Szeretettel köszöntöm az Útmutató olvasóit, az úton lévőket. Az úton lévők számára fontos, hogy az úttal kapcsolatos információk, tudnivalók rendelkezésükre álljanak. Az úton lévőknek segítséget jelentenek a térképek, az út melletti jelzőtáblák, az iránytűk, a modern navigációs eszközök, de a korábban arra jártak tapasztalatai, az útleírások is.

Mindig izgalmas kérdés az is, hogy mivel és kivel talál­koz­nak az úton, és mi vár rájuk út közben és az útjuk végén.

Lukács evangéliumának 9. fejezetében olvasunk arról, hogy Jézus tanítványaival Samárián haladt át. Rájuk esteledett, és szállást kértek, de nem fogadták be őket. A Jézus mellett már több csodát átélt, a megtapasztalt és működő hatalomtól kicsit megittasodott tanítványok közül ketten, Jakab és János ezt kérdezték a mestertől: „Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket!? De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, és ezt mondta: Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” (Lk 9,55–56)

A kopogtató ember előtt nem mindig nyílik ki az ajtó. A zárt ajtók, a zárt kapuk, a zárt kerítések, a zárt országok és a zárt szívek a mindennapi élet szomorú tapasztalatai. Térben és időben gyakran ismétlődő, mindenhol és mindenkor előforduló jelenség az elzárkózás, a bebocsátást és a segítséget kérők szívtelen elutasítása.

A jól ismert karácsonyi történetben is hasonlóról olvasunk. Józsefet és Máriát sem fogadták be Betlehemben. Az Isten fiának azért kellett egy félreeső istállóban megszületnie, mert senki nem adott szüleinek szállást! János evangéliuma ezt a fájdalmas esetet így önti szavakba: „a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.” (Jn 1,11) A mindennapi élet szomorú tapasztalata, hogy az emberek bizalmatlanságuk miatt nem könnyen fogadják be egymást, és ugyancsak a bizalmatlanságuk miatt nem fogadják be Isten szeretetét sem.

Milyen kifejező az a kép, amit A jelenések könyvében az Úr üzeneteként olvashatunk: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek…” (Jel 3,20) A hontalan, sokszor elutasított Úr mégis kopogtat. Nem mozgósít égi erőket, nem fenyegetőzik, nem erőszakoskodik. Csendesen és szelíden próbálkozik tovább. Megy az emberek után, szól, üzen, és kopogtat. Hátha meghallja valaki, és hátha kinyitja az ajtót.

A 2015. év igéje azonban messzebb mutat. Nem csak arról van itt szó, hogy az Úr jámbor módon, de méltósággal elszenvedi az emberek gyakori visszautasítását, hanem egy másik utat mutat. A bizalmatlanoknak a bizalom útját. Nem sértődötten visszavonulót fúj, hogy ennek így nincs értelme, hanem ajtót nyit. Kinyitja szívét azok előtt is, akiket kirekesztett kora vallásos társadalma is. Szóba állt a megvetett samáriaiakkal, leült a bűnösök közé, és együtt evett velük. Elment Zákeus házába, és megmentette a házasságtörő asszonyt a megkövezéstől. Füle Jerikónál meghallotta a vak Bartimeus segélykérő kiáltását, és nem engedte, hogy fontoskodó tanítványai megakadályozzák, hogy a gyerekek a közelébe jussanak és áldásában részesüljenek.

A Golgota felé vezető útjának is a kapunyitás volt a célja. A legnagyobb és a legsötétebb kaput, a bűn és a halál kapuját nyitotta ki övéi előtt. Kaput nyitott, hogy a bűnös ember az ő kegyelme által mégis beléphessen Isten országába. Az ő irgalmas jósága tanít bennünket az új esztendőben is egymás befogadására.

„Úgy fogadd be a testvért, Mint Krisztus tégedet…” – énekeljük az Evangélikus énekeskönyv 474. énekének 1. versszakában. Ha mindehhez a forrást keressük, akkor imádságként is elmondhatjuk ugyanennek az éneknek az utolsó versét: „Nincs, ami megújíthat Se mást, se tégedet, Csak a Krisztusból tűző, Forró, hű szeretet. Mindennap erre vágyik, Ki épp utadba jött. Testvér, mint Krisztus téged, Te úgy fogadd be őt!” (EÉ 474,4)

Szemerei János, püspök

Ezernyi törésvonal mentén vagyunk képesek megosztani közösségünket. Valójában „csak” címkék ezek a törésvonalak, és mint ilyenek, felszínesek. Arra szolgálnak, hogy könnyen beazonosítható legyen a másik, hogy még mielőtt bármit szólna, tenne, tudhassuk: ki is ő, hogyan gondolkodik, miben nem értünk egyet, és miben igen. Sosem annak van szüksége a címkére, akire ragasztottam, hanem nekem, aki ráragasztottam. Az én biztonságomat szolgálja: a címke alatt, mögött pont azt fogom találni, akiről a címke szól. Nem okozhat meglepetést, az ismeretlen nem rémiszthet, hiszen nem is ismeretlen ő: pont olyan, mint amilyennek a címke leírja. Akire ragasztottam, semmit nem tehet ellene. Bizonyára rászolgált címkéjére, hiszen ezért ragasztottam rá, ő pont olyan, mint azok, akikre az ő címkéjét korábban már ráragasztottam.

