Három napon át, hétfőn, szerdán és pénteken váltakozó helyszínen más-más lelkész igehirdetése nyomán elmélkedtük végig a vezérgondolatot, a jánosi evangélium teljes történetével együtt. Január 23-án, pénteken a ménfői Nagyboldogasszony-templomban zárult az imahét, Percze Sándor evangélikus lelkész gondolataival. Szavaival párhuzamosan születtek bennem is gondolatok. Ezek a párhuzamosok észrevétlenül, de nagyon hamar összefonódtak. Nem is tudom már szétválasztani őket…

János evangéliumi részletének végén a samariai asszony hazamegy, s megdöbbenéssel és az igazság felismerésének örömével újságolja, hogy Jézus mindent tud róla. Megjelenik előttünk egy Vas megyei falu udvara, ahol a szülők óvatos intelmei mellett egy kisgyermek csak lopva, saját engedelmességét elcsalva néz a kútba. A kútba, ahol a nyugodt vízfelszínt látja, benne önnönmagát, s önmaga felett az eget. Ekkor még nem tudhatja – egy gyerek sosem tudhatja –, milyen mély is tud lenni egy kút. Ebből a szempontból minden kút egyforma: Jákob kútja, a vasi falusi kút és az életünk, a lelkünk kútja is. Felül mindnek sima a vize, de legmélyén sok mindent rejt magában: iszapot, régmúlt emlékeket, régi játékokat, kacatokat, kincseket és néha szemetet is. A kútbanézés a sima víztükröt zavarja meg, s keresi a mélyre süllyedt dolgainkat. Erre ritkán hagyunk magunknak alkalmat. Alkalmat? Időt? Ehhez ritkán veszünk erőt, pedig nem tiltanak már a szüleink, de mégis sokkal többet foglalkozunk másokkal, a szomszéddal, a falubeliekkel, a barátainkkal, a hittestvéreinkkel. Ismerjük mások indulatait, szokásait, rejtett vágyait, néha gondolatait, ismerünk minden hangos szót, haragot és szenvedélyt a környezetünkben. Mindent tudunk róluk, semmit magunkról. Nem foglalkozunk magunkkal. Nem merünk a kútba leereszkedni, nem merünk a lelkünk bugyraiba lenézni. Furcsa paradoxon ez a mai világban: engedve a világ csábításainak individualistábbak vagyunk a kelleténél akkor, amikor az anyagi javakról van szó, és eltűnik a legfontosabb, az Egyén – mi magunk – a látókörünkből, amikor az életünket, lelkünket kell vizsgálat alá vonni. A samariai asszony Jákob kútjánál éppen ezt tanulta meg Jézus segítségével: életének mélyére tekintve megtisztult. Felnőttként visszatekintve – imazsámolyon ülve vagy térdepelve, lelki vezetővel vagy szemlélődő imával, talán mindegy is – Krisztus segítségével föltárhatjuk a legmélyebb kút, létünk titkait. Megérthetjük az életünket, megismerhetjük bűneinket, és megtanulhatjuk szomjazni az igazságot. Ezt mindenkinek meg kellene tapasztalnia, át kellene élnie ahhoz, hogy élete kitisztuljon, hogy a kút vize kisimuljon. Ekkor újra megláthatjuk benne magunkat. Magunkat és az Eget. Hosszú út ez, nehéz folyamat, de e nélkül nem tisztul ki a kép.

Az igehirdetés végén fölnéztem. Egy önmagával harmóniában élő embert láttam magam előtt, aki – miközben Isten igéjét hirdette – megrázó módon tárta fel előttünk életének sorsfordító pillanatait, és ezzel nem egy estére, hanem hosszú időre fonta egybe református, katolikus és evangélikus testvéreinek gondolatait.