– A dunántúli kerületi identitás mely hangsúlyait érzik Önök fontosnak a maguk számára?

SZ. J.: – A kerület elég nagy területi egység. Az országnak nagyjából a harmada. A valamikori nagy Magyarországon, a történelmi kerületek még ennél is jóval nagyobbak voltak. Erre fontos odafigyelni, amikor a kerület életéről, munkájáról, szolgálatáról és lehetőségeiről gondolkodunk. A kerület olyan közigazgatási egység, amelyben olyan dolgok történtek, történnek és történhetnek a jövőben is, amelyek az egész evangélikusság számára fontosak lehetnek.
Túl gyakori összejárásra nincsen lehetőség kerületi szinten, az említett nagy földrajzi távolságok miatt, de mégis van egy sajátos összetartozás a közös térségben, régióban élők, így az itt élő evangélikusok között is. A régi időben úgy volt, hogy a kerületek szinte független egyházként működtek. A lényegesen szerényebb infrastruktúra, a rosszabb közlekedési és kommunikációs lehetőségek ismeretében ezt könnyen meg is értjük. Akkoriban a kerületek különböző énekeskönyveket használtak, és a mostani országosan egységesített keretek elképzelhetetlenek voltak. Azt is hozzá kell tenni, hogy az erősen nemzetiségi gyökerekkel rendelkező egyházunk a kerületeken belül is nagyon sokszínű volt, nyelvi és kulturális szempontból is. Nem lehetett egyszerű a közösség lelki vezetése, igazgatása, egységének és békéjének őrzése akkor sem. Ma is meghatározó az, hogy egy-egy kerület népe, illetve vezetői miképpen gondolkodnak. Meg kell értenünk egymást. A vezetőknek a rájuk bízottakat és fordítva, mert Urunk, és éppen az ő szolgálata köt össze minket.
A mi kerületünk sajátossága, hogy igen nagy és mély történelmi múltja van. A dunántúli kerület nem sokkal a reformáció után, Magyarországon elsőként jött létre. A földrajzi és történelmi adottságunkból fakadóan a mi területünkön vannak a legmélyebb gyökerű gyülekezetek is.

Ez kerületünk újraindítása kapcsán két szempontból is fontos. Egyrészt 15 évvel ezelőtt olyan váltás történt, amelynek egyik eredménye, hogy egy régi kerület újjáalakult (bár kicsit elkérő területen), másrészt ez a döntés országos jelentőségű is, hiszen az új beosztás nem csak azt jelenti, hogy a másik két kerület is új, hanem azt is, hogy egyházunk visszanyerte a szabadságát. Az 1952-es politikai erőszak nyomán ránk erőltetett kerettől szabadulhattunk meg. A rendezés morális kötelessége is volt az egyháznak. 

Ebben a szervezeti átalakulásban a lélektani és egyházpolitikai üzenet talán a szervezetinél is fontosabb volt. A helyzet ajándéka, hogy új szereplők, vezetők is bekerültek ezzel az egyház életébe, akik más látást, új irányt képviseltek. Azt gondolom, hogy az egész egyház számára fontos küldetést is kapott ezzel a dunántúli kerület.

M. T.: – Az identitás alakulásának bennem való lezajlására térnék ki, hiszen püspök úr már rengeteg tényt érintett a kérdésről. 

Mindketten tagjai voltunk az 1997-es zsinatnak, amelyik megalkotta az új egyházi struktúrát és amikor 1997. február 22-én a zsinaton az a döntés megszületett, hogy a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület kezdje meg szolgálatát, engem nagy öröm töltött el.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem egy új, korábban nem létezőkerület jött létre, hanem egy régi alakult újonnan és szerveződött meg 2000-re. Egy pártállami nyomásra, egyházi vezetők aktív közreműködésével megszüntetett kerület rehabilitálódott, indult újra akkor.
Visszagondolva erre a 18 évre, be kell valljam, meg sem fordult akkor a fejemben, hogy ennek a kerületnek valaha vezető tisztségviselője leszek. De akkor azt láttam, hogy egyfajta történelmi igazságosság helyreállítása történt.

