A keresztény vezetés szemlélete – Beszélgetés dr. Velkey Györggyel, a Bethesda-kórház főigazgatójával

A keresztény vezetés szemlélete – Beszélgetés dr. Velkey Györggyel, a Bethesda-kórház főigazgatójával

Share this content.

Szöveg és fotó: Galambos Ádám
Budapest – Dr. Velkey György az egyik legelismertebb egészségügyi intézménynek, a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának immáron több mint tíz éve igazgatója. A GLS nemzetközi vezetői konferenciára a főigazgatót előadónak hívták, hogy beszéljen a keresztény szemléletű vezetés alapjairól. Az intézményigazgatót az evangelikus.hu a vezetésről, egészségügyről, saját tapasztalatairól kérdezte.

A GLS nemzetközi konferencián Ön is előadó lesz. Milyen témával készül?

– Többször felkértek már különböző szervezetek, hogy a vezetésről előadást tartsak. A mostani felkérésnek nem volt könnyű igent mondani, töprengtem rajta, beszélgettem barátaimmal és imádkoztam, míg úgy döntöttem, hogy vállalom a feladatot. Elsősorban nem kijelentésekkel, sokkal inkább kérdésekkel és a tapasztalatok megosztásával készülök. Hosszú ideje vezető vagyok különböző helyzetekben, de annak ellenére, hogy meglévő feladataimhoz különböző iskolákat kellett végeznem, nem vagyok professzionális vezetőszakértő és elméletben nagyon megalapozott menedzser.

Amennyiben a Bethesda Gyermekkórház működésére tekintünk, akkor mégis azt látjuk, hogy a nagyon nehéz helyzetben lévő egészségügyön belül, minden nehézség ellenére lehet professzionálisan működtetni egy ekkora intézményt. Hogyan lehetséges ez?

– Dizseri Tamás után – aki az alapító igazgató volt –, immáron tizenegy éve vezetem az intézményt. Maga a közeg is inspiráló, hiszen látom, hogy igenis lehetséges egy egyházi intézményben egyszerre megélni a küldetésünket, a hitünket és a gyógyítást. Szeretetteljes és határozott vezetői- és munkatársi kultúrát kellett kialakítani ehhez.

Hogyan vált vezetővé?

– A Bethesda főigazgatói tisztségével párhuzamosan sok vezetői kihívást megtapasztalhattam. Nagyon fiatalon, harminckét évesen osztályvezető lettem a debreceni gyermekklinikán, ahol nagyon szép, de nagyon nehéz területen, a gyermekaneszteziológia - intenzív terápiában vezettem az osztályt. Innen jöttem át a Bethesdába ugyanilyen osztályt vezetni. A főorvosi státuszhoz képest fiatalon belekóstoltam a feszes, kemény döntések meghozatalába, akár betegágy mellett, akár munkatársi közegben is.

A főigazgatói megbízás mellett számos további tisztséget is betölt. Mit tanult ezek által?

– A Magyar Kórházszövetség elnökeként a szakma bizonyos szószólójává váltam. A Fővárosi Egészségügyi Bizottság elnökeként a közigazgatás vezetői gondolkodásába is kénytelen voltam belelátni. Szakmai társaságokat is vezettem, így kétségtelen, hogy nagyon sokféle inspiráció ért. Különböző szervezeteknél más-más attitűdű emberek, vezetők viselkedését is megfigyelhettem, magamon is éreztem a pozitív és negatív hatásokat. Fontos inspiráció az is, hogy sokat beszélgetek a munkatársaimmal, és az ő visszajelzéseikből is leszűröm a tudatos vagy tudattalan vezetői magatartásom jó és rossz hatásait.

Nincsen olyan interjú, amelyben ne utalt volna elődjére, Dizseri Tamásra. Mi az a szellemi kincs, amit folytonosságként elődje neve fémjelez az Ön számára?

