- Nemrégiben fejeződött be a Balaton partján az anglikán-lutheránus közös konferencia. Milyen élményekkel gazdagodott, mik a benyomásai a találkozóról?
- Egy nagyon boldog, örömteli alkalom volt, amelyet a sok nevetés és a barátságok növekedésének lehetősége jellemzett. Mindannyiunkat bátorított és ösztönzött kisebbségi egyházaink jelentőségteljes története – többek között azok a hatások, amelyeket saját társadalmukra tettek annak ellenére, hogy tagjaiknak száma meglehetősen kevés.
- Milyen témákat dolgoztak fel?
- A konferencia alatt négy alaptémát jártunk körbe: megosztott közösségek, diakónia, a laikusok bevonása, ökumenizmus. Minden tételt anglikán és lutheránus előadók is kifejtettek. Kiváltságosnak érezhettük magunkat azért is, mert Anne Burghardt a Közép- és Kelet-Európai Evangélikus Egyházak spiritualitását feldolgozva tartott nekünk előadást. Ő egy észt lelkipásztor, aki jelenleg Genfben a Lutheránus Világszövetség központjában dolgozik.
- 1992-ben született meg az anglikánok és evangélikusok közös nyilatkozata, a porvoo-i dokumentum. Ez hogyan hat a két egyház viszonyára?
- A Porvoo-i közös nyilatkozat (The Porvoo Common Statement – PCS) határköve volt az európai ökumenikus történelemnek. Arra bátorította az anglikánokat és az evangélikusokat, hogy értelmezzék saját egyházfelfogásukat. Az anglikánok elmozdultak, megerősítve azt, hogy a felügyelet (episzkopé) és az apostoliság hiteles lehet azoknak az egyházaknak életében, amelyek a püspöki apostoli folytonosságot kézrátétellel gyakorolják. Ezen az alapon elfogadták azt, hogy az egyházban lévő szolgálók, a felszentelt lelkészek és a szentségek ügyében a lutheránusokkal közösségben állnak és nem szükséges az újra ordináció akkor sem, ha egy lelkész az egyik egyházból a másikba megy át. Ezzel egy időben az északi- és balti lutheránus egyházak elfogadták annak az ideáját, hogy a püspökök általi egyházi vezetés nem csak normatív alap az egyházi életben, és nem csak megfelelési kérdés. Azok a lutheránus egyházak, amelyeknél az apostoliság és felügyelet ügyében a kézrátételt eddig nem gyakorolták, ott nyitottnak mutatták magukat arra, hogy a jövőben ezt a gyakorlatot átveszik, ezzel is gazdagítva életüket. Ezt a lépést anélkül tették, hogy ezzel bármiféle szakadást vagy gyengülést okoztak volna a Lutheránus Világszövetség vagy más partnereikkel kialakított kapcsolatukban, akikkel egyébként teljes lelki közösségben állnak.
- Magyarországon nem nagy az anglikán közösség, de ennek ellenére felmerült a kérdés, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház is csatlakozik ennek a nyilatkozatnak aláíróihoz? Milyen hatást vár a konferencia után a két egyháztest kapcsolatában?
- Igaz, hogy Magyarországon nem túl sok anglikán van, de a budapesti Szent Margit Lelkészség (St. Margerat's chaplaincy in Budapest) igen baráti viszont ápol a Magyarországi Evangélikus Egyházzal és ezért a Porvoo-i nyilatkozathoz való csatlakozás egy csomó gyakorlati jópéldát vonhatna maga után.
1. A magyar lutheránus lelkészeket meg lehetne hívni, hogy vegyenek részt az úrvacsorában abban az esetben, ha anglikán lelkész épp úton van vagy épp szabadságát tölti.
2. Magyar evangélikus püspököt meg lehetne hívni, hogy megáldja az anglikán jelölteket konfirmációjukkor és nem kellene arra várni, hogy egy anglikán püspök Angliából utazzon ide. Az anglikán rendszerben ugyanis csak püspök konfirmálhatja meg a jelölteket, ami aztán sok hasztalan késedelemhez vezet. Skandináv lutheránus püspökök például rutinszerűen segédkeznek ezekben a helyzetekben és emiatt megbecsülésben van részük.
A haszon azonban úgy gondolom, hogy nem egyirányú! Segíthetne azoknak a magyar evangélikusoknak is, akik az Egyesült Királyságba való migrációjukkor így egy anglikán templomi közösségben megtalálhatnák természetes lelki hazájukat az új országban. Lehetségessé válhatna az is, hogy magyar evangélikus lelkészek elhelyezkedjenek az anglikán egyházban (Church of England) illetve annak anglikán partneregyházaiban.
Ez különösen is abban az esetben lehetne nagy segítség, ha például a lelkész felesége vagy férje egy bizonyos időszakot munkája vagy tanulmányai miatt kénytelen eltölteni Nagy-Britanniában.
- Tudom, hogy évekkel korábban a két egyház között élénk iskolai kapcsolatok voltak. Létezik még ez a fajta együttműködés?
