– Az idei már a huszonegyedik KITT, a kezdetei 2001-ig nyúlnak vissza, amikor is öregdiákként elkezdtem szervezni egykori iskolámban, a Gödöllői Református Líceumban a hétvégi túrákat. Mindezek nemcsak egyszerű kirándulások voltak, hanem komoly lehetőségek arra, hogy beszélgessünk egymással, illetve a tanárok is jobban megismerhessék tanítványaikat. Az iskolai„ csapatépítés” a túráknak köszönhetően remekül működött. A más évfolyamba járók már nemcsak köszöntek egymásnak a folyosókon, hanem megálltak beszélgetni. Ezt továbbgondolva jött az ötlet, hogy mindezt tegyük elérhetővé más iskolák számára is, és ekkor, 2004 tavaszán hoztuk létre stratégiai csapatversenyünket, amely a keresztény iskolások túlélőtúrája nevet viselte. Azóta is jelen vagyok a KITT minden mozdulatánál, immáron tizenegy éve. Egyedül vagyok, aki valamennyi túrán részt vett, de nagy örömmel tölt el, hogy tavaly októberben a jubileumi huszadik túránkon voltak olyan csapatok, amelyek tagjai tíz évvel ezelőtt is résztvevői voltak rendezvényünknek. Ők is családos, dolgozó emberként jöttek a Bakonyba – egyikük Angliából hazautazva –, hogy együtt töltsük a hétvégét.

– Egy ilyen komplex, sok embert megmozgató program megszervezése és lebonyolítása nem egyszemélyes feladat. Mekkora stáb segít ebben?

– Általában három-öt fő foglalkozik a túra előkészületeivel. Ebbe beleszámoltam a bejáráson részt vetteket is. A túra útvonalát ugyanis gyalogosan mi is teljesítjük. Itt fogalmazódnak meg azok a kérdések, amelyeket aztán a fiataloknak a kirándulások alatt meg kell válaszolniuk. Ezek mindig valamilyen rögzített ponthoz köthetők – például: Hányas szám van felfestve a jávorkúti turistaház ajtajára? –, amelyekre jó válasz csak akkor adható, ha a résztvevők elsétáltak odáig. Ugyanez a csapat készíti elő a pont-állomások feladatait, amelyek logikai, nyelvi, földrajzi ismereteket kérnek számon. Magán a túrán pedig húsz-huszonöt segítőnk van, akik a regisztráción és a pontőrködésen kívül a krumplipucolásig mindenben segítenek.

– Hogy látod, mi a KITT sikere, erőssége, miért várják a rendszeresen visszatérő résztvevők?

– Igazából ezt egyszer személyesen át kell mindenkinek élnie. Ezen a rendezvényen nem egymás ellen küzdenek a fiatalok, hanem egymásért. Átélik, hogy milyen eltévedni, de megtapasztalják azt is, milyen ezután megtalálni a helyes utat. A másik erősség a gyerekek hozzáállása. Tisztában vannak a saját képességeikkel és a csapattársaikéival, és ehhez mérten próbálnak teljesíteni. Ennek és a verseny kialakításának is köszönhető, hogy tőlünk mindenki élményekkel megy haza. De ha beszélhetek az erősségéről, szólnom kell a gyengeségéről is, ez pedig a túrába bevont iskolák száma. Évek óta öt-hét iskolából jönnek a jelentkező csapatok, és akárhogy próbáljuk, nem tudunk új intézményeket bevonni. Több az egyházi iskola, mint korábban, mégsem fogadják el többen a meghívásunkat. Korábban minden iskolába küldtünk külön meghívólevelet, plakáttal együtt is, de ezekre sem érkezett semmilyen válasz. Volt olyan is, hogy az iskolalelkész felhívott, hogy honnan tudom az e-mail címét, és töröljem a listáról, mert nem kér semmilyen kéretlen levelet. Mindezek miatt kicsit úgy érzem, hogy széllel szemben hajózunk, hiszen nem kapjuk meg azt a támogatást, amit más rendezvény igen. Általános tapasztalatom az, hogy amelyik iskolából egyszer eljön egy csapat, onnan folyamatosan érkeznek a következő években is résztvevők, mert szájról szájra terjed a túra híre.

– Neked személy szerint mit jelent a túrázás? Mióta, milyen gyakran jársz kirándulni?

– A természetjárást még gyermekként szerettem meg, már akkor is népszerű volt az Országos Kéktúra mozgalom. Két hét alatt gyalogoltunk 140 kilométert, és minden második nap más-más településen hajtottuk le a fejünket. Már akkor tetszett, hogy gyalog olyan helyekre is el tud jutni az ember, amelyeket máshogy sosem találna meg. A természetjárás nekem azóta is egyet jelent a kikapcsolódással: kiszakadni a zajos hétköznapokból és kicsit közelebb kerülni a teremtett világhoz. Boldogsággal töltött el a mostani bejárássorán is látni az ébredező természetet, hallani a zubogó patak hangját. Alig várom már, hogy gyermekeim kicsit idősebbek legyenek, és el tudjuk kezdeni a közös sátras kirándulásainkat. Sajnos mostanában kevés időm van kirándulni, ezért is szeretem a tájékozódási túrákat, mert ilyenkor „rákényszerülök” én is a természetjárásra.