– A Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza 1992-ben, nagyon izgalmas időszakban alakult újjá. Ez néhány más név mellett Dizseri Tamás nevéhez köthető. Az új, akkor kialakított kultúrának a létrehozása hozzá kötődik. Sokunkkal együtt engem is ő hívott ide. 2003-ig vezette a Bethesdát. Izgalmas volt együtt alkotni vele. Ő mózesi hittel és elkötelezettséggel ezt az igencsak romos állapotú, és nemcsak építészetileg leromlott kórházat egy nagyon zavaros világban átvezette a „Vörös tengeren”. Ez a mi a talpraállási periódusunk volt – ezalatt újra fajsúlyos hellyé váltunk a gyermekgyógyászat hazai térképén. Markáns elképzelése volt az értékekről, de igyekezett türelmes is lenni. Ez nagyon erős emberszeretettel ötvöződött. A nagy léptékű szemlélet és a nagyon közeli, emberséges viselkedés egyensúlyát valósította meg. Szerette a visszajelző beszélgetéseket, igényt tartott arra, hogy időről időre „finomhangoláson” essen át azért, hogy tudja, hogyan lehet a célhoz közelebb jutni.

Dizseri Tamást követően Ön lett a főigazgató...

– Dizseri Tamás hirtelen, egy szívrohamban halt meg. Én sokkal inkább az orvosi hivatásomban élő ember voltam, orvos-igazgatóként szakmailag összefogtam a kórházat, vezettem egy osztályt, és a magam szakmájának országosan elismert vezetője voltam. Nehéz döntés volt a váltás, hogy a gyógyítás helyett az igazgatói feladatokat vegyem át és „menedzserré” váljak. Már a kezdeteknél rögzítenünk kellett munkatársaimmal, hogy Dizseri Tamás egy volt, mi is azon az úton szeretnénk tovább menni, aminek az alapjait ő lerakta, de mi mások vagyunk. Azóta úgy próbálom követni az ő irányvonalát, hogy a magam egyéniségéből és a munkatársaimmal való közös töprengésből kell megszületnie azoknak az új irányoknak, melyek jobbá teszik a Bethesdát. Az, hogy az Isten ilyen feladatot rakott rám, akaratom ellenére, azért történhetett, mert erre alkalmasnak talált – ez ad erőt a hétköznapokhoz.

Lehet a vezetésben a keresztény szemléletet érvényesíteni?

– Először orvosként, majd vezetőként is szembesülnöm kellett azzal, hogy nem lehet két énem. Nem tudok külön keresztény, kereső és minden nap megújulni vágyó ember lenni és ettől függetlenül professzionális orvos-szakemberként létezni. A betegekkel, a gyógyítással és a tudománnyal való kapcsolatomban is megjelent ez. Ugyanezt éltem meg vezetőként is. Nem létezik olyan, hogy menedzsmenttechnikákat használó, „steril” vezető legyek és emellett otthon vagy a betegágy mellett pedig keresztény ember. Amennyiben hitelesen akarjuk élni kereszténységünket, akkor az az életünk minden területét meghatározza! Ezt tudomásul véve minden pillanat kereséssé vált, hogy hogyan lehet az Istennel és az emberekkel való kapcsolatot minden helyzetben valóságosan, elkötelezetten megélni.

A gyakorlatban ez mit jelent?

– Az emberi- és isteni értékek mellett történő kiállást. Az, hogy a másik embert tiszteljem, meghallgassam, tudjam befogadni, értsem meg az ő működését és ezt tudjam beleilleszteni abba a munkába, amit végzünk. Ugyanakkor értsem a közösség nagyobb, távlatos céljait, melyek mindig a nagy egészre, Istenre mutatnak. Ebből a közös célból – az előzőtől fordítottan – tudjam megérteni, hogy milyen emberekre van szükség a feladatokhoz és rá tudjak jönni, hogy ők hogyan válhatnak jobban képessé azokra. Kettős figyelem ez! Egyrészt tudatosítanom kell, hogy a mellém rendelt emberekkel hogyan tudjuk a ránk bízott feladatot elvégezni, másrészt tudnom kell, hogy az a munka, ami ránk van bízva hogyan és kivel végezhető el.
Máshogy fogalmazva azt mondanám, hogy az emberekre figyelve, szeretetteljes légkörben, de a szervezetet és az ügyek céljait - a mi esetünkben különösen is a beteg gyermekekre és családjaikra való megkülönböztetett figyelmet - előtérbe helyezve, hogyan lehet egy közösségben létezni.

Hogyan fogadják munkatársai ezt a szemléletet?

