– Az új épületben 2014. november 27-én kerül átadásra a negyven férőhelyes Családok Átmeneti Otthona, mellyel a nyíregyházi evangélikusság ismételten egy fontos intézménnyel bővül. Hogyan indult ez a beruházás?

– 2000. január 1-jén azzal a céllal alapítottuk meg az Oltalom Szeretetszolgálatot, hogy a város működésében lévő, hajléktalanokat segítő intézményeket átvegyük. Onnantól kezdve nappali melegedőt, éjjeli menedékhelyet, népkonyhát, átmeneti szállót és családok átmeneti otthonát üzemeltetünk. Az önkormányzat a családok átmeneti otthonát még az 1990-es évek elején szükségmegoldásként egy bezárt óvoda épületében helyezte el. Ez már akkor egy elavult épület volt, azóta pedig az állaga egyre romlott, mára sem a hivatalos, sem az emberi körülményeknek nem felelt meg. Évek óta húzódó gond volt, hogy miként lehetne egy korszerűbb és jobb családok átmeneti otthonát működtetni. Többszöri megbeszélés, egyeztetés történt az önkormányzattal és további érintettekkel, mígnem megjelent az a pályázat, melynek köszönhetően egy közel háromszázmillió forintos beruházás keretében egy teljesen új és korszerű otthont tudunk most átadni. Az új épület egyben zöld beruházásként is épült, így az energetikai rendszer nemcsak korszerű, hanem könnyebben fenntartható is. Egyúttal a belső tereket úgy alakíttattuk ki, hogy a helyiségek az igényeknek megfelelően átalakíthatóak, így már nem csak édesanyákat tudunk fogadni, hanem kis- és nagycsaládoknak egyaránt lehetőségünk van ideális körülményeket biztosítani.

– Mekkora szükség van ma családok átmeneti otthonára?

– Sajnos azt kell, mondjam, hogy növekvő igény van rá. A családon belüli erőszak úgy tűnik, hogy vagy többet tudunk róla, vagy növekszik. A tapasztalatok alapján ugyanakkor a társadalomban egyre inkább megjelenik egy leszakadó réteg, akik nem a családon belüli erőszak vagy problémák miatt kényszerülnek elhagyni otthonaikat, hanem az elszegényedés és az uzsorások elől menekülnek hozzánk.

– Mennyi ideig tudtok segíteni a családoknak? Hogyan néz ki az ellátás?

– Viszonylag minimális egészségügyi és egyéb papírok szükségesek ahhoz, hogy be tudjunk fogadni egy családot. Ezt követően egy évig tudunk ellátást biztosítani, amit fél évvel tudunk meghosszabbítani, igazodva a tanévhez. Ez alatt az idő alatt munkatársainkkal próbálunk segíteni a hosszabb távú lakhatás megoldásában, valamint a felmerülő problémák kezelésében. Az a célunk, hogy ebben a rövid időben megadjuk azt a segítséget, mellyel a körülményekhez képest megnyugtató továbblépést tud elérni az adott család.

– Egy év, vagy meghosszabbítva másfél év egy menekülő család vonatkozásában nagyon rövid idő. Ez mennyire tud valós segítség lenni?

– Ez egyszerre személy-, helyzet- és családfüggő. Vannak olyan családok, akik egyik intézményből a másikba vándorolnak. Náluk kialakul egy intézményfüggőség, mely egy külön kérdés. Erre jó lenne egy átfogó stratégia, mellyel ezeknek a „vándorló családoknak” tényleges segítséget lehetne adni, ugyanakkor nem terhelnék le az ellátórendszert. Azonban számos pozitív példa is van. Számtalan családnak a gondozás ideje alatt munkahelye van, így nemcsak térítést fizet az intézménynek, de takarékoskodni is tud, ezzel a hosszú távú céljait szolgálja. Van olyan családunk, ahol az édesanya öt gyermekével érkezett hozzánk. Jelenleg úgy tud albérletet fenntartani, hogy közben két gyermeke egyetemre jár és a kisebbek is tanulnak. Olyan ellátottunk is volt, aki mára már szociális munkásként nálunk dolgozik. Aki ki akar törni, együttműködik és nem törődik bele abba, hogy ő egy áldozat, annak megvan a lehetősége arra, hogy ezt valóban elérje.

– Miben mutatkozik meg az, hogy ez egy egyházi intézmény?

– Ez az intézmény „Noé bárkája”, azaz aki menekül az özönvíz elől, annak ez a ház menedéket nyújt! Abban egyházi, hogy mi nem azt kérdezzük, hogy honnan jössz és hogy hiszel-e vagy nem hiszel. Nekünk az a Krisztustól kapott mandátumunk, hogy akik családostól, oltalmat keresve menekülnek, azoknak, minden eszközzel szolgáljunk és mentsük őket. A hitbeli kérdéseket nem ilyenkor kell feltenni, sőt, meggyőződésem, hogy az a legrosszabb! Egy bajba jutott embernek, aki vízbe esik és fuldoklik, attól nem azt kell megkérdezni, hogy hisz-e Jézus Krisztusban, hanem ki kell húzni a vízből. Csak azt követően lehet vele beszélgetni arról, hogy mit gondol a világról, az itteni és örökkévaló életéről.
A mi szolgálatunk az, hogy kihúzzuk a fuldoklókat a vízből. Ez a frontális tevékenységünk, ugyanakkor igyekszünk segíteni más úton is. Kovács Erzsébet lelkész testvérem rendszeresen jár be az intézménybe lelkigondozói beszélgetéseket folytatni. Vannak egyházi alkalmaink, ünnepségeket szervezünk, ajándékokat osztunk, gyülekezeteinkben jótékonysági játékakciót hirdetünk. Igyekszünk az ellátás mellett közösségi élményt is biztosítani, hiszen az, aki elmenekül, az nemcsak az otthonát veszíti el, hanem a közösségi beágyazottságát is, mely elengedhetetlen a teljes élethez. A gyülekezet többek között azért is áll az ügy mellé, mert ez a fajta közösségi beágyazottság hozzájárulhat ahhoz is, hogy valaki megtapasztalhassa az Istennél való beágyazottságát is.

