Keveseknek adatik meg, hogy egy nagy múltú hetilap egy egész korszakával emlegessék együtt a nevüket. Ráadásul Tóth-Szöllős Mihály igencsak izgalmas időszakban, 1988 és 2000 között állt egyházunk sajtóosztályának élén…

– Miska bácsi, te milyen felirattal címkéznéd meg sajtómunkád több mint tizenkét esztendejét?

– Ezen sohasem gondolkodtam. Csináltam, amit kellett.

– No de épphogy átvetted a lapszerkesztést, jött a rendszerváltás, és ha egyházunkban a nyugati, dunántúli kerület újbóli felállását tekintjük mérföldkőnek – márpedig szerintem abszolút annak tekinthető –, akkor elmondhatjuk, hogy te a társadalmi rendszerváltás hajnalától úgymond az egyházi közélet konszolidációjáig jegyezted – mintegy az átmenet szerkesztőjeként – a hetilapot…

– Lehetséges, de nem hiszem, hogy az embernek tudnia kellene, hogy különleges időket él. Elég, ha teszi, ami rábízatott. Felkavaró és megnyugtató események egyaránt voltak az én időmben is, ám lényegében egész munkánk az imádságon alapul. Én magam mindenesetre a legnagyobb jelentőséget mindmáig annak tulajdonítom, hogy Istennel meg lehet beszélni a dolgokat. És tőle mindig lehet erőt kérni. Mert persze voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy már nem bírom… De csináltam tovább. Hozzáteszem, jóval mostohább körülmények között: akkor még nem volt internet, nem álltak rendelkezésre korszerű eszközök…

– Volt viszont egy okkal irigyelt előnyöd. Mire ugyanis egyházunk hetilapjának szerkesztője lettél, neked már rendkívül széles volt a kapcsolatrendszered. Hiszen több évtizedes lelkészi életpálya állt mögötted. Idézzük azért fel ennek is a főbb állomásait!

– Cinkota, Kiskőrös, Dunaegyháza, Kecskemét. Lelkészként ebben a négy gyülekezetben szolgáltam. A teológiára édesapám nyomdokában indultam a fasori gimnáziumból. Megjegyzem, gimnáziumi osztálytársaim közül még ketten folytatták 1943 szeptemberétől Sopronban a tanulmányaikat: néhai Muntag Andor és Gáncs Aladár. Amikor 2007-ben egy emlékfüzetben – Hatvan év távlatából a címe – tekintettünk vissza a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Soproni Evangélikus Hittudományi Karán 1947-ben végzett évfolyamunkra, tízünk közül nyolcan már hazatértek. Gáncs Aladárt, akinek –a nyolc gimnáziumi évet is beszámítva – tizenkét éven át voltam padtársa, 2009-ben szólította el az Úr, így e hűvösvölgyi lelkészotthonban már csak özvegyének lehetek szomszédja. Annak idején a teológián én voltam a szenior. Talán ezért maradtam utolsónak az évfolyamból…

– Nem lehetett könnyű a német, majd a szovjet megszállás alatt abszolválni kiváló eredménnyel az egyetemi vizsgákat, de lelkészi szolgálatod első évtizede sem épp szélcsendes időszakra esett. Az említett emlékfüzetből is tudható, hogy téged a rákosszentmihályi templomban – édesapád kívánságára – Ordass Lajos püspök ordinált. Közeli kapcsolatod meg tudott-e maradni a püspökkel 1956 után is?

– Közeli, baráti kapcsolatba édesapám került Ordass Lajossal, amikor ő még Wolf Lajos volt, én pedig még gyerek. Ettől függetlenül engem is „ordassistaként” könyveltek el, és tény, hogy a püspökkel akkor is tartottam a kapcsolatot, amikor – tisztségétől megfosztva – a Márvány utcában lakott. Sőt midőn esperesnek jelöltek, tőle kértem tanácsot, hogy vállaljam-e a megbízatást.

– Ez lett volna a következő kérdésem. Hogy tudniillik „Ordass-közeli lelkészként” hogyan lehettél 1972-ben esperes?

