A Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség gyülekezeti terme immáron évek óta a lelki élet mellett helyszíne a kerület kulturális életének is. November közepétől a gyülekezet egy rendhagyó tárlatnak ad otthont. A Ferencvárosi anzix – Női Art Brut művészek kiállítása nem először szerepel egyházi környezetben – idén nyáron a balatonboglári templomban volt látható – és talán éppen ez fejezi ki azt, hogy az egyház érzékeny a társadalmi kérdésekre. Mint ahogy korábban Visnyei Emőke szociális munkás, a kiállítás egyik koordinátora fogalmazott: „a kiállítással szeretnénk bemutatni azokat a belső és külső értékeket, amelyekkel a mentális zavarokkal küzdő emberek bírnak, másrészt szeretnénk felhívni a figyelmet a megbélyegzettség elleni harcra, az úgynevezett anti stigmára, valamint a női esélyegyenlőség fontosságára. Véleményem szerint Istentől mindenki kap talentumokat. Az art brut művészek azt az ajándékot kapták Tőle, hogy a műveiken keresztül kicsit jobbá tegyék a világot.” Aradi György lelkész a megnyitón hangsúlyozta, hogy „öröm helyet adni egy olyan kiállításnak, melynek alkotásai felhívják a figyelmet azokra, akik köztünk élnek és sokszor nélkülöznek. A műveken keresztül egy – talán – ismeretlen világ nyílik ki előttünk, nézők előtt, ami által bepillantást nyerhetünk az alkotás általi feldolgozás lehetőségébe.” A december 31-ig hétköznap 9 és 13 óra között látogatható kiállítást Perenyei Monika művészettörténész nyitotta meg. Alábbiakban a művészettörténész beszédét közöljük.

Ha nem jön Árgyélus és nyelvet ölt a béka…

A kiállításon látható képek alkotói már szerepeltek a budapesti Tárt Kapu Galériában, legutóbb a balatonboglári evangélikus templomban láthattunk munkáikból válogatást. Az alkotók közül van, aki kórházi – Merényi Gusztáv Kórház Gyógyfoglalkoztató – van, aki pedig átmeneti szállás – Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei Táblás utcai Átmeneti Szálló – terápiás foglalkozásain vesz részt. Balassa Mária külön úton jár: 2000 óta rajzolja egy sajátos, maga által kimunkált módszerrel az időn kívüliség meditatív állapotában, feltárulkozó vallomásokkal kísért képeslapjait.

Egy kiállítás megnyitására készülve egyértelmű, legalábbis számomra, hogy nem csupán megnézem a bemutatott képeket és tárgyakat, hanem az alkotók munkamódszerével, közlési vágyuk eredőjével, körülményeikkel is megismerkedjek. Így történt, hogy a kiállítás szervezőinek segítségével a jelen válogatásnál jóval nagyobb anyagot nézhettem át, a képek mögötti sorsokban elmerülve pedig váratlan és megrendítő felismerés részese lehettem. A balatonboglári bemutatkozás, a templom szakrális terében megrendezett kiállítás megnyitóján Podmaniczky Szilárd e munkáktól megszólítva teremtésről, személyiségépítésről beszélt. A papírra vetített sorsok megélői üzennek nekünk, a mélyből a felszínre kívánnak jönni egy megtartó közösség aktív tagjaként. Ugyan mit lehetne ehhez hozzátenni? A kiállítók alkotói hitvallásukban maguk is pontosan megfogalmazzák, hogy a rajzolás, a festés és a versírás számukra öröm és humorforrás, a kéz és a gondolat összehangolása öngyógyító hatású művelet. Az anyag megmunkálásán keresztül lehetségessé válik az önkifejezés, az örömteli és fájdalmas pillanatok megosztása.

Megmerítkezve azonban e sorsokban és szembesülve e munkák szín- és motívumvilágával, követve a hol burjánzó, hol bátortalan vonalakat azonnal kitört belőlem a késztetés, hogy a balatonboglári tárlathoz kapcsolódva ott folytassam, ahol a férfi író abbahagyta. Személyiségépítés történik valóban, de miért hallgassuk el, hogy ezek az öngyógyító rajzok és szobrok a személyiség női része, a nőiség visszaszerzésének gyötrelmes lépéseiről tanúskodnak? Kegyelmi állapot: az alkotók és a nézők kulturális hátterének különbözősége ellenére ezek a munkák képesek a minden nőnek ismerős élethelyzetekkel és az elfelejtett, vagy titkolt vágyainkkal szembesíteni. A rajzok mögötti sorsokban, a fájdalmas csalódásokban, a bántalmazásokból fakadó félelmekben és a hiányérzetben saját sérelmeinkre és vívódásainkra ismerünk. Mi nők.

Egy férfiközpontú és atyáskodó társadalmi közegben, ahol alapvetően a személyiség kibontakozását gátló fegyelmezés és szigorúság, és az önértékelést romboló negatív kritika, vagy megfélemlítés dominál az elfogadás és befogadás női princípiumával szemben, melyikünk ne ismerne rá a gyermekkori álmodozások szinte monomániásan ismétlődő királylányaira, a boldogságban végződő szerelmi megpróbáltatások hőseire? E munkák alkotói bátor feltárulkozásukkal ajándékoznak meg minket. Problémáik, élményeik és vágyaik a miénk is, még ha ezeket a társadalmi konvenciók közé szorítva, inkább az önfegyelmet választva, nem is mondjuk el, vagy indulatainkat szublimált formában közvetítjük.

A megalázások és a bántalmazások után – történjen az a magas körökben „szalonképes” verbalitás szintjén – hihetetlen nagy lelkierő kell, hogy a fagyos szomorúság passzív állapotából kilépjünk, és a teremtés ihletett állapotába hozzuk vissza magunkat, női önértékelésünk helyreállítsuk, sugárzó nőiségünk magabiztosságával közlekedjünk. Az itt kiállító nők ezen az úton járnak: munkájuk része nőiségük visszaszerzésének, amelynek közvetlenül megtapasztalható eredménye a szűk közösségük, a terápiás csoport hangulatának javulásában, a viselkedés, a megjelenés és a kommunikáció finomodásában is érezteti hatását. Építik és őrzik, építjük és őrizzük nőiségünket, mert azt akkor is, magunk kedvéért is dédelgetni érdemes, ha Árgyélus, akinek tekintetében mindez értelmet nyerhetne, éppen nagyon messze jár…

„Hibázott ez egyház, amikor csak néhány nőt avatott szentté – nőgyűlöletük és fukarságuk nagyobb nagylelkűségre késztet. Minden nő szent, ha magányosan hullatja szerelmi könnyeit. Mit nem értett meg soha az egyház? Hogy a női szentek Isten könnyeiből jönnek létre.” (Emil Cioran)