit az örömhír hirdetésére szenteltek föl, és hogy az élet és a tanúságtétel egységében Isten szolgálatára hívja a közösséget. Testületi, először is, mert a püspök összefogja a fölszentelteket, hogy a szolgálat föladatait egymás közt megosszák, és hogy a közösséget képviseljék az őket érintő dolgokkal kapcsolatban; másodszor pedig, mert a püspökök testületén keresztül kapcsolódik a helyi keresztény közösség a tágabb értelemben vett Egyházhoz, az egyetemes Egyház pedig az adott közösséghez. Közösségi, mert a fölszentelt szolgálat gyakorlata a közösség életében gyökeredzik, és a közösség hatékony részvételét igényli Isten akaratának és a Szentlélek vezetésének fölfedezésében. Ma a legtöbb egyházunkban mindez zsinati keretben történik. A püspökök – a többi lelkésszel és az egész közösséggel együtt – felelősek a lelkipásztori tekintély szabályos továbbadásáért az Egyházban.

45. A felügyelet személyes, testületi és közösségi vonatkozásai az Egyház életének helyi, országos és egyetemes szintjein fejeződnek ki.

C. A püspöki hivatal az apostoli folytonosság szolgálatában

46. Az Egyház hűségének végső alapja, folytonosságban az apostolokkal, az Úr ígérete és a Szentlélek működő jelenléte az egész Egyházban. A felügyelet szolgálatának folytonosságát az Egyház egésze apostoli életének és hithirdetésének folytonosságán belül kell értelmezni. A püspöki hivatal apostoli folytonossága az egész Egyház apostoliságának látható és személyes középpontja.

47. Az apostoli folytonosság folyamatosságát a püspökök fölszentelése jelzi. E tettel ugyanis Isten népe azért gyűlik össze, hogy megerősítse választását, és imádkozzék a kiválasztott jelöltért. A fölszentelést végző püspök kézrátételével és a többi küldött imádságával az Egyház egésze Istenhez fordul, bízva ígéretében, hogy kiönti Szentlelkét szövetségének népére (Ézs/Iz 11,1–3; vö. Veni Creator Spiritus). A kézrátétel szentírási cselekedetének gazdag jelentése van. Jelentheti (számos egyéb dolog mellett) az azonosulást, a megbízást, a befogadást. Rengeteg összefüggésben használják: konfirmációkor, kibéküléskor, gyógyításkor és lelkészszenteléskor. Az imádsággal együtt gyakorolt kézrátételkor pedig az Istentől már megkapott kegyelmi ajándékot egyrészt elismerik és megerősítik, másrészt az tökéletessé válik a szolgálatra. A kézrátétel mint jel pontos jelentőségét vagy szándékát az azt kísérő imádság vagy megnyilatkozás határozza meg. A püspöki szolgálat esetében az imádsággal és kézrátétellel fölszentelés azon cselekedet, amelyet maguk az apostolok is gyakoroltak, és amelyet az Egyház is évszázadok óta végez.

48. A püspökszenteléskor a jel négyféleképpen fejti ki hatását: először is, tanúságot tesz az Egyház bizakodásáról, hogy Isten hűséges a népéhez, Jézus Krisztus pedig – a Szentlélek erejéből – az Egyházban az idők végezetéig jelen van, ahogy megígérte. Másodszor, kifejezi az Egyház azon szándékát, hogy hűséges maradjon Isten kezdeményezéséhez és ajándékához azáltal, hogy az apostoli hittel és hagyománnyal folytonosságban él. Harmadszor, több püspök részvétele a kézrátételben annak jele, hogy ők és egyházaik elfogadják az új püspököt, és ezzel az Egyház egyetemességét (katolicitását) is. Negyedszer, Isten akaratával és rendelkezéseivel összhangban átörökíti a szolgálati hivatalt és annak tekintélyét. A fölszentelés cselekményében tehát a püspök megkapja az isteni jóváhagyás jelét és az állandó megbízást arra, hogy a rábízott egyházat vezesse, az összes egyház közös hite és apostoli élete szerint.