A címke leegyszerűsít. Sőt ami ennél még súlyosabb: eltakarja a valóságot. Szememet többé nem a címketulajdonos arca, szeme vonzza, hanem a címke. Minden mozdulata, arckifejezése, szava, tette, összességében ő maga csak annyiban érdekes többé, amennyiben koherens a címkével. Ha meglep, és valami olyat tesz vagy mond, ami nem illik a címkéhez, akkor csak színészkedik. Ha azt teszi és mondja, amit tennie és mondania „kell” a címke szerint, akkor megerősíti ítéletalkotásom helyességét, végső soron engem. A címke mögül eltűnik a másik ember, és maradunk mi ketten: a címke és én.

Címkéink sajátos hierarchiába rendeződnek, és változatosan is használjuk őket. Van olyan színű, tartalmú, amelyik csak néhány jelentéktelen apróságra hívja fel a figyelmünket, és vannak olyanok, amelyek óriási felkiáltójelekkel jelzik a végzetes veszélyt. Egyes címkék jelentőségét felülírják mások, és ha érdekünk, komfortérzetünk úgy kívánja, olykor mi magunk is képesek vagyunk elfedni a „valóságot”, és olyan címkét használni, amelyikkel kompromisszumot köthetünk. Aztán eljön az idő, amikor lerántjuk a leplet a másikról, és visszakerül rá az az „igazi”, sok felkiáltójeles, végzetes címke. A sok felkiáltójeles, végzetes címkék pont azok, amelyektől én a leginkább félek. Félelmeimből születő védekezés, amelyeket így a másikra ragaszthatok, és az, akitől meg kell védenem magam, a másik lesz – és nem nekem kell szembenéznem félelmeimmel, a „belső szobámmal”, mindazzal, amit ezek a félelmek valójában jelentenek az én számomra.

Tudhatom: a másik is pont így működik. Ő is ragasztott rám egy-két címkét már az első találkozáskor, sőt vélhetően már az előtt is. Egy olyan kis közösségben, mint a mi magyarországi evangélikusságunk, szinte nem is létezhet előre „becímkézetlen” találkozás. Ismerjük – felszínesen – a másikat arról, honnan jön, milyen kegyességi irányzathoz tartozik, ki a lelkésze, milyen közösséghez tartozik, de ha ezek az információk nem is állnak rendelkezésünkre, az első két-három mondatból rögtön tudhatjuk, melyik címke alá sorolandó – és viszont: e nem is túl bonyolult (sőt bántóan leegyszerűsítő) programot a másik is azonnal lefuttatja velem szemben. A címkék mögül eltűnik az ember, és maradnak ők ketten: a címke és a címke.

„Fogadjátok be egymást…” – A befogadás azt jelenti, hogy közel, egészen közel engedem a másikat magamhoz. Nem úgy, hogy teljességgel azonosulok vele, elfogadom minden gondolatát, nézetét, hanem „csak” annyit teszek, hogy lerántom róla a magam által ráragasztott címkét. Ez az út azonban korántsem egy egyszerű mozdulat. Mert elsősorban nem a másikról szól, nem akárhová kell engednem őt, hanem magamhoz. Nem az a feladatom, hogy valaki más fogadja be őt, hanem az, hogy én. Ez az út egyen-egyenként saját magunkhoz vezet. Azokhoz a bizonytalanságainkhoz, félelmeinkhez, ismert vagy rég elásott sérelmeinkhez, amelyek bennünket ösztökélnek arra, hogy címke alá rejtsük az embert, védekezzünk a másikkal szemben, távol tartsuk őt saját magunktól. A befogadás elsősorban saját magunk megismerése és elfogadása. Félelmeink, sérelmeink, bizonytalanságaink megküzdése – végső soron saját emberségünk megküzdése.

„…ahogyan Krisztus is befogadott titeket…” – A saját emberségünk megküzdésének útja Krisztus hozzánk vezető útja. Ezen az úton mi csak az emberségünk mélysége felé tehetünk lépéseket, és meg is kell tennünk, ha nem akarunk egy egész életen át hazugságban élni. Ezen az úton, a mi saját és egyedi utunkon elindul Isten is: Krisztusban emberré lesz, és eljut a mélységek mélységébe. Látszólag az ő útját járja, valójában a miénket, az enyémet. Hogy ott a mélyben, az igazi találkozás helyén befogadjon: odaadja saját magát nekem, én pedig magamat neki. Ő odaadja azt, aki az emberség végső titka és távlata: a Teremtőt, aki a mélységben is Isten, és én odaadjam mindazt, ami elválaszt az Élettől, magától Istentől. Emberségünk végső titka éppen ez: minden látszat ellenére Istentől elfogadott, Krisztusban befogadott életünk van. Otthon vagyunk, a helyünkön. Krisztus magába fogadja azt, ami elválaszt tőle, és nekünk adja azt, ami örökké hozzá köt. És maradunk ketten: Krisztus és én.

Ebben a mélységben minden címke lehullik rólam, és felszabadulok arra, hogy ahogyan Krisztus címkétlenül lát és fogad be engem, én magam is azt lássam a másikban, aki ugyanazt a mélységes utat járja, mint én, és akinek útján ugyanúgy „szembejön” vele Krisztus, mint az enyémen. A találkozásban így jöhet létre két ember találkozása: minden címke ellenére a Krisztusban elrejtett emberségünk okán a legmélyebben testvérek vagyunk.

Kendeh K. Péter, igazgató