Hans Joas előadását egy korábbi pódium beszélgetésre tett utalással kezdte, melyen az hangzott el, hogy „aki ma még hinni tud, az intellektuális szempontból becstelen”. Hans Joas megkérdezte Richard Dawkinst, mi a véleménye arról, hogy vannak olyan értelmes emberek, akik hisznek. Ő erre azt válaszolta, hogy nincsenek olyan értelmes emberek, akik hinni tudnak. Ezek után nem lehet meglepő, hogy heves vita alakult ki köztük a témáról.

Ma számos emberszámára fontos kérdés, hogyan lehet intellektuálisan gyakorolni a hitet. Ha a 18.század feltevéseit nézzük, akkor az ember antropológiailag vallásos lény, vallásos irányultsága van – mondta Joas. Ha kényszerítik, hogy ne legyen vallásos, akkor erkölcsileg romlásnak indul – feltételezték. Később bebizonyították, hogy a leginkább szekularizált országok esetében sem mutatható ki erkölcsi hanyatlás, ez tehát ebben a formában nem állja meg a helyét. A hit és az erkölcs hiánya között nincsen összefüggés.

Máshonnan nézve: a kereszténység eltűnésének feltételezése újabb érdekes fordulat volt a 18–19. században. A hívő emberek sokszor úgy reagáltak erre, hogy szembefordultak a modernizációval.

Az ’50-es években minden rendszerhű marxista azt gondolta – a Német Demokratikus Köztársaságban legalábbis biztosan –, tenni kell valamit azért, hogy eltűnjön a kereszténység. Ezzel szemben a társadalomtudósok meg voltak győződve arról, hogy ez magától is be fog következni. Aztán persze egyik félnek sem lett igaza, hiszen a kereszténység nem tűnt el.

A világ azóta megváltozott. Joas azt az izgalmas kérdést boncolgatta, hogy a világ jelenleg inkább a vallások erősödése vagy a szekularizáció felé tart-e. A kérdésre – kitérve olyan érdekes tényezőkre, mint Európa és az Egyesült Államok különbsége vagy éppen vallás, szekularizáció és népesedéspolitika összefüggése – meglátása szerint jelenleg nem adható végérvényes válasz, mert több tendencia érvényesül egyszerre. Azt is hozzátette, hogy a gyarmatosítás bírálói annak idején azt mondták: ha a gyarmatosítók kivonulnak Afrikából, akkor meggyengül majd a kereszténység ezekben a térségekben. Viszont tévedtek, mert pont az ellenkezője történt. De azt is megjegyezte, hogy a kereszténység terjedése nem hozható fel érvként a kereszténység igazsága mellett. Felhívta a figyelmet arra, hogy politikai szempontból a hívőknek és a nem hívőknek együtt kell élniük, és el kell fogadniuk egymást. Elképzelhetetlen annak a teóriának a beteljesedése, hogy minden ember keresztény lesz majd.

1799-ben Novalis egy gondolata új megvilágításba helyezte a múltat, a jelent és a jövőt – folytatta előadását a professzor. A múlttal kapcsolatban azt írja a költő, hogy akkor a vágyakozás, a homogén kereszténység jellemezte Európát, míg saját korának viszonyait kritikusan – az egoizmus, az anyagiasság által uraltnak – mutatja be, amiért a szekularizációt okolja. A jövőt ismét fényesen látja, mint a kereszténység globalizációját. Ez az, amiben Joas szerint ma már nem hihetünk.

Az előadás harmadik nagy blokkja a kereszténység globalizációjáról szólt. A kereszténység jövője – mondta a professzor – azon múlik, hogyan tudnak egymással együttműködni az európai országok és az Egyesült Államok, és a világpolitika miként befolyásolja ezt a viszonyt.

A vallásokat a jelen szituációban – megítélése szerint – egymás ellen hergelik. Ha a migrációt nézzük, akkor sokszor a muszlimokon van a hangsúly, és azt mondják, hogy a keresztények kivándorolnak Európából. Ez azonban nem igaz, mert a keresztények–hála az Európán kívüli missziós munkának – bevándorolnak. Tehát aki azt állítja, hogy a kereszténységnek nincs jövője, téved.

A német szociológus szellemes csattanóval zárta előadását: „A vallások nem tudnak cselekedni – csak az emberek. Az emberek között van a konfliktus, a vallások között nem lehet.” Megállapítását valószínűleg mindig érdemes szem előtt tartani, amikor a vallás és a politika viszonyát vizsgáljuk, vagy épp azt fejtegetjük, hogy van-e jövője a kereszténységnek.