– Hogyan került Mexikóból az Egyesült Államokba?

– Mexikóban, Morelos államban születtem. Édesanyám második házassága révén költöztünk Minneapolisba, Minnesota államba, amikor tizenegy éves voltam.

– Ez elég nagy váltás: Mexikó déli tartományából az Egyesült Államok legészakibb tagállamába. Hogy viselte?

– Valóban, nagyon meleg éghajlatú vidékről származom, amely közel esik az Egyenlítőhöz. Emlékszem, novemberben érkeztem meg Minnesotába, és elszörnyedtem: Úristen, mit keresek én ezen a hideg helyen?! A másik emlékem a nyelvvel folytatott küzdelem; az elején semmit nem értettem az általános iskolában. Tele voltam félelemmel, és magányosnak éreztem magam. Az osztálytársaim viszont sokat segítettek, nagyjából egy év alatt sikerült elsajátítanom az angol nyelvet, és új barátokra is leltem.

– Az egyetemen már nem kellett a nyelvvel megküzdenie. Miért a St. Olaf Főiskolát választotta?

– Nem rendelkeztem evangélikus háttérrel, katolikusnak kereszteltek. A St. Olaf norvég alapítványi magánfőiskola, az oktatás színvonala magasabb, mint az állami intézményekben. A csoportok itt kisebbek – nem akartam kétszáz hallgatóval együtt hatalmas termekben tanulni. Nagyon fontosak voltak számomra a kis csoportos szemináriumok, a legnagyobb csoportlétszáma sem haladta meg az ötven főt. Emellett a főiskola jól szervezett ösztöndíjas rendszerben működik, és egy nagy területen elhelyezkedő, gyönyörű kollégiumban lakhattam. Politikatudományból és spanyol nyelvből diplomáztam 2013-ban. A következő évben Fulbright-ösztöndíjasként kutattam Mexikóban, a témám az afromexikóiak etnikai kisebbségi jogainak alkotmányos elismerése volt. Brazília után Mexikóban él a legtöbb afrikai leszármazott, akik keveredtek az őslakosokkal, de Mexikóban volt a legnagyobb a felszabadított feketék aránya.

– Kinézetre is afromexikói leszármazottnak tűnik; a saját családfáját is kutatta?

– Nos, igen, erős a gyanúm, hogy édesapám afrikai származású. Nagyon nehéz ennek utánajárni, de ő Veracruzban született, és ez volt az afrikai rabszolgák Mexikóba irányuló kereskedelmének fő tengeri kikötője. Mexikó azonban egy nagy olvasztótégely, nagyon nehezen lehet pontosan feltérképezni valakinek a családfáját.

– Éppúgy, mint Közép-Európában. El is jutott Veracruzba?

– Nem, a dél-mexikói Oaxacába mentem; ez az állam általában – Chiapas és Morelos mellett – a zapatista mozgalomról ismert. Ez volt az első mexikói állam, amely alkotmányában elismerte az afromexikóiak különálló etnikai népcsoportstátuszát.

– Hogyan került kapcsolatba az ELCA „Fiatal felnőttek világméretű misszióban” elnevezésű projektjével?

– Nagyon sok hallgató jelentkezik a diploma megszerzése után erre a programra, igen népszerű. Először a Dél-afrikai Köztársaságban töltött, egy hónapos szemináriumon hallottam róla, az egyik hallgató ott vett részt a misszióban. Később, amikor a legjobb barátomat látogattam meg Mexikóban, kiderült, hogy az ő egyik ismerőse az ottani programban dolgozik. Találkoztunk, és sokat beszélgettünk a projektről, nekem is megtetszett a lehetőség. Be is adtam a jelentkezésemet, és néhány bevezető interjú után túljutottam az első körön. Ezután Wisconsinba kellett mennem egy háromnapos meghallgatásra.

– Hosszadalmas folyamat…

– Igen; először bemutatták a programot, utána további interjúkban mérték fel, kinek melyik projekt felelne meg a legjobban. Engem a közép-európai és az egyesült királyságbeli programhoz irányítottak, mert én eredetileg is Európába szerettem volna menni. Az Egyesült Királyság volt a célom, mivel az angolt anyanyelvi szinten beszélem.