49. A püspöknek a püspöki szolgálatra szentelésében megjelenő folytonosság nem választható el azon egyházkerület életének és tanúságtételének folyamatosságától, amelybe elhívást kapott. Egyházaink sajátos körülményeiben a folytonosság, amelyet a történelmi püspöki székek betöltése képvisel, több, mint személyi kérdés. A gondoskodás, hogy fönnmaradjon a lelkipásztori élet és szolgálat egyházkerületi (egyházmegyei) és egyházközségi megvalósulása, az egyházak azon szándékát tükrözi, hogy folytassák az egyetemes Egyház igei és szentségi apostoli szolgálatának gyakorlatát.

D. A történelmi püspöki folytonosság mint jel

50. Az egész Egyház Isten Országának a jele; a lelkészszentelés annak jele, hogy Isten hűséges Egyházához, különösen is ami a küldetésének felügyeletét illeti. Egy püspök fölszentelése a történelmi folytonosság szerint (vagyis, szándékolt folytonosságban maguktól az apostoloktól kezdve) szintén egy jel. Ezt cselekedve az Egyház azt közvetíti, hogy gondosan ügyel élete és küldetése egészének folytonosságára, és megerősíti elkötelezettségét, hogy megtapasztalhatóvá tegye az apostolok Egyházának állandó jellemzőit. A jel jelentésének teljesen érthetővé tételéhez szükséges, hogy a fölszentelés istentiszteletébe beléfoglalja az Egyház hitének nyilvános megvallását, és azon szolgálat megvilágítását, amelyre az új püspök elhívást kapott. A történelmi püspöki folytonosság jele így egyértelműen a teljes összefüggésrendszerébe helyeződik, amelyet Jézus Krisztus örömhírének hirdetése, valamint az Egyház küldetésének folytonossága jelöl ki.

51. Önmagában a történelmi püspöki folytonosság jelének használata még nem biztosítéka egy egyház hűségének az apostoli hit, élet és küldetés minden területén. Az egyházak történetében voltak nagy szakadások, miközben mindnyájan használták a történelmi folytonosság jelét. Hasonlóképpen, e jel használata nem jelent biztosítékot a püspök személyes hitére. Mindezek ellenére, e jel megtartása állandó kihívás a hűség és az egység számára, fölszólítás a tanúságtételre; megbízás, hogy az apostolok Egyházának állandó jellemzőit egyre teljesebben megvalósítsuk.

52. A folytonosságnak nemcsak egyféle eszköze által valósul meg a hűség az egész Egyház apostoli hivatásához. Ennélfogva, azon egyház, amely megőrizte a történelmi püspöki folytonosság jelét, elismerheti a hiteles püspöki szolgálatot azon egyházban, amely a reformáció idején egy-egy alkalmi lelkészszenteléssel őrizte a püspöki hivatal folytonosságát. Hasonlóképpen, azon egyház, amely a folyamatosságot ilyen jellegű folytonossággal őrizte, kölcsönösen részt vehet a püspökszenteléseken egy olyan egyházzal, amely fönntartotta a történelmi püspöki folytonosságot, és sajátjává teheti e jelet anélkül, hogy megtagadná a múlt apostoli folytonosságát.

53. Egyházaink és szolgálataink kölcsönös elismerése teológiailag elsőbbséget élvez a történelmi folytonosságban használt kézrátétel jelével szemben. A jel használatának újrakezdése nem jelent kedvezőtlen ítéletet azon egyházak szolgálatára nézve, amelyek korábban nem használták e jelet. Mindez inkább egy eszköz arra, hogy az Egyház mindenkor és mindenütt fönnálló folyamatosságát és egységét láthatóbbá tegyük.

54. Annak mértékében, ahogyan a lelkészi szolgálataink szét voltak választva egymástól, az egyházaink is valamelyest meg voltak fosztva a teljességtől, amelyet Isten a népének szánt (Ef 1,23; 3,17–19). A közös haladás és a megbékélt és kölcsönösen elismert püspöki szolgálat segítségével egyházaink hűségesebbé válnak elhívatásukhoz, és egyre jobban tudatában lesznek megújulásuk szükségességének. Azáltal, hogy szorosabb látható egységben osztjuk meg egymással életünket és lelkészi szolgálatunkat, Jézus Krisztus küldetését megerősödve folytathatjuk a világban.

E. Egy új szakasz

55. Egyetértésünknek az előző bekezdésekben foglalt, messzire mutató jellegénél fogva nyilvánvaló, hogy közös hitbéli zarándokutunk új szintjére érkeztünk. Egyetértünk az Egyház természetében és céljában (II. fejezet), hitében és tanításában (III. fejezet), különösen is az egész Egyház apostoliságában, ezen belül az apostoli szolgálatban, valamint az Egyház szolgálatán belül a püspöki hivatalban (IV. fejezet).

