Ma, 66 évvel az események után nem kívánom elemezni a megegyezések létrejöttének és aslkalmazásának történetét, bár ez is nagyon érdekes volna, különösen ha figyelünk az 1956-os magyar forradalom eseményeire és következményeire. Inkább ma arról szeretnék, mint az események résztvevője nyilatkozni, mit jelentettek az egyezmények a rendszerváltás idején.

1990. március 19-én ugyanis a parlamentben Németh Miklós miniszterelnökkel állami kezdményezésre aláírtuk az 1948-as egyezmény mindkét részről történő felmondását. Ez 1990. február 12-én a Parlament új törvénye a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról alapján történt.

A kierőszakolt egyezményt Túróczy Zoltán püspök, Mády Zoltán egyházkerületi felügyelő, egyetemes felügyelő helyettes és Ortutay Gyula vallás-és közoktatási miniszter írták alá. Szövege megjelent a Magyar Közlönyben, de egyházunk és gyülekezeteink nem sokat törődtek annak szövegével, sokak számára a részletek ismeretlenek voltak. Előzőleg megtörtént az egyházi iskolák, intézmények államosítása, Ordass Lajos püspök és más egyházi vezetők börtönbe kerültek.

Amikor 1987. október 24-én megtörtént püspöki beiktatásom, egyik első körlevelemben minden gyülekezetnek megküldtem az egyezmény teljes szövegét (három A/4-es oldal) kérve, hogy tanulmányozzák és alkalmazzák. Ugyanis az volt a helyzet, hogy a pártállami erőszakos kormányzat évtizedeiben szinte soha nem tartották be ezt az egyezményt, helyette mindig az úgynevezett „Egyezményes Szellem” volt a hangsúlyos, ami azt jelentette, hogy sok kérdésben az egyház számára azt is megtiltották, amit az egyezmény megengedett és ezzel fokozatosan igyekezett a pártállam lehetetleníteni az egyházi munkát.

Gondoljuk csak végig, hogy amikor az egyezmény szövege szerint szabad lehetett volna szabadtéri istentiszteletek, országos egyházi konferenciák, kötelező iskolai hitoktatás tartása, hány helyen valósult ez meg. Ugyanígy biztosította az egyezmény a Budapest-Fasori evangélikus fiúgimnázium és a Deák téri evangélikus leánygimnázium egyházi intézményként való munkáját. Különösen is fájlalta egyházunk, hogy az egyezmény rendelkezése ellenére 1952-ben mindkét iskolát elvették az egyháztól.

Az egyezmény f.) pontja szerint: „A magyar köztársaság kormánya elismeri és biztosítja az evangélikus egyháznak azt a jogát, hogy az állami jellegű iskolákban a kötelező vallástanítás továbbra is teljesen szabadon történjék.”

Meg kell állapítanunk, hogy egyházunk és a magyar kereszténység 1948-1989 közötti történelmének részletes feldolgozása még várat magára és bizony sajnálatos, hogy külföldön és idehaza még ma is sokszor olyan könyvekből igyekeznek tájékozódni, mint Ottlyk Ernő: Az evangélikus egyház útja a szocializmusban, 1976, ahol a szerző „pártállami vörösszemüvegen” keresztül vizsgálódik. Bizony szükségünk van egy megbízható, tudományos, valódi egyháztörténeti múltfeltárásra!