– Említetted, hogy a gyülekezet és az intézmény több ponton is összefonódik. Milyen az intézmény és a gyülekezet közös lelkülete?

– Én a kertvárosi gyülekezetért vagyok felelős, erről tudok beszélni. Kifejezetten fontosnak tartom, hogy a gyülekezet egyfajta segítő, gyógyító közösségként ott álljon a szolgálatok mögött. Meggyőződésem, hogy hajléktalanellátást végezni egyházi keretek között csak úgy lehet, ha elősegítjük, hogy ez egyúttal egyfajta integráció is legyen, azaz nyitottak vagyunk arra, hogy a közösségbe az ellátottaink be tudjanak épülni. Rendszeres találkozásaink vannak, gyülekezeti alkalmainkon részt vesznek az ellátottaink is, hívjuk őket, karácsonyi közös programokat szervezünk. Most építjük ki, hogy gyülekezeti tagjaink önkéntesként részt vegyenek szeretetszolgálatunk munkájában...

– Ez egy nagyon pozitív, egyúttal nagyon ritka szemlélet!

– Azt gondolom, hogy egy újfajta identitáson kell munkálkodnunk. Nem attól vagyok jó evangélikus, hogy eljárok vasárnap a templomba és megfizetem az egyházfenntartói járulékot. Ezek kísérő jelenségek. Evangélikus identitásomhoz az tartozik hozzá, hogy irgalmas samaritánus vagyok! Ez más minőség, ezt mindannyiunknak tanulnunk kell. Engem a nehéz élethelyzetbe sodródott emberek arra tanítottak meg, hogy az én hitem identifikációja az irgalmas samaritánus élethelyzete...

– Elég sok családok átmeneti otthona működik az országban, mégis, az intézményekben folyamatos a helyhiány. Az állam mennyire támogatja ezt a munkát?

– Miután ezt a fajta szolgálatot az állam normatív módon finanszírozza, így azt kell, hogy mondjam, hogy az állam kiveszi a részét, a működéshez jelentős mértékben járul hozzá. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ez a rész csupán egy mentőöv, mondhatni életmentéshez elegendő. A kiléptetés, az ismételten családba ágyazás ugyanis már kevésbé működik. Hiányzik az, hogy profi szakemberek segítsék a családokat ismételten családdá válni.

– Az egyházak oldaláról mennyire érzékelhető ennek a szolgálatnak a megbecsülése és a további kiépítése?

– Úgy látom, hogy most ért meg az a helyzet, hogy a „Csipkerózsika álmából” ébredni kezd az egyház, azon belül is a diakónia. A rendszerváltást megelőzően a szocialista állam csak az idősek és a nagyon súlyos értelmi fogyatékosok között engedte meg az egyháznak a diakónia szolgálatát. Az egyház ehhez szocializálódott, ehhez szokott hozzá. A rendszerváltást követően megszűntek az államnak ezek a kemény politikai pántjai, de az egyház „Csipkerózsika álmában” maradt, mert a valós társadalmi igények mentén nem nagyon kezdett el tájékozódni, gondolkodni. Elmaradt az, hogy az egyház megfogalmazza önmagának, hogy a gyülekezetépítés és a diakóniai munka hogyan ér össze. Azt gondolom, hogy ebben most kezdődik el egy változás. Egyre több gyülekezetnél megszületik a felismerés, hogy a gyülekezetek építése és a környezetünkben tapasztalható szociális hiányok sok esetben összeérnek, ebből fakadóan ezeket szükséges együtt vizsgálni.

– Azonban nem egyszer fogalmazódik meg az az észrevétel, miszerint amíg új intézmények nyílnak, addig a templomok nem egyszer üresen kongnak...

- Ez egy valós probléma, amivel erőteljesen foglalkozni kell. Sem az intézmény, sem a gyülekezet nem mehet egymás rovására, sokkal inkább egymást erősítve kell, hogy működjön! Immáron tizenharmadik éve szolgálok diakóniai területen is. Az én tapasztalatom az, hogy mind a gyülekezeti munka, mind a diakóniai szolgálat egyházépítés, és – bár más-más módon – az evangélium közvetítésének a lehetősége.
Nyíregyházán nem olyan régen a gyülekezet, a Joób Olivér Szeretetintézmény és az Oltalom Szeretetszolgálat közösen vásárolt meg egy régi iskolaépületet. Itt alakítottunk ki egy több funkciós közösségi termet, ahol az egymással való találkozásra van lehetősége az ellátottaknak, a gyülekezetnek és a munkatársaknak, de reménység szerint Istenhez is közelebb kerülnek. Ez azt jelzi, hogy lehet úgy szolgálni, hogy a feladatok nem elkülönülnek, hanem együtt vagyunk. Ez a diakóniában dolgozóknak ugyanúgy felelőssége mint a lelkészeké és gyülekezeteké. Jó, hogyha ezt holisztikusan látjuk. Én a magam szolgálatát abba a krisztusi erőtérben helyezem el, amiben ugyanúgy van helye az intézménynek és a gyülekezetnek is.