56. Ezen egyetértés alapján hisszük, hogy

a. egyházainknak határozottan egyházként kell egymást elismerniük, és új kapcsolatot kell kialakítaniuk egymással;

b. mindegyik egyház a maga egészében fönntartotta a tanúságtétel és szolgálat hiteles apostoli folytonosságát;

c. mindegyik egyház átörökítette az imádság és a kézrátétel által az igék és szentségek apostoli szolgálatát;

d. mindegyik egyház fönntartotta a püspöki szolgálat szabályos folytonosságát lelkipásztori életének folyamatosságában, középpontban a püspökök szentelésével és a történelmi püspöki székek tapasztalatával és tanúságtételével.

57. Mindezek fényében úgy látjuk, hogy elérkezett az idő, amikor egyházaink közösen megvallhatják a történelmi püspöki folytonosság jelének értékét és alkalmazását. Ez azt jelenti, hogy azon egyházak, amelyekben e jelet egy ideig nem használták, e jel értékét szabadon elismerhetik, és sajátjukká tehetik azt anélkül, hogy tagadnák apostoli folytonosságukat. Ez azt is jelenti, hogy azon egyházak, amelyekben e jelet mindig is használták, szabadon elismerhetik azon egyházak püspöki hivatalának valóságát, és megerősíthetik azon egyházak apostoli folytonosságát, amelyekben a püspöki folytonosság jelét egy ideig nem használták.

V. Egy még szorosabb egység felé

A. A közös nyilatkozat

58. Javasoljuk, hogy az egyházaink a következő közös nyilatkozatot tegyék:

Az Egyház természetét és célját illető közös fölfogásunk, az alapvető hitbéli egyetértésünk, valamint az Egyház apostoliságának szolgálatában álló püspökségre vonatkozó egyetértésünk alapján – amelyet a Porvooi Közös Nyilatkozat II., III. és IV. fejezete tartalmaz –, a következő kijelentéseket és elkötelezettségeket tesszük:

a. i. elismerjük egymás egyházairól, hogy egyházakként Jézus Krisztus egy, szent, egyetemes (katolikus) és apostoli Egyházához tartoznak, és valóban részt vesznek Isten egész népének apostoli küldetésében;

ii. elismerjük, hogy valamennyiünk egyházában Isten igéjét tisztán tanítják, a keresztség és az Úrvacsora szentségét pedig helyesen szolgáltatják ki;

iii. elismerjük, hogy valamennyiünk egyháza közösen vallja az apostoli hitet;

iv. elismerjük, hogy egymás fölszentelt lelkészi szolgálatát Isten adta a kegyelmének eszközeiként, és hogy ezek nemcsak a Szentlélek benső elhívásával rendelkeznek, hanem Jézus Krisztus megbízatásával is az ő Teste, vagyis az Egyház által;

v. elismerjük, hogy a személyes, testületi és közösségi felügyelet (episzkopé) valamennyiünk egyházában megjelenik, és azt számos alakban gyakoroljuk, folytatva az apostoli életet, küldetést és lelkészi szolgálatot;

vi. elismerjük, hogy a püspöki szolgálatot látható jelként mindannyiunk egyházában értékelik és fönntartják, mint ami kifejezi és szolgálja az Egyház egységét, valamint az apostoli élet, küldetés és lelkészi szolgálat folytatását.

b. Elkötelezzük magunkat, hogy

i. közösen éljük meg a hithirdetést és a szolgálatot, imádkozunk egymásért és egymással, az erőforrásainkat pedig megosztjuk;

ii. szívesen látjuk egymás híveit, hogy a szentségekben és a lelkipásztori szolgálatokban részesüljenek;

iii. valamennyi egyházunk minden megkeresztelt tagját a saját egyházunk tagjának is tekintjük;

iv. szívesen látjuk a kisebbségben lévő gyülekezeteket a helyi egyházaink életében, mindannyiunk kölcsönös gazdagodására;

v. a bármelyikünk egyházában a püspökök által fölszentelt személyeket szívesen látjuk a püspöki, lelkészi vagy diakónusi hivatalra, hogy meghívás alapján és az éppen hatályban lévő előírásoknak megfelelően ellássák e szolgálatot a fogadó egyházban, újraszentelés nélkül;

