– A kormány többször kifejezte, hogy az egyházra, mint stratégiai partnerre tekint. Hogyan értelmezhetjük ezt?

– Fontos megkülönböztetni, hogy az egyházakat másként tekintjük stratégiai partnernek, mint például a nagy vállalkozásokat, külföldi cégeket vagy civil szervezeteket, hiszen az egyház olyan hiánypótló területet tölt be, melyet az állam, önkormányzatok vagy más szervezetek nem tudnának elvégezni. Az egyházakkal való együttműködés – bármennyire is próbálták az elmúlt évszázadokban kiirtani – alapja a társadalomnak! Az ezzel való szembemenetel nemcsak a francia forradalomban, 1919-ben, vagy a kommunizmus idején volt megtapasztalható, hanem ma is, az újpogányság térnyerésével. Az egyházak – mindegyik, amelyik istenhitet közvetít – azok, amik a hit továbbadásán túl azt vállalják fel, hogy a társadalom etikai alapjait letegyék. Ilyen tekintetben az egyházra, mint fő stratégiai partnerre tekintünk.

– Említette a Nyugat-Európában előretörő egyházellenes gondolatok térnyerését. Ezzel szemben Magyarország kormánya meghatározza, hogy igyekszik a keresztény normák szerint gondolkodni. Ez miben jelentkezik?

– Itt nem arról van szó, hogy a kormány azt szeretné, hogy mindenki valamelyik egyházhoz tartozzon és hívő legyen! Vannak ilyen országok, így Dániában államegyház van, de ez nem azt jelenti, hogy ott több lenne a hívő. Azok az alapértékek, melyeket az egyházak közvetítenek – legyen az az Ószövetségen, vagy az Újszövetségen keresztül – a nem hívők számára is fontosak. Az állam abban tudja az egyházakat segíteni, hogy mind hitéleti tevékenységében, mind oktatási, vagy szociális rendszerében teret enged, így az egyház el tudja látni a feladatát.

– A bevezetett hit- és erkölcstanoktatás is ennek a szellemnek megfelelőnek tűnik. Mit vár tőle?

– Amennyiben ez csak egy száraz tananyag lesz és a fiataloknak nem tudunk példaképeket felmutatni, akkor bár lerakódik valami bennük, nagy változás nem lesz. Nagyon fontos, hogy azok, akik a hittan vagy erkölcstan oktatásban részt vállalnak, azok hiteles emberek legyenek. Amennyiben ez így történik, akkor jelentős változások lesznek érzékelhetőek a közeljövőben.

– Az egyházak többször megfogalmazták, hogy a bevezetett iskolai kötelező hittanoktatásra kevésbé voltak felkészülve, mint amilyen lehetőséget ez rejtene magába. A javaslat és a megvalósítási idő nagyon kevés volt, így nem tudták a kellő számú képzett oktatói gárdát biztosítani. Nem tart attól, hogy az elindított folyamat esetleg ezáltal feszültséget is okozhat, hiszen nem biztos, hogy mindenhol a megfelelő színvonal jelentkezik?

– Nem kétséges, hogy el kellett kezdeni az oktatást, hiszen az elmúlt ötven év során olyan rombolás történt, és a liberalizmus vad megjelenésével történik ma is, hogy visszafordíthatatlan folyamatok indulhattak volna el. Inkább sok hibával és nehézséggel, de be kellett vezetni ezt az építő oktatást. Egyházi iskolák működését és nehézségeit is látva azt tudom mondani, hogy nagyon nagy szükség van erre a munkára.
Nyilván óriási felelősség ilyen oktatást vállalni és nagyon nem mindegy, hogy az egyes oktató hogyan közelíti meg a gyermekeket. Egy kamasz fiatal meglátja, hogy ha valaki – azzal együtt, hogy gyarló ember – mégis hitelesen próbálja a tananyagot úgy továbbadni, hogy egyúttal az erkölcstanon és hittanon keresztül felkészíti őt az életre, azaz olyat ad át neki, amivel felnőttként a jövőben meg tudja állni a helyét. Szerintem ez a döntő. Rengeteg olyan ember van, aki felkészült erre és el is tudja végezni ezt a feladatot. Egyházainknak azonban – akik ezt a feladatot átvállalják – a hitoktató mögött kell állniuk, támogatniuk és ellenőrizniük is kell, hogy az oktatás színvonala és a tananyag átadása megfelelő legyen. Ezért ki is alakultak a felekezeteknél módszertanok és vannak olyan regionális vezetők, akik mindezt koordinálják és segédanyagokkal erősítik.