– Talán Spanyolországba is jelentkezhetett volna.

– Ott nincs jelen a program. Európában csak Magyarország és az Egyesült Királyság szerepelt a kínálatban. Az Egyesült Királyságból elutasították a jelentkezésemet, így hát választanom kellett Dél-Afrika és Magyarország között. Egy hétig gondolkoztam. Az afrikai vagy a dél-amerikai missziós szolgálat nagyon sablonosnak tűnt, én valami mást szerettem volna csinálni. Ezenkívül arra is kíváncsi voltam, hogyan fogadnak egy szí- nes bőrűt Európában. Afrikában nem nagy szó feketének vagy félvérnek lenni, nem nagyon különböztem volna a helyiektől. Itt viszont különleges vagyok, noha sok ember zavarba jön, amikor találkozunk, mert romának néznek. Persze szerintem a napnál is világosabb, hogy nem Európából származom.

– A magyarországi szolgálat helyszíneit, a feladatokat Ön választotta?

– Semmit sem tudtam a magyarországi szolgálatról, csak egy hónappal az ideutazásom előtt tájékoztattak a részletekről. Mindent előre rögzítettek: az utazást, a helyszíneket, a feladatokat, nekem tehát csak meg kellett érkeznem. Tavaly,szeptember elején kapcsolódtam be a programba Budapesten, és július elejéig leszek itt; akkor lesz Szlovákiában egy találkozó, ahol megvitatjuk a tapasztalatainkat a többi önkéntessel.

– Minden résztvevőt családnál helyeznek el?

– Nem, tulajdonképpen én vagyok az egyetlen, akit egy család fogadott be. A program magyarországi koordinátora, Fabiny Kati ajánlotta nekem Zászkaliczky Zsuzsáékat. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy velük lehetek; a többiek bérelt lakásban laknak, egy önkéntes pedig öregek otthonában. Központi irodánk nincs, a régió koordinátora Miriam Schmidt, aki a pozsonyi nemzetközi gyülekezetben – Bratislava International Church – szolgál lelkészként. Ő felel az összes önkéntes ellátásáért Közép-Európában, ő irányítja az itteni programot.

– Vannak más helyszínek is Budapesten kívül?

–Van egy-egy önkéntesünk Békéscsabán és Szarvason, kettő a nyíregyházi Evangélikus Roma Szakkollégiumban, és volt egy Nyírteleken is, de ő az idén elment, mert bezárták a fogadó intézményt. Miriam szeretné a programot tovább bővíteni Közép-Európában.

– Hogyan érezte magát, amikor megérkezett Budapestre? Az új környezetbe való beilleszkedésről már bőven volt tapasztalata…

– Most is nagyon gyorsan alkalmazkodtam az új környezethez; valóban, már többször kerültem hasonló helyzetbe. Nagy változás volt a kollégiumba költözésem is, noha az Minneapolison belül történt. Viszont otthon inkább alsó középosztálybeli, kevert lakosság körében éltünk, a kollégiumban pedig inkább felső középosztálybeli, fehér bőrű egyetemisták vettek körül. De hat hónapot töltöttem Argentínában is, ösztöndíjasként. Tanulom a magyar nyelvet, mert érdekel, de a szolgálatban nincs rá szükségem.

– Azért ez a szolgálat jellegétől is függ.

– Természetesen, de én spanyol és angol nyelvet tanítok, ehhez nem előfeltétel a magyar tudás. Meg szeretnék tanulni magyarul, járok magántanárhoz, de a sok teendő mellett nagyon kevés időm marad erre. Mikor hazaérek, inkább a fogadó családommal szeretnék minél több időt eltölteni – ez sem kedvez a nyelvtanulásnak. Elég nehéz a magyar, mert nem hasonlít egyik európai nyelvre sem. Hullámvasúton érzem magam: néha nagyon jól el tudok beszélgetni magyarul, máskor viszont a legegyszerűbb kifejezések sem jutnak eszembe. Kedvenc szavam a „ceruza”, illetve a „ja” és a „na” mondatszók; nagyon tetszik, ahogy ezeket a magyarok használják.