vi. természetes módon meghívjuk egymás püspökeit, hogy az Egyház egységének és folytonosságának jeleként püspökszenteléskor a kézrátételben vegyenek részt;

vii. dolgozunk a diakónusi szolgálat közös fölfogásán;

iix. megteremtjük a hit és az egyházszervezet, valamint a munka és az élet jelentős kérdéseivel foglalkozó munkatársi és zsinati összejövetelek megfelelő kereteit;

ix. bátorítjuk az egyházaink képviselői közötti megbeszéléseket, valamint elősegítjük teológiai és lelkipásztori kérdésekben a tájékoztatást, a közös gondolkodást, és a tanulást egymástól;

x. egy kapcsolattartó csoportot hozunk létre annak érdekében, hogy összefogja e megegyezés végrehajtását, és ezáltal egyre növekedjünk a szent közösségben.

B. Az ünnepi szertartás

59. Javasoljuk, hogy e megegyezést és az újfajta kapcsolatunkat három központi úrvacsorás istentisztelettel ünnepeljük és erősítsük meg, amelyen valamennyi egyházunk képviselteti magát. Ezen ünnepségek a következőknek volnának a jelei:

– egymás örömteli elfogadása;

– a közös elkötelezettségünk az Egyház hite és szentségi élete iránt;

– a többi egyház lelkészeinek és tagjainak elfogadása a sajátjainkként;

– az elkötelezettségünk arra, hogy közösen teszünk tanúságot a hitről.

Ezen ünnepélyes szertartások a következő részekből állnak:

– a Porvooi Közös Nyilatkozat fölolvasása és aláírása;

– központi hálaadó imádság a múltért és könyörgés a jövőért, amelyet az evangélikusok mondanak az anglikánokért, és az anglikánok az evangélikusokért;

– a béke jelének megosztása;

– a közösen ünnepelt Úrvacsora;

– a közös életünk más szóbéli és szertartási jelei.

C. A szélesebb ökumenikus elkötelezettség

60. Nagyon örülünk a megegyezésünknek, és azon látható egységnek, amelyet lehetővé tesz. A látható egység felé megtett lépésnek tartjuk, amelyet az ökumenikus mozgalom iránt elkötelezett egyházak igyekeznek megjeleníteni. A haladásunkat a szorosabb szent közösség felé nem tekintjük önmagában vett célnak, inkább egy átfogóbb egységre törekvés részének. E törekvésből következik:

a. a mindannyiunkat más egyházakhoz fűző kötelékek erősítése helyi, nemzeti és nemzetközi szinten;

b. a két felekezeti világközösségünkben és azok között a kapcsolatok elmélyítése, és más vidékeken is az anglikán és az evangélikus egyházak közötti szorosabb szent közösség megteremtésének támogatása, különösen az Afrikában és Észak-Amerikában kialakuló megegyezések tekintetében;

c. más felekezeti világközösségekkel a már meglévő kötelékek továbbfejlesztése, különösen amelyekkel már ökumenikus párbeszédben állunk és hasonló megegyezéseket kötöttünk;

d. a helyi, az országos és az egyes földrészeket átfogó ökumenikus tanácsok, az Európai Egyházak Konferenciája, és az Egyházak Ökumenikus Tanácsa közös támogatása;

e. a közös életünk más szóbéli és ünnepélyes jelei.

61. Az egyházainknak e megegyezésben kifejtett közös öröksége és közös hivatása a felelősségünk tudatára ébreszt atekintetben, hogy mások ökumenikus törekvéseihez is hozzájáruljunk. Tisztában vagyunk ugyanakkor avval, hogy nekünk is szükségünk van a más hagyományokhoz tartozó és a világ más részein élő egyházak meglátásaira és tapasztalataira, hogy azok gazdagítsanak bennünket. Velük együtt készen állunk arra, hogy Isten fölhasználjon bennünket az egész emberiségre és a teremtésre irányuló üdvözítő és kiengesztelő tervének eszközeiként.

Aláírók: a Dániai, Észtországi, Finnországi, Izlandi, Lettországi, Litvániai, Norvégiai és Svédországi Evangélikus Egyház; valamint az Angliai, Írországi, Portugáliai, Spanyolországi, Skóciai és Velszi Anglikán Egyház.

(Rozs-Nagy Szilvia és Nagypál Szabolcs fordítása)1