Lehetetlen helyzet volt, amelyet struktúrában az 1952-es döntés hozott: vízszintesen kettévágva az országot egy kerülethez tartozott Sopron és Nyíregyháza, Zalaegerszeg és Békéscsaba. Ugyan ettől a változástól sem kerültek jobban halló- és látótávolságba a gyülekezetek, hiszen Esztergom Nagykanizsával nehezen tartja a kapcsolatot, de mégis a földrajzi egység és átláthatóság helyreállt.

Az a fajta identitás és tartás, amit ezek a nagy múltú gyülekezetek adni képesek, azt a másik két kerület sem nézheti rossz szemmel. Ha mi ezeket időről időre felemlegetjük, a soproni Líceumot az artikuláris gyülekezeteket, Kőszeget, Nemescsót meg a többit példaként tesszük az evangélikusság elé, akkor ebből mindannyian erősödhetünk. A régi gyökerekre nyúlik vissza nálunk minden, ezt tapasztaljuk és ezt figyelembe kell vennünk és tudnunk kell, hogy ez mind a mai napig egészen biztosan pozitív hatással van ez az itt élőkre és az itteni gyülekezetekre.

– A kerület vezetőiként hogyan értékelik a kerület jelenét? Mik azok a dolgok, amelyek jók és előremutatnak és mik azok, amelyeken mindenképpen változtatni kellene?

Sz. J.: – Komolyan kell vennünk, hogy egészen más a településszerkezet a Dunántúlon, mint az ország másik részében. A három kerületet összehasonlítva ugyan közel hasonló lélekszámokról beszélhetünk, de a mi kerületünk messze a legtöbb településsel és gyülekezettel rendelkezik. Bár sok lelkész is él ezen a területen, de mivel ugyanannyi ember több településre és több gyülekezetre tagolódik, ezért sokkal szórványosabb helyzetekkel és kisebb gyülekezetekkel találkozhatunk ebben a térségben. 

Ez több konkrét problémát felvet, amelyek minket a mindennapi életben érintenek.
Egyrészről gyülekezeteink több lelkészt igényelnek. Mivel nálunk több kis gyülekezet van, ahol szerények a feltételek, a jó és előremutató munkát végző lelkészekre könnyen kidobják a hálót a nagyobb gyülekezetek.  Ezen túl Magyarországot „Budapest-országnak” is szokták mondani, mert annyira a fővárosra koncentrálódik sok minden. A mi kerületünk az egyetlen, amelyiknek nincsen budapesti, illetve Pest megyei gyülekezete. Az elvándorlás szempontjából sajnos ez is egy meghatározó tény.

Elég sok olyan dunántúli lelkész van, aki előbb-utóbb Budapesten kötött ki. Ez így volt réges-régen, a régi négy kerületes időkben, a két kerületes korszakban, de a főváros vonzása nem szűnt meg azóta sem, hogy újraindult a dunántúli kerület. Nagy feladat a lelkészi szolgálat biztosítása illetőleg a kicsi gyülekezeteink ellátása – hiszen az evangélium szolgálata a legfontosabb feladatunk. Komoly kihívás, hogy bizonyos térségekben, ahol a népességfogyás miatt egy-egy gyülekezet elerőtlenedik, és nem tudja a lelkészi állást ott helyben fenntartani, milyen megoldással tudjuk mégis biztosítani, hogy az ige ott is továbbra is szóljon. 

Azon fáradozunk, hogy olyan kereteket találjunk, amelyekben az evangélium a külső nehézségek ellenére is elér az emberekhez.

M. T.: – A Luther-konferencián hallgattunk egy előadást, amelyben az előadó a tőle megszokott vehemenciával és szarkazmussal szólt az evangélikusság jelenlegi helyzetéről. Erre nem nagyon volt reakció, de szünet után szót kértem, és elmondtam, hogy én ezt a véleményt igen „íróasztal-ízűnek” vélem és én ezt a fajta pesszimizmust a mi kis dunántúli gyülekezeteinkben nem tapasztalom. Ugyan reálisan látjuk, hogy fogyunk, illetve nem nagyon növekednek a gyülekezetek, de vannak jó példák, ahol a gyülekezetek éledéséről lehet beszélni, ott, ahová egy jó, ötletekkel teli lelkész érkezik.