– Melyek a missziós feladatai Budapesten?

– Három helyszínen teljesítek szolgálatot. Asszisztensként a spanyol tanár munkáját segítem a fasori evangélikus gimnáziumban; együtt csoportos feladatokat dolgozunk ki, illetve beszédgyakorlatokat tartok. A Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban angolt tanítok, főleg kis, két-három fős csoportoknak; itt szintén a beszélt nyelv gyakorlása a fő tevékenység. Nagyon hasznos a tanulóknak, hogy az élő nyelvet hallhatják egy anyanyelvű tanártól. Mindenféléről beszélgetünk. Egyszer például előadást tartottam a hálaadás napjáról az őslakos indiánok szemszögéből nézve, de személyes ügyekről, tervekről is szó esik. A harmadik szolgálatot a Phiren Amencánál végzem. Ez egy civil szervezet roma és nem roma önkéntesekkel, akik a diszkrimináció, a rasszizmus és az idegengyűlölet ellen lépnek fel. Közösségfejlesztő hálózatban erősítik a romák és nem romák közötti párbeszédet.

– Milyen célokat szeretne megvalósítani a program keretében?

– Fő célkitűzésem, hogy egyfajta nagykövetként ápoljam az amerikai és a magyar evangélikus egyház közötti kapcsolatot, hogy – feladataimat a legjobb tudásom szerint végezve – erősítsem az összeköttetést. Szeretnék helyt állni a tanításban és részt venni a kőbányai gyülekezet életében. Továbbá szeretnék minél többet tanulni ezektől a közösségektől – sok párhuzamot látok a magyarországi romák és az egyesült államokbeli kisebbségek helyzetében. Szeretném megosztani az emberekkel a tapasztalataimat. Természetesen nem ítélkezni akarok, hanem egy tárgyilagos kívülálló szemével láttatni a véleményemet.

– Kíváncsian hallgatom a párhuzamokat!

– A kisebbségek kérdése mindkét országban kényes téma, óvatosan kell kezelni. A velük szemben megfogalmazott társadalmi előítéletek hasonlóak, ahogy a szegény rétegek nagy aránya is. A negatív képzetek elsősorban gazdasági és történelmi gyökerűek, a gazdasági recesszió idején a bevándorlók elleni hangok is felerősödnek. A politikusok kihasználják az emberek csalódottságát és félelmeit, ellenségképet gyártanak, bűnbakokat keresnek.

– Milyen tapasztalatai vannak a magyar evangélikus közösségekkel?

– Nagyon élvezetes a gimnazistákkal beszélgetni, tőlük tanulom a legtöbbet. Rajtuk keresztül bepillantást nyerhetek a magyar fiatalok gondolkodásmódjába, világképébe. Előzetes tapasztalataim a magyarokat barátságtalan, hűvös embereknek mutatták, de a tanítványaim, a fogadó családom és a gyülekezet éppen az ellenkezőjét bizonyítja: megismertem a magyarok szeretetteljes, befogadó oldalát. Nagyon sok időt töltök Fabiny Katival és a családjával is, igazán otthonosan érzem magam közöttük. Amikor csak tehetem, eljárok a vasárnapi istentiszteletre. Sok mindent nem értek, de a liturgia nagyon érdekes, és nagyon élvezem az evangélikus énekeket. Nagyon tetszik, hogy ilyen nagy szerepe van az orgonazenének és a koráloknak, általuk könnyedén azonosulni tudtam az istentisztelettel. Sajnos többnyire csak hallgatom őket, de néha én is be tudok kapcsolódni; az öröm új forrását fedeztem fel az evangélikus énekekben. Itteni „családom” is zenerajongó, szinte mindenhova énekszóval mennek. Nem mellesleg szerintem a magyar nyelvnek gyönyörű a hangzása, ez az énekekben különösen jól érvényesül.