– Az egyházmegye lelkészeivel igen jó, testvéri közösségben voltunk, és többségük ebben is támogatott…

– Már esperesként hívtak meg Kecskemétre, ahol tizenhat éven át pásztoroltad a gyülekezetet. Időközben azonban még egy felelősségteljes feladatot vállaltál…

– A Lutheránus Világszövetség 1984-es budapesti nagygyűlésének „háznagyi” teendőivel bíztak meg. Négyévnyi előkészítő munka után elsősorban magának az LVSZ-nagygyűlésnek a „levezénylése” lett a fő feladatom, és kétség kívül talán ez a szolgálatjelentette életpályám legnagyobb kihívását. Ezt követően még sokáig sok helyre hívtak élménybeszámolót tartani, és mi tagadás, felettébb jólesett például a német kollégáktól hallani: nem gondolták volna, hogy a kommunista Magyarországon ilyen gördülékenyen fog lezajlani a rendezvény…

– A kecskeméti gyülekezet sem látta kárát nemzetközi szervezőmunkádnak?

– Ellenkezőleg, a nagygyűlésre való tekintettel sikerült felújítanunk kecskeméti templomunkat és „kiszabadítanunk” udvari bezártságából. Sokatmondó tény, hogy ehhez az akkori pártkorifeustól, Romány Páltól kaptuk a legfőbb támogatást…

– Feltételezem, jelesre vizsgázott szervezőkészséged is közrejátszott abban, hogy négy évvel később téged bíztak meg a sajtóosztály vezetésével.

– Először „csak” az EvÉlet szerkesztését vettem át, és ebben inkább korábbi sajtós ténykedésem játszott szerepet. Elődömnek – Lehel Lászlónak – azonban csakhamar úgy megnőttek az ökumenikus feladatai, hogy meg kellett válnom kecskeméti gyülekezetemtől, és nyilvánvalóvá lett, hogy a sajtóosztály irányítása mellett az esperesi tisztséget sem vállalhatom tovább. Előtte ugyan engem is jelöltek a – Káldy Zoltán 1987. május 17-i halálával megüresedett – püspöki tisztségre, de ezt a jelöltséget D. dr. Harmati Béla „ellenében” magam is inkább csak baráti szívességből vállaltam…

– Az akkori egyházvezetés milyen elvárásokat támasztott az EvÉlet szerkesztésével kapcsolatban?

– Nem voltak deklarált elvárások, de kétségtelen, hogy Nagy Gyula püspök főként saját koncepcióját szerette viszontlátni a hasábokon… Viszont az Állami Egyházügyi Hivatalnak ekkor már nem volt befolyása. Eleinte még be-bejártak az illetékesek a szerkesztőségbe, de nekem már egyetlen példányt sem kellett előzetesen bemutatnom nekik.

– A sajtóosztály vezetőjeként a könyvkiadás feladatai is rád hárultak. Bár hetilapunk akkor még csak hat oldalon jelent meg, ám mindemellett a rádió evangélikus műsorait is szerkesztetted. Melyik munkaág állt hozzád a legközelebb?

– Egyértelműen a lapszerkesztés. Talán mert azzal volt a legtöbb dolgom. Akkor még hétfőn kellett nyomdába adnunk a betördelt oldalakat, így a tizenkét év alatt nekem nemigen volt se szabad szombatom, se vasárnapom. A hétvégeken sokszor bent is aludtam a szerkesztőségben.

– Hogy élte meg mindezt a család?

– Cinkotai segédlelkészként megismert későbbi feleségemet 1989-ban szélütés érte, tíz évvel később bekövetkezett haláláig állandó gondozásra szorult… Három fiam ekkor már viszonylag önálló életet élt, tehát lényegében egyedül voltam. Ezzel együtt bűnként rója fel a lelkiismeretem, hogy a családomat akkor…, hogy nem tudtam úgy… Mondhatnám persze: ez volt az ára annak, hogy a szolgálatot el tudtam látni…

– Egy ilyen kerek születésnap apropóján nem lehet nem megkérdezni: életed kilenc évtizedéből mire emlékszel vissza a legszívesebben, és mi az, amit másként csinálnál?

– A sajtóosztályon eltöltött évekből legkedvesebb emlékeim feltétlenül a Harmati Béla püspökkel tett vidéki utak. Hibának pedig leginkább azt tartom, hogy – csak azért, mert valahol ott voltam – én írogattam a cikkeket. De a püspök elfogadott, a vele való barátság erősödött, s ez a barátság számomra máig sokat jelent.

– Végezetül némi félelemmel kérdezem: mi a véleményed a mostani EvÉletről?

– Régebben a karakteresen lutheránus színt hiányoltam az újságból. Az utóbbi idők lapszámairól azonban nem tudok véleményt mondani…

– Miska bácsi, ne fújjuk még el a gyertyát, hadd készüljön néhány fotó! Isten éltessen!