Az úton

(Lk 24,13–25)

A Badacsonytomajban élő Udvardi Erzsébet festőművésznek számomra a legmegragadóbb alkotása egy vízpartot mutat – a címe: Életutunk vége. A kisőrsi öböl látszik, íves a part, s valahol félúton az ezüstös szürkeségben egy apró alak, egy ember, aki mintha fölfelé menne az ív mentén. Érezni az erőfeszítést, hogy nem könnyű az út - de ha az ember jobban rácsodálkozik a képre, egyszerre csak fölcsillan egy fénylő pont az útnak a végén. Nem reménytelen. 

Sokan vannak, akik inkább a sziszifuszi erőfeszítést és kudarcot érzik a mindennapokban. Újra és újra nekikezdünk, a kő ismét visszagurul, mi pedig újrakezdhetjük – ha egyáltalán van erőnk, ha van reménységünk. 

Hol vagyunk mi, keresztények, ebben a világban? Nem hiányzunk-e ebből a világból, hogy ízt adjunk, hogy fényt csillantsunk fel? Lehet, hogy nem ritkán azt gondoljuk, nincs ránk szüksége a világnak. De talán nem is tudja ez a világ, mire van szüksége. Amióta világ a világ, s amióta ember az ember, éhezi és szomjazza az igazságot, vágyakozik a fényre. Úton van. Honnan és hová? 

Az a bizonyos „nagy, sötétlő erdő”, amelyről Dante is beszél – „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém” – sokak számára valóság. Évszázadok, évezredek múlnak, emberek születnek és meghalnak, és minden ember úgy születik az életre, hogy élni szeretne. Örökké. S amikor belenő ebbe a világba, labirintusban találja magát.

Lehetne pontos elemzést adni, milyen is a mi korunk. Közel hetven éve írta Radnóti a következőket: 

„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.”
Töredék (1944)

A vad kényszerképzetek kora máig sem ért véget. Az egyik kínos kényszerképzet, hogy minden boldogulásnak az anyagi javak funkcióképessége az alapja. A „haladás” mindenek fölött áll. Minden megengedhető, minden törvényes lehet, ami az anyagi javak fölhalmozását szolgálja. A neoliberális fundamentalizmus nem ismeri a közjó fogalmát. Világosan kijelenti, hogy embereket fel kell áldozni. Az anyagi javak megszerzése áll mindenek fölött. Akár azon az áron is, hogy egyre szélesebb rétegek válnak földönfutóvá. 

A „fejlődés” mitikus fogalommá vált. S közben rá kell döbbennünk arra, hogy az egyre tökéletesedő eszközök, ugyanakkor pedig az egyre homályosabbá váló célok világában élünk. 

Hol vagyunk mi ebben a világban, akik szánkkal megvalljuk, hogy nincs többé görög vagy zsidó, szabad vagy rabszolga, mindnyájan testvérek vagyunk? (Vö. Gal 3,28)

A kereszténységnek forradalmasító ereje volt. Azok, akik Krisztushoz tartoztak, tudták, hogy nem ez a látható világ a minden.  („Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” Zsid 13,14) Volt jövőképük: az eljövendőről, a mennyei Jeruzsálemről, amelynek tizenkét kapuja van, amely nyitott az egész világ felé (vö. Jel 22,21). És egy volt a szívük-lelkük (ApCsel 4,32).

Tudták, hogy az ember nem ura ennek a világnak, hanem ajándékba és feladatként kapta a földet és az életet. Sokszor még mi, akik kereszténynek mondjuk magunkat, mi is felülünk erre a vágtató fenevadra, és úgy élünk, mintha a technikai fejlődés és az anyagi jólét lenne a legfőbb célunk, pedig tudhatnánk, hogy aki oroszlánon lovagol, nem szállhat le róla. 

Valami nagy baj van az emberek szívével. Nagy baj van azzal, amit úgy hívunk, hogy civilizáció. Elképesztő mértékben és iramban fejlődik a technikai civilizáció. A szív civilizációja azonban nagyon fejletlen maradt. Pedig tudjuk, hogy meg kell újulnunk. „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek.” (Ez 36,26)

A reményvesztés egyre nagyobb méretekben jelentkezik. Olyan, mint egy fertőző betegség. „Mit ér, hogy itt vagyunk, ha nem tudjuk, hogy hol vagyunk?” – tesszük fel sokszor magunknak a kérdést. S elfelejtjük, hogy a „cél sokszor maga az út, de csak ha nem céltalan” (Rónay György: Szerápioni legendák).

Két reményvesztett tanítványt látunk az úton. Két embert, aki úgy érezte, odaveszett minden reménye. „Pedig azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt…” 

Két egymással beszélgetni tudó embert látunk. S egyszerre csak ott van mellettük egy harmadik. Egymással beszélgetnek először, majd utána beszélgetnek azzal, aki váratlanul, ismeretlenként csatlakozott hozzájuk. 

Megérkeznek a házukhoz. Jó volt ez a beszélgetés. Rádöbbennek valamire, ami hozzátartozik az emberi élet lényegéhez. Ez a mulandóságnak a megtapasztalása. „Már esteledik, lemenőben a nap.” Még nincs vége, de már közeledik. Benne élnek az idő szorításában, megtapasztaltak valami kifejezhetetlenül jót, amikor az útitárs beszélt hozzájuk. 