– Gondolom, van kedvenc kirándulóhelyed.

– A Börzsöny a szívem csücske, minden szépségével és nehézségével. Ha tehetném, minden évben lenne ott túránk, mert annyi lehetőséget rejt, hogy lehetetlenség megunni.

– Mire támaszkodsz túrázás közben? Csak térképet viszel magaddal, vagy iránytűt, esetleg GPS-t is?

– Nem vagyok majrézós ember, általában a hagyományos, „hajtogatós” térképpel túrázom. Ha pedig eltévedek, visszatérek az utolsó jelzésig, és onnan folytatom a jó irányba a kirándulást. Iránytűt nem szoktam használni, vizet is csak akkor viszek magammal, ha az adott tájegységben nem található forrás.

– Gyakorlott túrázóként mit tanácsolsz a kezdő természetjáróknak?

– Mindenkinek tisztában kell lennie a képességeivel. Fontos, hogy tudjam, honnan hova szeretnék jutni, de jó, ha van egy köztes pont is, ahol „kiszállhatok”, ha bármi történne velem. Ehhez szükséges a turistajelzések ismerete. Hihetetlen, de sokan nem tudnak térképet olvasni, illetve nem ismerik fel, hogy melyik jelzés merre visz. Mindezek mellett célszerű megfelelő felszerelést használni a kirándulások során: a kényelmes cipőn kívül a megfelelő hátizsák beszerzése is ajánlott, főleg, ha többnapos túrára megy az ember.

– A KITT résztvevőinek a „lelkükre kötitek”, hogy csak a jelzéssel ellátott túraútvonalakat, ösvényeket használhatják. Amikor te járod a természetet, te is mindig betartod ezt a szabályt, vagy előfordul, hogy letérsz a jelzésről, mert úgy ítéled meg, hogy úgy gyorsabban célba érnél?

– Sosem térek le a jelzett ösvényről. Azért jelölték ki azt számunkra, mert az biztonságos, illetve azon haladva nem teszünk kárt a természetben. A gyerekeknek azért sem szabad letérniük a jelzett útról, mert így tudjuk segíteni a tájékozódásukat, ha esetlegesen eltévednek, vagy csak iránymutatás kell nekik. A természetjárás sokszor lehet metafora a hit világában is. A jelzett ösvényről le lehet térni, de akkor csak eltévelyedik az ember, sokszor sokkal nehezebb utat bejárva talál vissza a jelzett útra. Az élet is ilyen. Járhatunk „térkép” szerint, és akkor könnyebben célba érhetünk, de ha olykor le is térünk a jelzett útról, mindig lesz lehetőségünk visszatérni rá. Csak arra figyeljünk, hogy ezt a célállomás előtt meg tudjuk tenni.

Hatvan kilométer, szintidővel

A Deák Téri Evangélikus Gimnázium tanulójaként hatodik alkalommal vettem részt a KITT-en három barátommal az osztályból. Korábban egy alkalommal már voltam túrán a csapattal a Bükkben, így a menetlevélben nagy örömünkre találkoztunk ismerős kérdésekkel, amelyekre a válaszokat viszont, sajnos, nem tudtuk. A kérdések egyébként kifejezetten tetszettek, mert a térképen könnyen meg lehetett találni, hogy hol leljük majd meg a választ, és a helyszínen sem kellett sokat keresgélni. A túra egy kis csúszás miatt késő este indult, és szerintem még sosem volt ilyen sötét az éjszaka, hiába volt fenn a hold. A terepviszonyok is az átlagnál keményebbek voltak, nagyon nagy volt a szintkülönbség, a Bükk-fennsíkot kétszer kellett megmásznunk, ami sokat kivett belőlem. Miután felkelt a nap, végre megláthattuk a hegység szépségét, annak ellenére, hogy a csupasz fák miatt még minden kopár volt. Sok helyen hóvirágszőnyeg mellett sétáltunk, illetve kisebb vízesések is tarkították utunkat. Ami eddig még nem fordult elő egyszer sem: most nem tévedtünk el. Ez azért is jó, mert így a távot pontosan a tizenhat órás szintidővel teljesítettük. Körülbelül hatvan kilométert gyalogoltunk, közben érintettünk minden őrzött pontot és majdnem minden fakultatívat is, ezzel sikerült megszereznünk az előkelő második helyet, aminek nagyon örültünk. Bár nekem az egész tájékozódási túrában a legnagyobb örömöt az jelentette, hogy olyan emberekkel oszthattam meg ezt az élményt, akik ilyen jó barátaim; megbízom bennük, közel állnak hozzám. Biztos vagyok benne, hogy a következő őszi túrára is el fogok menni ugyanezzel a csapattal.