- Természetesen ez a kapcsolat még létezik, három hónapig lehet tartózkodniuk a magyar diákoknak a Mirfieldi (West Yorkshire) Feltámadás (Resurrection) kollégiumban. Az iskolai kapcsolat immáron ötödik évébe lép. A magyarországi evangélikusok külügyeiért felelős Fabiny püspök, a kollégium principálisa, Peter Allan atya, valamint az én közreműködésemnek az eredménye ez. Az elmúlt évek folyamán nem csak teológiai hallgatókat vártunk, hanem a sabbat évükön lelkészeket, vagy evangélikus egyetemi tanárokat is. Öröm volt, hogy az elmúlt héten a nálunk jártak mind összegyűltek az Ordass Lajos Konferencia központban Révfülöpön.
- Hogyan látja a reformáció 500. évfordulóját?
- Két alapvető dolog van. Először is esélyként tekintek erre, hogy feltegyük a kérdést: „Hogyan reformáljuk meg az egyházat napjainkban?” Másodsorban pedig azt gondolom, hogy a 16. században elveszített keresztények közötti egységet újra felfedezzük. A történelem és az örökség szintén fontos, de nem minden.
- Ön anglikán lelkész. Tudna mesélni nekünk személyes hitéről? Hogyan lett kereszténnyé? Volt megtérésélménye?
- Nem vagyok biztos abban, hogy egyetlen nagy fordulópontról tudnék beszámoni, sokkal inkább egy progresszív felébredésről beszélhetek. 8-9 éves koromban olvastam el Máté evangéliumát és ez meglehetősen mély hatást tett rám, de ez a dolog alvó állapotban volt tinédzser korom elejéig. Alsó iskoláim erős anglikán erkölcsi világképe Dorsetben megnyitották a kaput számomra a megkeresztelkedésre és megteremtették az egyházi életben való részvételt. Keresztelőm és konfirmációm egy időpontban történt, 15 éves koromban a templomi kápolnában, Salisbury érseke által. Az ordinációra való elhívásom is elég korán kezdődött. 14 éves korom óta ez a kérdés foglalkoztatott, amely megválaszolásra várt. Az egész Luther Márton tanítása azon részének elolvasásával kezdődött, amelyben a reformátor a keresztény szolgálatról írt és amelyről neme történelemből esszét kellett írnom. Pár évvel később a kollégium kertjében sétáltam, Cambridge-ben, amikor azt éreztem, hogy Isten direkt felteszi nekem a kérdést és egyben önbizalmas és magabiztosságot is ad ahhoz, hogy én ezt a kérést teljesítsem.
- Van olyan teológiai terület, amely különösen is érdekli?
- Ösztönösen egyháztörténész vagyok és publikációs munkáim az angol reformációra és ennek történelmi analízisére, a későbbi történelemírásban való interpretációjára fókuszálnak. Érdeklődési területemben van még számos olyan rész, amely fontos számomra: történeti teológia, ekléziológia, hermeneutika és az írásos interpretációtörténete.
- Mivel foglalkozik egyházában? Szolgálatának milyen specialitásai vannak?
- Parókus lelkész vagyok a Newcastle-i Egyházkerületben Wallsendben – ez egy korábbi bányász- és hajóépítő közösség a Tyne folyó északi partjánál. A szokásos lelkészi szolgálat mellett a helyi ökumenikus tanács menekültekkel foglalkozó projektjeiben is részt vállalok és segítek abban is, hogy az egyházkerületünknek a Norvég Evangélikus Egyház Møre Egyházkerületével fennálló kapcsolatait erősítsem (Ez az egyházkerület a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületével is testvérkapcsolatokat ápol.) Ezen kívül pedig igazgatósági tagja vagyok az Anglikán-Lutheránus Társaságnak (Anglican-Lutheran Society).
- Hogyan élnek a keresztények az Ön országában? Milyen jövőbeli kilátásai vannak az egyházaknak?
- Vannak bátorító fejlesztéseink, az utóbbi évek gazdasági válsága és szociális zűrzavara ellenére. Az anglikán püspököknek alkalmuk nyílt arra, hogy a szegények érdekében a parlamentben is szót emeljenek (vannak ugyanis ott helyeink) és ez a tágabb társadalomban elismerést szerzett az egyház számára. Ez aztán visszahatott a parókiák helyi diakóniai szolgálatának felélénkülésére (Ez különösen is azokkal a családokkal szemben nyilvánul meg, akik napi megélhetési, élelmezési gondokkal küzdenek.) Sok fájdalmas, heves vitákat kiváltó év után elfogadtuk azt, hogy női püspökök is legyenek. Ezt azzal együtt tettük, hogy elfogadjuk azt is, hogy vannak olyanok, akik ezt lelkiismeretükkel összeegyeztethetetlennek tartják ezt a fejlődést. Mi családként és az anglikán egyház tagjaiként össze vagyunk kötve és sok idő után először elmondhatjuk, hogy megbékélésre találtunk. De ez egyáltalán nem könnyű, hiszen vannak az egyházban feszültségek a homoszexuálisok elfogadásával kapcsolatban. A vasárnapi jelenlét és a népszámlálásokon kinyilvánított egyházhoz való tartozást mutató számok tovább csökkennek és vannak olyan közösségek, amelyeket be kellett zárni vagy egybe kellett olvasztani. De Isten arra hív minket, hogy legyünk reménységgel és kerüljük el az elégedettséget is!