– Sokan támadták a kötelező hit- és erkölcstan bevezetését. Többen azzal érveltek, hogy az egyház még a közelmúltjával sem számolt el és máris ilyen pozíciót kap az oktatásban. Ön hogyan látja ezt?

– Az elmúlt időszakról érdemes lenne külön is beszélni. A Heti Válaszban most jelent meg egy interjú, melyben egy rendezőasszony úgy ítél meg katolikus papokat – de megállapítása igaz lehet evangélikus és református testvérekre is –, hogy legkevésbé sem azt feszegette, hogy kik tartották fenn azt a rendszert, kik voltak a tartótisztek, akik embereket törtek meg és hoztak lehetetlen helyzetekbe. Nem annak a mélyébe kívánt az interjúalany belemenni, hogy milyen embertelen módszereket alkalmaztak, fenyegettek meg embereket, hanem csak arra törekedett, hogy mondataival az egyházat és annak tagjait lejárassa.
Én azt gondolom, hogy igenis joga van egy közösségnek, egy egyháznak ahhoz, hogy maga nézzen szembe múltjával és ha kell, akkor megbocsásson azoknak, akik nem bírták a nyomást és adott esetben besúgók lettek. Engem nem érdekel, hogy kik voltak azok, akik a katonaságnál, a piaristáknál, vagy valamelyik katolikus közösségben figyeltek. Amennyiben most nyilvánosságra hoznánk a neveket, akkor – függetlenül attól, hogy az adott illető megbánta-e a cselekedetét vagy hogy mi miatt tette mindazt amit tett –, az is kérdéssé válna, hogy miként érinti ez az ő leszármazottait...

– Az egyházak mégis foglalkoznak az elmúlt időszak feltárásával, így katolikus részről a Lénárd Ödön Alapítvány, vagy az Evangélikus Tényfeltáró Bizottság munkássága – utóbbi eredményeit kötetekben is publikálja – jól mutatja, hogy az egyház nem kíván elfordulni a múlt tisztázásától. Miért lehet az, hogy mégis időről időre támadásként előkerül ez a téma?

– Fontos megemlíteni, hogy azok támadják az egyházat, akik kívülállók és rettegnek tőle. A mai társadalom nagy részében mind a mai napig benne van, hogy a keresztelő, az esketés, a temetés az élet része. Akik kívülről támadják az egyházat, azok mindezeket próbálják félresöpörni, és keresik a támadási lehetőséget, azt kiáltva, hogy az egyház tisztuljon meg. Ráadásul ezek azok az emberek, vagy azok leszármazottai, akik éppen azt a besúgórendszert működtették, akik az egyes embereket félelemben tartották vagy megzsarolták. Az egész egy álságos dolog. Az más kérdés, hogy hogyan éli meg mindezt az egyház. Tisztázza-e a múltat vagy sem, de ez az egyház belügye. Hozzátartozik, hogy nemcsak történelmileg távolodunk az adott kortól, de akták is tűntek el, így a kutatás igencsak problémássá vált. Én úgy érzem, hogy nem ítélhetem meg azt az embert, aki valamilyen nyomás hatására akár rólam jelentett.

– A kormány számos területen teret enged az egyháznak és számos egyházi intézményt és kezdeményezést támogat. Ennek vonatkozásában felmerül a finanszírozás kérdése.

