„Két gyerek házasodik össze” – ez volt a két család egyik legnagyobb problémája, amikor az alig húszéves bölcsészhallgató Jani oltárhoz vezette az épp nagykorúvá vált, frissen érettségizett Julit. Sőt Bárdos apuka még élcelődött is a nászúton megfogant hír hallatán: két gyereknek lesz gyereke? Ráadásul szó sem volt anyagi biztonságról, biztos megélhetésről.

Az elbeszélésből kibomlik, hogy a hit-remény-szeretet hármassága volt az alap: az ősök példáiból tudták mélyen, a zsigereikben, hogy van okuk reménykedni, hogy a Gondviselésbe vetett hit és szerelmük ereje segít majd a nehézségek leküzdésében. Ennek megalapozásában a jegyesoktatást végző Osztie Zoltán atya is nagy szerepet vállalt, amikor máig kísérő mondatokat adott nekik útravalóul.

Ütközés két világegyetem között. Talán a házasságok jó részére igaz ez; a fiatalok a múltjukban, őseikben, szokásaikban, szocializációjukban, világnézetükben, kiterjedt családjukban elképesztően különböző világokat szeretnének összebékíteni. Itt adott volt egy értelmiségi, hit nélkül élő család (mélyen hívő, imádságos nagymamákkal) rengeteg feladattal, munkával, önkiteljesítési vággyal. És adott volt egy Istenre hagyatkozó, nemzedékek óta sok-sok gyermeket nevelő, valódi budai polgárcsalád az élet mindenek feletti tiszteletével, hatvannégy unokával, a szeretet kifejezésének ezernyi apró módjával.

Ebbe robbant be a – saját metaforájával – vaddisznó, amikor képtelen volt megérteni a burkoltan fogalmazó polgári nyelvet, amikor későn vette észre, hogy disznó viccekre nem mindenki vevő, amikor másodszor nyúlt a „láthatatlan számokkal” megjelölt rántott szeletek közé. A két világ határáról induló fiataloknak meg kellett harcolniuk egymásért és saját magukért is.

„…hiszen mi nem vagyunk szegények!” – ezt hajtogatja makacsul kis Klára Szabó Lőrinc versében. De mi, mai anyagi biztonságot vágyók, akár a Bárdos család történeteire, akár az ifjú pár életére gondolunk, bizony szegénynek látjuk őket. A Gondviselő közbeavatkozásai – hol egy utcán talált ötvendolláros a ’70-es években, hol egy jobb állás vagy egy fordítói díj, máskor a Verpelét és Vidéke Takarékszövetkezet versfaragó könyvelője képében – olyan hihetetlennek látszanak, hogy szinte elszégyelljük magunkat.

„Látványosan jelen volt a Jóisten, ahogy a kölcsönöket elintézte.”

„A véletlenben hinni elég erős fantázia kell” – vallja a házaspár. Minden gondjukat és döntésüket Isten elé tenni, minden erejükkel leküzdeni az akadályokat, minden pillanatban hűségesnek maradni, és a rosszat ugyanúgy elfogadni, mint a jót – a hallgatók ezekre kaptak szépséges, vidám, megható példákat. Az elmúlt három év házépítést, komoly betegségeket hozott, de egész életükre ható elmélyülést és változást is. Tisztán látszik a fény az alagút végén: tavaly a legnagyobb gyermek esküvője, áprilisra az első unoka, júniusra a hatodik gyermek. „Zavarba ejtő kegyelmi áradat.”

Kismama-nagymama és kispapa-nagypapa arcán derűs mosollyal és az ifjakat biztatva ad igazat az író kollégának, Dragomán Györgynek: „A házasság, az egy súlyos, brutális, durva és agresszív dolog. Legalábbis, ha igazán jól csináljuk. …a házasságot csakis megszállott fanatizmussal szabad csinálni (…), mert akarjuk a másikat, és nemcsak úgy, hanem teljesen, végleg, örökké és egészen, és tényleg nincsen más választásunk, és ő is ugyanezt akarja tőlünk… Ez így tényleg extrém sport. (…) Mondom, egy kérdés van, hogy szereted-e. Persze ahogy mondtam, igazán, komolyan, nagy Sz-szel. Ezt kell megválaszolnod, és neki is ezt kell megválaszolnia. Ha igen, akkor ugrás, akkor tandem.”