Nyugat-Európában már több évtizedes hagyománya van a katasztrófa-lelkészségnek, ezt mutathatja a német lelkészek március 24-i helytállása is. Amikor az egész világ dermedten várta a fejleményeket Germanwings gépének lezuhanásakor, a német lelkigondozók csendben tették a dolgukat. Ekkor még azt sem lehetett tudni pontosan, mi történt a Barcelonából Düsseldorfba tartó, francia Alpokban lezuhant járaton, az azonban biztos volt, hogy a gép 144 utasa és hatfős személyzete közül senki nem élte túl a katasztrófát. A becsapódás utáni csendben, amikor megtörténik a felfoghatatlan, és a gyászolóknak nincs kihez szólniuk, akkor van igazán jelentősége a lelkészek és pszichológusok jelenlétének.

A tragédia után a német egyházi vezetés protestáns és katolikus részről is megerősítette a lelkigondozói szolgálatot a düsseldorfi repülőtéren. Nem sokkal később 325 hozzátartozó zarándokolt el a katasztrófa helyszínére a francia Alpokba. „Az a hegy maga a pokol” – nyilatkozta a helyszínre siető mentőcsapat egyik tagja. A rendőrség az áldozatok azonosításhoz kérte a rokonok segítségét, a gép apró darabjaival és az utasok ruháival borított hegyoldalon. A borzaszó körülmények között mentőalakulatokkal együtt utazó pszichológus és lelkész segített feldolgozni. De ott voltak a lelkészek abban a németországi iskolában is, amelynek 16 tanulója már nem érkezett vissza a spanyolországi csereprogramról. Értesítették a hozzátartozókat, és elsősorban: jelen voltak. Katasztrófahelyzetekben talán ez az odaforduló jelenlét a legfontosabb.

Katasztrófa-lelkészek idehaza

Németországban a katasztrófahelyzetekben történő lelkigondozás alapjait 1962-ben éppen egy légi szerencsétlenség után fektették le. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy ilyenkor a lelkigondozóknak a rendőrséggel, a tűzoltókkal és a mentőkkel, illetve a többi segélyszervezettel szoros együttműködésben vegyenek részt a mentésben és az utógondozásban. Idehaza – 2011 óta – a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) Katasztrófa-lelkigondozói Csoportja végez hasonló szolgálatot.

„Jól elkülöníthető, hogy mi az a szolgálat, amit a lelkigondozó katasztrófa-helyzetekben, és mi az, amit egyéb lelkigondozói munka keretében végez. Fontos, hogy rendszerben és rendszer-szinten gondolkodjunk, hiszen önmagában a lelkigondozó nem sokat tehet akkor, amikor arról van szó, hogy minden elveszett, ilyenkor a jó szó önmagában mit sem ér – mondja Sajtos Szilárd tábori lelkész, az MRSZ Katasztrófa-lelkigondozói Csoportjának vezetője. „Az MRSZ sok katasztrófa-helyzetben segített már, elsősorban árvizeknél és egyéb természeti csapásnál segédkeztünk, ekkor fogalmazódott meg az a felismerés, hogy a károsultaknak nem csak a materiális segítségre van szüksége, hanem lelki támaszra is. Erről az alapról indult a Katasztrófa-lelkigondozói Csoport. Munkatársaimmal azonnali lélektani és pásztori segítséget igyekszünk nyújtani, közvetlenül a katasztrófa bekövetkezése utáni krízishelyzetben” – mondja Sajtos Szilárd, aki szerint a lelkesedés mellett kiemelten „fontos, hogy a fokozott megterhelésnek kitett lelkigondozók szakszerű elméleti és gyakorlati felkészítést kapjanak. Ahogyan mindenkinek, aki lelkigondozó, segítő szakember szeretne lenni, szükséges a többlet tudás, a szakirányú végzettség, például a mentálhigiénés szakvizsga letétele, úgy a katasztrófa-lelkigondozás is speciális képzést igényel, mivel ezen a területen extrém helyzetekben, extrém körülmények között kell reagálni és helytállni. Arról nem is beszélve, hogy a krízisintervenció egy-egy katasztrófahelyzetben egészen más jellegű jelenlétet igényel, mint az azt követő hosszú távú, poszt-traumás helyzetek terápiája.”