„Maradj velünk!” – kérik. És ő enged a kérésnek. Betér hozzájuk. S amikor kezébe veszi a kenyeret, akkor megnyílik ennek a két reményvesztett embernek a szeme: ő az, az Úr az! Felismerik, felismerik a kenyértörésben. De eltűnik előlük. 

Ezután minden megváltozik. Azok, akik reménytelenségükben egymással beszéltek, majd el tudták mondani a vándornak, miről is beszéltek az úton, majd pedig hallgatni tudták őt, megbizonyosodnak, hogy az Úr él. 

Minden megváltozik. Megváltozik az útjuk iránya is: vissza Jeruzsálembe, vissza a többiekhez, hogy elmondják, amit láttak, amit hallottak, amit saját maguk megtapasztaltak. És ott, Jeruzsálemben a többiek is elmondják, amit ők megtapasztaltak: az Úr él. Az élet erősebb, mint a halál. 

Mi, akik most együtt vagyunk, vajon tudunk-e beszélni őszintén egymással? Nem egymásról – az valami egészen más. Egymást elfogadva, sorskérdéseinket közösen átérezve. Egymással beszélni.

Vajon tudjuk-e meghallgatni a velünk együtt járó Urat, aki megmagyarázza az írásokat? Vagy saját bölcselkedéseinkbe gabalyodva kesergünk sorsunk és a világ sorsa fölött?

Milyen is legyen az, amit úgy hívunk, hogy egyház, pontosabban: a hívők közössége? Kellene, hogy jobban odafigyeljen az Úrra. Úgy is mondhatnánk, misztikus kell hogy legyen. Odafigyelni, hallgatni az Élet Urára, aki csüggedtségünk közepette is fölragyogtatja nekünk az írásokon és a szentségeken keresztül istenségének tiszta világosságát. Kellene, hogy jobban érezni lehessen, hogy testvérek vagyunk. Egymással szót kellene értenünk. El kellene fogadnunk egymást. Nem egymásról, hanem egymással kellene beszélnünk. Őszintén. Igazán. Létezésünk, sorsunk égető kérdéseiről. Életről, halálról. Boldogulásról. Boldogságról. 

S ha az Úrra figyelünk és egymással szolidáris testvéri kapcsolatban vagyunk – nemcsak nagy közösségeink, intézményeink, hanem a legkisebb gyülekezeteink is –, akkor szükségképpen szívügyünk lesz az emberek ügye. A város ügye. A polisz sorsa. S akkor megerősödve az Úrral való találkozásból, sietni tudunk a reményvesztettek közé, örömhírt mondva, hogy érdemes élni. Mert velünk az Isten. Mert az Élet él. Az Úr föltámadott. 

Mert van Istenünk, bár ellenem támadjon veszély s halál, fölfegyverkezve talál. Mert megtapasztaltuk, hogy az Isten az, aki kivezet a fogságból, a bűnből, a sötétségből, a halálból. Az Isten az, aki átvezet bennünket a reménytelennek tűnő útvesztőkön, átvezet a nagy, sötétlő erdőn, átvezet a sivatagon is, ahol oly könnyen aránytévesztővé válunk. És az Isten az, aki bevezet a megígért földre. Akinek országa eljöveteléért mindennap, ma is imádkozunk. 

Szép hagyomány az egységért való közös imádság ünnepi hete. De valóság kellene hogy legyen, és felismerhető kellene hogy legyen a hitünk, hogy igenis van Ura az életnek, aki úr a reménytelenség és a halál fölött is. Hogy az új ég és új föld, amelyet mindannyian várunk, megkezdődhet már most, itt, közöttünk, a mi igaz testvériségünk által. 

Egy olyan egyház, amelynek számára közömbös az emberek élete, istenhiányban szenved. Mert az Isten az, aki velünk van, aki értünk van. Akinek velünk való szolidaritását megtapasztalhatjuk a Názáreti Jézusban. 

Úton vagyunk. 

Utunkon nem vagyunk egyedül. Velünk az Úr. S ha ő velünk, ki ellenünk? 

Az előttünk álló hét központi gondolata: „…mit kíván tőled az Úr” (Mik 6,6–8). Mit kíván tőlünk, mit kíván tőlem? 

Kell tudnunk beszélni őszintén egymással. Oda kell figyelnünk az Úrra. Nyitottnak kell lennünk, hogy meghalljuk, mit mond számunkra itt és ma, a mi életünkben. 

Vegyük észre a remény jeleit. Vegyük észre, hogy vannak élő közösségek. Észre kell vennünk a tiszta tekintetű, jóra törekvő fiatalokat. A jó harcot megharcolt öregeket. Észre kell vennünk, hogy élnek közöttünk emberek, akiket átjárt a Lélek. 

Élnünk kell a kereszténységet. Jó hírt kell tudni mondani. De erre csak akkor leszünk képesek, ha utunkon megnyílunk a velünk járó Úr előtt. Ha van bátorságunk megszólítani őt: „Maradj velünk!” S akkor sietve mehetünk a hírrel az emberek közé, hogy lehet, sőt érdemes élni. Mert Krisztus föltámadt! Valóban föltámadt.