Világoskék égbolt, szikrázó napsütés, hófödte csúcsok, csipkés gerincek, szédítő magasság, vagy mélység, attól függ, honnan nézed... Egy üvegpadlón állva igazi „természet feletti” élmény!

Gyerekkoromban, ha kinéztem az ablakomból, erdőket és dombokat láttam, magyarországi „hegyeket”. Mostanában, ha kinézek a vonat ablakából egy másik otthon felé menet, csak síkságot látok, futva a végtelenbe. Sokszor gondolom, mennyire jó lenne, ha, mondjuk, Svájcból ajándékba kapnánk egy-egy kisebb hegycsúcsot, ott úgyis annyi van. Mennyivel másabb lenne a magyar tájkép? Vajon mennyit javítana a legendás magyar pesszimizmuson, ha az Alföld közepén felnézhetnénk 18oo méter magasra?

A hegycsúcsok számomra mindig is egy különleges perspektívát jelentettek. Magasságuk, hatalmasságuk minidg ámulatba ejt. Felfelé, az ég felé mutatnak akkor is, amikor épp a földhöz ragadtan veszteglek tanácstalanul. És amikor belefeledkezem a természet csodáiba, a természet magasságaiba és mélységeibe, akkor szívemből szól a zsoltáros – Isten alkotásaihoz képest micsoda az ember? „Micsoda a halandó, hogy törődsz vele és az emberfia, hogy gondod van rá?” (Zsolt 8, 5)

Vannak pillanatok, amikor igazán nagy mélységekből tekintünk fel a hegycsúcsokra. Amikor szomorúak, gondterheltek, fáradtak vagyunk. Ilyenkor azt ígérik nekünk ezek a csúcsok, hogy van kiút a szabadságra, a felemelkedésre. És van olyan is, mintha egy láthatalan üvegpadlón állnánk a „természet felett”, azért, mert boldogok vagyunk, azért mert Isten felemelt bennünket. Fel, a legmagasabb csúcsok fölé.