„Együtt kell lélegezni a rendszerrel”

Bár a Magyarországi Evangélikus Egyháznak nincsen kifejezetten katasztrófahelyzetekre szakosodott lelkészsége, szakképzett lelkigondozókból, ahogyan hétköznapi katasztrófákból nálunk sincs hiány. Liszka Viktor Gábor kórházlelkész, a SOTE mentálhigiénés lelkigondozó-képzésének végzős hallgatója szerint idehaza a lelkészeket, lelkigondozókat sem kerülhetik el mindennapok tragédiái.

„A kórházi lelkigondozás során is együtt kell lélegezni a rendszerrel, ismerni kell a terepet, az orvosokat, a nővéreket, a szaknyelvet, hogy a tájékozódás, vagy egy-egy betegség beazonosítása könnyebb legyen, de a műtétet nyilván nem én fogom elvégezni” – mondja a kórházlelkész.

A katasztrófalelkész és a lelkigondozó munkája azonban más-más terület, mindkettőnek megvannak a maga sajátosságai. „Egy klasszikus értelemben vett lelkigondozónak és egy katasztrófalelkésznek is mindig és folyamatosan kell a szupervízió, kell olyan platform, ahol letehetik a megterhelő helyzetek nehézségeit, ez a közös pont. Óriási különbség viszont, hogy a katasztrófalelkész krízisintervenciót végez, olyan helyzetekben, amelyek más speciális eszközöket is feltételeznek, és adott esetben pszichológus vagy pszichiáter segítségét. Krízishelyzetben a lelkigondozó megy a terepre, minden egyéb esetben őt keresik meg. A kórházlelkész ebből a szempontból félúton van a kettő között, mert legtöbbször ő megy a betegágyhoz, bár sokszor az orvosok, vagy az illető maga jelzi, hogy szükség van lelkigondozásra. A kórházi ágyon és a klasszikus lelkigondozói helyzetben is arról van szó, hogy valamilyen nehézségben, egy adott élethelyzetben rekedt meg valaki, ezen kell átsegíteni. Beszélgetéssel, meghallgatással, empátiával, a megfelelő kérdéssel elvezetni a problémák gyökeréig, hogy így találjon vissza az élet jó medrébe. A partnerközpontú lelkigondozás tehát legtöbbször intervenció-mentes. A katasztrófa-helyzetekben pedig interveniálni kell. Ilyen azonnali beavatkozást igénylő helyzet lehet például az is, amikor valaki öngyilkosságra készül vagy másik ember életére tör” – állítja Liszka Viktor Gábor. „Ugyanakkor a hétköznapi katasztrófa-helyzetek is konkrét beavatkozást, anyagi vagy jogi segítséget igényelnének. Mostanában sok olyan kliensem van, akinek a Questor és a Buda-Cash csődje miatt dőlt be az életük, odaveszett minden megtakarításuk. Ilyenkor hiába vagyok én empatikus hallgató és együtt érző lelkész, ott kézzel fogható, konkrét segítségre is szükség lenne, amelyhez az én feltételeim nem adottak.”

Amikor a jó szó nem elég

Nem kellenek tehát természeti katasztrófák, repülőgép-szerencsétlenségek vagy súlyos betegségek, hogy egy gyülekezeti lelkész a hétköznapok során az emberi élet mélységes válságaival találkozzon és kevesek mögött áll olyan intézményi háttér, ahol konkrét segítséget tudnak nyújtani súlyos egzisztenciális problémákra. A nyíregyháza-kertvárosi evangélikus gyülekezet területén működő Oltalom Szeretetszolgálat hét részlege a megyeszékhely hajléktalan ellátását végzi, bántalmazás elöl menekülő, gyermekükkel érkező édesanyák számára anyaóvót, éjjeli menedékhelyet és hosszabb elhelyezést biztosító átmeneti szállót is működtetnek.