– Keresztény egyházaink szemszögéből nézve azt tudom mondani, hogy a krisztusi tanítást kell nézni és követni. Jézus Krisztus oktatott, gyógyított és nevelt. Örömmel látom, hogy az elmúlt két évtized során az egyházak visszatértek ezekhez az alapokhoz. A második és harmadik Orbán kormány tevékenysége következtében az egyházi iskolába járó diákok száma megkétszereződött, hozzávetőlegesen megkétszereződött az egyházi jelenlét a szociális területen is és a gyermekvédelem területén pedig megháromszorozódott. Ez annak köszönhető, hogy az állam nagyvonalú és partnere azoknak az egyházaknak, amelyek valóban hitéleti tevékenységet folytatnak. Az egyházi kiegészítő normatíva ugyanis nem lenne kötelező, de a Szentszéki megállapodást az állam kiterjesztette további felekezetekre is.
Nyilván a fenntartásban vannak nehézségek és gondok, de összességében én azt látom, hogy minden területen az egyházi intézmények fenntarthatóak. Ami a legfontosabb, hogy az egyházak nemcsak ellátják ezeken a területeken az államtól átvett feladatokat, hanem tanításukból következően mindehhez egy stabil, erős lelki hátteret is nyújtanak. Ahol azt gondolják, hogy a kiegészítő támogatás és az egyházi jelző így, önmagában jó, de nincs mögötte a lelki többlet és lelki gondozás ott a felelőtlenül járnak el.

– Az átalakult adózási rendszer idén másfajta 1%-os felajánlási lehetőséget nyújtott, így a történelmi felekezeteknél az ebből befolyó szabadon felhasználható költségkeret csökkent. Tervezik, hogy az ebből következő anyagi nehézségen enyhítsenek?

– Az 1%-ból valóban csökkent az egyházak támogatása, de létezik a kiegészítő 1%, amit megkaptak az egyházak. Számolunk ezzel a változással és kiegészítjük a támogatást. Ugyanakkor a felekezeteknek is felelőssége, hogy nem elég kampányszerűen, egyszeri felhívással értesíteniük tagjaikat a támogatás lehetőségéről, hanem jó lenne, ha folyamatosan kommunikálnák, hogy az államtól feladatokat átvállalva jelen vannak a hitéleten túl a mindennapi életben is. Amennyiben a felekezetek folyamatosan megfogalmaznák eredményeiket, mutatnák, hogy hány embert látnak el akár csak a szociális, a gyermekvédelem és az oktatási területén, akkor az 1%-os kampányok is hatékonyabbak lennének.

– Az Ön államtitkárságához tartozik a nemzetiségi kérdés is. Az egyházak, így az evangélikus egyház tagjait tekintve különösen is érdekelt ennek a képviseletében. Ezen a területen milyen szerepet, együttműködést lát az egyházak felé?

– Amikor nemzetiségek közösségeihez látogatok el, azt tapasztalom, hogy a vallási meggyőződés jelentősen erősebb, mint sok helyen máshol. Ez nagyon fontos, hiszen a nemzetiség, a nyelv megőrzése a hit és az egyházi jelenlét nélkül sokkal nehezebb. Ez igaz a Kárpát-medencében élő magyarságra is. Ott erős a megmaradás lehetősége és akarása, ahol az egyházaink ott vannak és részt vállalnak nemcsak a szakrális oldalon, hanem vasárnapi iskolával és nyelvoktatással is.

– Mint korábban megfogalmazta, a társadalom oldaláról ma az egyház felé egyszerre jelentkezik a partnerség és az elzárkózás. Hogyan fogalmazná meg az egyház kihívását?

– Egyik oldalról óriási igény van az egyházak működésére, másrészt van egy jelentős ideológiai nyomás is – ami megvalósul a genderben, az újpogányságban – melyben próbálják az egyházi értékeket visszaszorítani. Ez egy olyan küzdelem, ami már kétezer éve jelen van. Aki az egyháztörténetet ismeri az tudja, hogy mikor és hogyan akarták egyes múló ideológiák érdekében az egyházat és annak tanítását visszaszorítani. Most is van egy ilyen áramlat és ezért az egyházainknak össze kell fogniuk, hogy hitelveiket megtartva és a közös értékeket erősítve, közösen tudják felvenni a küzdelmet, azzal a támadással mely rázúdul nemcsak Magyarországra, hanem az egész világra.
Felháborító például, hogy Brüsszelből azért támadták Navracsics Tiboron keresztül Magyarországot, mert szerintük túl erős az egyházi jelenlét és túl sokan járnak egyházi iskolába! A liberalizmus azt is fogadja el, hogy vannak, akik istenhittel akarnak élni... Mindeközben az egyházainknak nagy a feladata és felelőssége. Nem önmagába zárkózva, nem a híveket várva, hanem a fiatalságra fókuszálva, és az országhatáron túlra is nyitva kell felmutatniuk az értékeket.