Egy dunántúli nagy szórványt gondozó lelkész ötszörös munkát végez, még ha ötödannyi evangélikus is tartozik hozzá - öt-hat településen, néha öt-hat templom gondjával -, mint adott esetben egy alföldi nagy gyülekezethez. Lehet, hogy ez túlzónak hangzik, de épp a lelkészi ellátottság példáján, a körzetesítésben, a gyülekezet szervezésben nekünk nagyon fontosak azok a jövőbeli elképzelések, amelyek a 2015. február 20-i zsinat elé is elé kerültek, jelesül a körzeti hitoktatók és körzeti kántorok kérdése. Ha ezeket a szolgálati ágakat ki tudnánk építeni és a lelkészi- valamint a gyülekezetben folyó munka megerősítésére oda tudnánk tenni a lelkészek mellé ezeket a szolgálattevőket, akkor előre léphetnénk. Ha ezek nem jönnének létre, akkor még nehezebb helyzetben leszünk. Tudom, hogy fizetett állásokról beszélünk, de nem lehet egyszemélyes vállalkozásként tekinteni a dunántúli gyülekezetekre!

– A válasz már előretekint az én következő kérdésemre, hiszen az iránt érdeklődnék, hogy a jelenből kiindulva hogyan látják a gyülekezetek jövőjét – különös tekintettel a hitoktatással előttünk kinyílt ajtóra, de egyben megnövekedett feladatokra; az egyre erősödő szekularizációra? Milyen változásokat hozhat a reformáció 500. évfordulójára szervezett közös megemlékezés akár szervezetileg, akár az identitásra tekintve a Dunántúlon?

Sz. J.: – A Teremtő Isten gyönyörű képe, hogy a fák a létükhöz szükséges tápanyagokat, nedvességet a gyökereikből szívják fel, hogy aztán kizöldüljenek, gyümölcsöket érleljenek.

Azt gondolom, hogy a mindennapi nehézségek közepette tudni kell, hogy a gyökereken keresztül sok minden mozgósítható ma is. A dunántúli, mély történelmi háttérrel rendelkező evangélikusság legkomolyabb erőforrása a múlt. Nem egyszerűen csak a történelem, hanem a történelem országútján övéivel járó hűséges Istennel megélt tapasztalat. Eleink Jézus Krisztusba vetett hite, a Szentírás szeretete, erőforrásként való használata olyan örökség, amely megtarthat minket is a mai idők viharaiban. 

Az idei év szeptemberében Nemescsóba, az egyik artikuláris gyülekezetünkbe tervezünk egy különleges történelmi programot, amelynek a jelenlegi címe: Artikuláris találkozó. A régi időkben, 1681-től egészen a száz évvel későbbi Türelmi rendeletig az emberek egyfajta korlátozott vallásszabadságban éltek. A Dunántúlon – a szabad királyi városok és a végvárak mellett – csupán megyénként két településen tarthattak nyilvános istentiszteletet az evangélikus hívek. De mégsem szoktak le a templomba járásról. Száz éven keresztül hatalmas távolságokból (volt, aki több mint 100 kilométeres távolságból!) gyalog, lovaskocsival mentek templomba. Azt tervezzük, hogy gyalog fogunk elmenni Nemescsóba több helyről és irányból. A burgenlandi szuperintendens vezetésével az ott élők Rohoncról (Rechnitz) indulnak, mi pedig Bükről. Terveink szerint az egykor virágzó, de elpusztított evangélikus centrumot, Csepreget érintve jutunk el Nemescsóba, ahol a korabeli istentiszteleteket idéző alkalmat, megemlékezést, kulturális programot, kiállítást tartunk majd.
Szeretnénk tudatosítani 500 éves történelmünk feldolgozásában azt, hogy ez a száz év a lábainkkal megvallott hit tanúságtétele volt. Mi olyan evangélikusok leszármazottai vagyunk, akik a nagy ellenszélben is tartották az örökül kapott, és Szentíráson tájékozódó hitüket. Fontos, hogy a mai korban is meghozzuk a magunk áldozatát. Ha nem hozunk áldozatot, nem lesz jövőnk.

M. T.: – Jó alkalomnak látom a reformáció 500. évfordulóját a jövő-kérdés tekintetében. Jó lenne, ha minél több alulról jövő és embereket megmozgató kezdeményezés kaphatna hangot.