„Én lelkészként abban a szerencsés helyzetben vagyok, amiben a kollégáim közül kevesen, hogy ha valaki súlyos egzisztenciális válsággal fordul hozzám, akkor adottak lehetnek az intézményi feltételek is, hogy adott esetben elhelyezzem – mondja Laborczi Géza nyíregyháza-kertvárosi evangélikus lelkész, az Oltalom Szeretetszolgálat vezetője. – Néhány hónapja eljött a lelkészi hivatalba egy néni. Megérkezett, és hosszú perceken keresztül csak zokogott, nem szólt semmit. Mondtam, hogy nyugodtan, semmi gond, majd, ha készen áll, mondja. Nagy nehezen kibökte, hogy veri a fia, a férje – aki nem a fiú apja – sem védi meg. Nagyon szegények, nincs hova mennie. Emellett folyamatos lelkiismeret-furdalás is gyötri, hogy nem jó anya, ha elhagyja a fiát. De most elege lett, nem bírja tovább. Nyilvánvaló volt, hogy ebbe a helyzetbe nem küldhettem vissza néhány biztató szóval. Beültünk az autóba és elmentünk az átmeneti szállóra, ahol éppen volt egy üres hely, és ott el tudtam helyezni a nénit. Ha most odamégy, egy kedves, derűs hölgyet fogsz látni, aki a dolgozóknak is besegít. Valakit, aki újra magára talált” – teszi hozzá Laborczi Géza.

A lelkigondozóknak tehát ma idehaza a családok, személyek egzisztenciális válságára kell elsősorban reagálniuk, és a megfelelő anyagi vagy intézményi háttér hiányában sem mindegy, hogy hogyan teszik ezt. „Minden helyzet más és más, nehéz erről általánosságban beszélni, de az igaz, hogy halmozottan találkozunk krízishelyzetekkel. A 21. század lelkipásztorának, csakúgy, mint az elődeinek, az a feladata, hogy folyamatosan képezze magát, mert ha ebben a világban él, és kénytelen annak nyomorúságával is foglalkozni, akkor azt tegye a legnagyobb felkészültséggel, nyitottsággal és rálátással” – javasolja Sajtos Szilárd.

Megragadni a süllyedőt, kísérni az úton levőt

„Egy lelkipásztor mindenképpen krisztusi, míg a pszichológia emberi szempontból közelíti meg a helyzeteket. A pszichoterápia a múlt, a megtörtént felől vizsgálja az embert, míg a teológia az öröklét felől. A pasztorálpszichológia középpontjában a Krisztus áll, a létértelmezés mindig a feltámadt Krisztusra mutat, de hogy milyen lépésekkel, milyen eszközökkel vezet el idáig a lelkigondozó, az egy másik kérdés. A keresztyén lelkigondozás lényegét én az emmausi tanítványok történetében látom: a feltámadt Krisztus csatlakozik a tanítványokhoz, együtt megy velük az úton. Bár ők csak később, a kenyér megtörésében ismerik fel őt, Krisztus már jóval hamarabb közösséget vállalt velük. A lelkigondozásban más-más módszerekkel operálunk, de a segítés, a terápia útján, és az egyéni életutunkon is végig velünk van az Isten feltámadt fia” – mondja Sajtos Szilárd.

Liszka Viktor szerint pedig „a krízishelyzeteknek nincs skálája, vagy mérőegysége. Nem mondhatjuk azt, hogy ő egy egységnyi krízisben van, amaz pedig három egységnyiben. Mint ahogy a vihar is máshogyan lökdösi a tó közepén sodródó hajót, és máshogyan a partnál evickélőt, de mindketten viharos helyzetet élnek át. Péter apostol Jézus felé lépkedve a vízen kétségbeesik a szélvihartól, és süllyedni kezd. Közben a hajóban maradtak is kiáltoznak félelmükben. De Jézus kinyújtja kezét, és megragadja a süllyedőt, a hánykolódók közé lép, hajójába száll, és a vihar elül. Az emmausi történet mellett számomra ez a krízishez való viszonyulás szentírási definíciója.”