- Rengeteg emberi szépséghez, gyengeséghez és konfliktushoz kell viszonyulnom. Fel kell ismernem, hogy van, amikor határozottabban, van, mikor szelídebben lehet az adott embert motiválni. Én sokkal jobban bízom az emberekben lévő jóban – hogy ez erősíthető és erősítendő egy vezető által –, mint hogy büntetéssel vagy jutalommal lehetne csak eredményre jutni. Nem hiszem azt, hogy ha valaki elsődlegesen kívülről van motiválva, akkor az elkötelezettebb lesz és minőségibb munkát tud végezni, mint aki belülről átéli az elkötelezettséget. Megható, hogy alulfizetetten, béremelés, jutalmak és egyéb juttatások hiányában is mennyire motiváltak a munkatársaim.

Az egészségügy Magyarországon évtizedek óta alulfizetett munka, kevés a megbecsülése. Vezetőként Ön hogy kezeli ezt?

– Súlyos teher ezt a felelősséget hordozni. Kórházi szinten az én dolgom, hogy megadjam a „munkás bérét” és ennek nem tudok megfelelni, mert az egészségügyben nem tudom azt megadni, amit kollégáim megérdemelnének. Országosan kellene biztosítani a megfelelő feltételeket, de ettől nagyon távol vagyunk. Látom munkatársaim elkötelezettségét, sokszor embert próbáló önfeláldozó munkáját, és ez erőt ad ahhoz, hogy olyan módon és helyeken is képviseljek kórházi érdekeket, melyek esetenként „kiverik a biztosítékot” vagy nem annyira szimpatikusak mindenkinek.

Bármennyire is küzd munkatársaiért, az egészségügy érdekképviselete úgy tűnik, hogy nem túl erős, hiszen az alulfinanszírozás mind a mai napig csak nagyon csekély szinten változott. Miért lehet az, hogy a társadalom által az egyik legmegbecsültebb szakma kevésbé képviseli önnön érdekeit?

– Maga a gyógyítás egy csodálatos hivatás és egyben misztérium. Egy különleges szeretetszolgálat, ami örömmel leköti az embert, bár kiégni is könnyű benne. Az, hogy az orvosoknak és az ápolóknak ilyen rossz az érdekképviselete azért is van, mert – meglehetősen mélyen beágyazódva – lekötődnek abba a munkába, amit végeznek. Ha lobbiznak, inkább új műszerekért és osztályokért teszik, nem szakszervezeti jellegű célokért.

Ön a betegek mellett is azt mondta, hogy ott van a feladata, míg vezetőként is hasonlót él meg. Mit jelent Önnek a hivatás? Mit hozott magával a betegágy melletti praxisból?

– Induláskor és most is – amikor már alig vagyok betegágy mellett –, elsősorban orvosnak érzem magam. Elhivatottan és szenvedéllyel szerettem a szakmámat és szeretem most is, amit csinálok.
Én, mint gyermek-intenzív orvos nagyon sok nehéz helyzetet éltem át, súlyos beteg gyermekek és azok szüleik, hozzátartozóik körül. Megtanultam ott egyenesen, világosan beszélni, a helyzeteket gyorsan értékelve döntéseket hozni és a kritikus helyzetben levő emberre figyelni.
Gyermek-intenzív gyógyászként sokszor másodpercek alatt kellett életet, sorsot befolyásoló döntést stresszhelyzetben meghoznom. Nyilván ez egy alkati kérdés is, hogy stresszhelyzetben tud-e valaki gyorsan, határozottan dönteni vagy leblokkol. Sokszor intuitív döntéseket kell ilyenkor hozni, amit nem is lehet mindig azonnal levezetni a semmiből. Ebben a helyzetben azt hiszem, hogy a vezetői képesség fejlődik. Ma súlyos vezetői döntéseket talán könnyebben tudok meghozni, mert mögöttem van ez a tapasztalat.

A vezetéshez a tudás magas szintjén kellene lenni, hiszen nagyon sok szorgalom kell ahhoz, hogy az ember ismerje az adatokat, a hátteret és a lehetőségeket. Emellett szükséges egy erős szociális rutin, melyért én nagyon hálás vagyok a nagycsaládomnak. Hat gyermekes családban nőttem fel, öt gyermeket neveltünk mi fel otthon, így nagyon sok közvetlen inspiráció ért az emberek egymáshoz való viszonyulásáról. Ugyanakkor kell ehhez egyfajta spirituális nyitottság is és frissesség, amiben az istenkapcsolatból származó intuíciónak is nagy szerepe van. Ezekre építek, ezek között botladozom és keresgélek, amíg vezetőként dolgozom.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!