A Facebookon működik egy futó csoport, amelynek a mottója „A reformáció megmozgat”. A tagok célul tűzték ki, hogy 1517 kilométert lefutnak – egyénileg vagy csoportosan összeállva – 2017-ig. Még ha magam nem is csatlakoztam hozzájuk, de családtagjaim részt vesznek ebben. Ez a cél önmagában is nagyon szimpatikus nekem.

Az emléktáblák, szobrok, kötetek kiadása mellett a gyülekezeteknek meg kellene valóban ismerniük a reformáció igazi üzenetét. Gyülekezetekben járva, presbiterekkel találkozva nemhogy a 95 tételt nem ismerik, de nem tudják, hogy maga a reformáció miről szólt. Nem tudatosodik bennük, hogy reformátoraink az azt megelőző 15 évszázadot nem kidobták, hanem hálásan gondoltak arra, hogy az Úristen megtartó kegyelme és a Szentlélek megadta azt, hogy 1517-ben megindulhatott az egyház megreformálása.

A Luther-könyvsorozat kiadása szép és nemes dolog, de ha ott fog porosodni a lelkészi irodák polcain, akkor nem érünk el vele semmit. Vajon lesznek-e olyan férfi körök, vagy asszonykörök, akik végigveszik azt, hogy Luther mit írt és számunkra mi az, ami ebből használható?
A gyülekezeteknek terveket kellene beadniuk arra vonatkozóan,  hogyan képzelik el a további fejlődést. Mi az, amit a gyülekezetük létre tud hozni az évfordulóra? Élő, eleven projektek kellenek, ifjúsági-, baba-mama klubokat kellene létesíteni, embereket megmozgató alkalmakat tartani, (mert akkor ezek a gyülekezetek újraéledését hozhatnák el.) Szerintem ezzel ünnepelnénk méltóképpen a reformációt.

– Hogyan lehet a keresztény hit az emberek mindennapi életének része?

Sz. J.: – Az egyház mintha idegenül mozogna a világban. Mintha szakadék lenne a hitbeli életünk és a mindennapjaink között.

A reformációnak a legnagyobb lépése az volt, hogy az evangéliumot bevitte a mindennapi életbe. Nem csak az volt a lényeges, hogy – kultúrtörténeti lépésként – anyanyelvre lefordították a Bibliát és ezzel megalkották sok nyelvben az irodalmi nyelvet. De azt gondolom, hogy ennél sokkal fontosabb volt az, hogy az egyszerű ember számára az evangélium a mindennapi élet része lett. A Biblia útmutatásán keresztül tudták szemlélni a világot, annak segítségével tudtak tájékozódni, véleményt alkotni, eszerint próbáltak berendezkedni a világban.

Az énekkincsünk megbecsülése sem azért fontos egyedül, hogy énekeljünk, hanem hogy Isten és egymás hullámhosszára hangolódjon a lelkünk. A közös éneklés közösséget teremthet, és ahogy egykor, akár a családokon belül is létrejöhetnek mini gyülekezetek is.

Luther a kátékat a családfőknek, tanítóknak adta, mert azt tartotta kívánatosnak, hogy az emberek mindennapi életét járja át a hit. Ha változást szeretnénk, mindenképpen e téren kellene elgondolkodnunk.  Nem csupán az ünnepeken és vasárnapokon van szükségünk Isten igéjére, hanem a mindennapjainknak is részévé kell válnia!

M. T.: – A mai világban kínosan ügyelünk a dolgok szétválasztására. A szakadék újra elmélyülni látszik a hétköznapi emberek és az egyház között.
A reformációnak viszont pontosan az volt az üzenete, hogy az addig sterilen elválasztott egyház és a hétköznapi ember élete mosódjon össze. Az istentisztelet addig érthetetlen nyelve legyen érthető, az emberek ne csak a templomban hallják latinul a Bibliát, hanem otthonukban is olvashassák az anyanyelvükön. A templomokban gyakorolt hit tehát a hétköznapok része legyen.

Gyakorló hitoktatóként azt érzem, hogy a gyerekeknek a mindennapokban való eligazodását kell segítenünk a hitoktatásban is. Fontos a bibliai történetek megtanítása is, de még fontosabb, hogy a bibliai szereplők példáján keresztül megtanulják azt, hogy lehetetlen helyzetekben is hogyan kell az Istenre hallgatni, ráhagyatkozni.