– Huszonöt év sok idő, de hogyha három jellemzőt vagy történetet kellene mondanod róla, hogyan írnád le?

– Az egyik, hogy mekkora meglepetés volt számomra, amikor a budavári gyülekezet meghívott. Akkor már tizenegy éve salgótarjáni lelkész voltam, és nem is akartam onnan elmozdulni, a gyerekek is Salgótarjánban születtek, szerettük a gyülekezetet. Ha hívtak is máshová, mindig visszautasítottam, mert úgy éreztem, hogy Salgótarjánban a helyemen vagyok és vannak ott feladataim. Amikor viszont Budavár kérdezett meg, akkor azt gondoltam, hogy ez igazi kihívást jelentene nekem, hogy itt többet tudnék kihozni magamból. Ez az első, a meglepetés élménye.

A második, hogy nagyon jó közösség alakult ki a gyülekezet és a lelkész, illetve a gyülekezet és a lelkész család között. A közösség befogadó szeretetét rögtön a legelején megtapasztaltuk, amikor az első feleségem, másfél hónappal azután, hogy idejöttünk, meghalt. A gyülekezet nagyon mellettem és az akkor még egészen kicsi öt gyerekem mellett állt – a legnagyobb 13, a legkisebb pedig 3 éves volt. Visszatekintve ezért vagyok talán a leghálásabb. Egyébként a gyülekezet és a lelkész, lelkészek közössége a drámai helyzetektől függetlenül is nagyon meghitt és barátságos. A közösség igénye a lelkész szolgálatára, igehirdetésére nagyon ösztönző volt, ez segített abban is, hogy minden igehirdetésre úgy készültem, hogy a legjobbat, a leghasznosabbat próbáljam meg előhozni. Megmaradt még a Sréter-féle ébredésben született imaközösség, ami azt jelenti, hogy a gyülekezet imaórája, ha tagjai közben ki is cserélődtek, immár hatvan esztendeje folyamatosan működik. Ez az imaközösség végig, a huszonöt év alatt óriási erőt adott.

A harmadik a szolgálattevők közössége. Többlelkészes gyülekezet vagyunk, ahol minimum kettő, vagy inkább három lelkész szolgál. Ez komoly feszültségek, ellenségeskedések forrása lehet. A Budavárrra ez egyáltalán nem jellemző – és reményem szerint nem is lesz soha –, ez egy óriási ajándék. Voltak ugyan konfliktusok, hiszen még szerető házastársak között is adódnak feszültségek, de nem az a fontos, hogy feszültségek ne legyenek – ezt keresztény emberek se tudják megspórolni – a fontos az, hogy hívő emberként ki tudunk-e békülni vagy meg tudjuk-e tenni, hogy elkerüljük a feszültségek eszkalálódását. Ez nekünk sikerült. Imsivel tizenhét éve szolgálunk együtt és mindig is szót tudtunk érteni. Tudtuk, hogy egy gyülekezet életét a vezetői közötti feszültség tudja leginkább megkeseríteni. Ezt mindenképpen el akartuk kerülni.

– Milyen jó tanácsokat adnál az utódodnak: mire legyen tekintettel egy több lelkészes gyülekezetben, és konkrétan itt a Várban?

– Az első és legfontosabb: seid einig, vagyis legyetek egyek. Ezt Mária Dorottya, a gyülekezet alapítója mondta annak idején, amikor József nádor halála után el kellett mennie Bécsbe és a gyülekezettől ezzel a rövid mondattal búcsúzott. Ezért az egységért mindent meg kell tenni. Ha kell, még akkor is érdemes visszavonulni, hogyha valóban úgy lenne jó, ahogy a lelkész gondolja. Akkor is meg kell tanulnia valamilyen kompromisszumot kötni a kollégájával, a gyülekezettel, vagy a presbitériummal, hiszen a különvélemény ellenségeskedéshez, pártoskodáshoz, netán szakadáshoz vezethet. Jó példa erre, hogy amikor az új liturgikus könyv megjelent, megpróbáltuk bevezetni. Beszéltünk róla, bemutattuk, hogy működik az I istentiszteleteteken, de érzékeltük azt, hogy a gyülekezet néhány tagja nagyon ellenzi ezt. Úgy érezték, hogy idegen az evangélikus hagyományoktól. Mi pedig, a lelkészek, leültünk és megbeszéltük, hogy bár jobbnak tartjuk az új liturgiát, nem erőltetjük rá a gyülekezetre.

Tehát az elefánt ne menjen be a porcelánboltba. Vagy: az új lelkész tudja azt, hogy porcelánboltban van, nézze meg, hogy hova lép.

Egy harmadik tanács, hogy több lelkészes gyülekezetben meg kell beszélni, hogy kinek mi a feladata, a lelki ajándékok, a képességek szerint fel kell osztani a területeket. Ugyanakkor az önállóság is fontos, hogy az előre megbeszélt munkakörben végezhesse mindenki a maga dolgát és senki ne telepedjen rá a másikra.

– Nyíregyházi római katolikus orvostanhallgató ifjúból lettél evangélikus teológus – hogyan vezetett idáig az út?

– A családom görög- illetve római katolikus, én jó tanuló voltam, a biológia érdekelt elsősorban, egyenes út vezetett az orvosi egyetemre. A problémák akkor kezdődtek, mikor kiszakadtam a nyíregyházi, családi közegből és bekerültem egy egészen más, szabad környezetbe. Genetikai meghatározottság lehet nálam, hogy problémám van az alkohol-feldolgozás biokémiájával, viszonylag kis mennyiségű italtól is eléggé önkívületi állapotba tudtam kerülni. Ugyanakkor beindult egy függőségi mechanizmus is. A barátaimmal, csoporttársaimmal eljártunk bulizni, ez nálam azt eredményezte, hogy alkoholfüggő lettem, ami vészesen rontotta az egyetemi teljesítményemet is. A problémák viharos gyorsasággal nőttek, ez a folyamat természetesen anyagi nehézségeket is okozott, és ez az ismeretségi körömben, családomban is ismert lett. Mindenki jó szándékkal megpróbált segíteni rajtam. Nem ment. Senki és semmi nem segített rajtam, se az édesanyám jó szándékú kérése, se a pszichiáterek gyógyszerei.

– Mi segített végül?

– A nyíregyházi evangélikus ébredési mozgalom elkezdett utánam járni és hívogatni, imádkoztak is értem. Körül-belül két évig visszautasítottam minden közeledést. Végül beleegyeztem, hogy elmegyek egy csendes hétre. Máig emlékszem, a hét témája az volt, hogy a megrepedt nádszálat nem töri el, és a pislogó mécsest nem oltja ki. Felismertem, hogy az én életem ilyen: pislog, füstöl, megrepedt, nem fogom tudni így befejezni az egyetemet, nem lesz belőlem az, aki szerettem volna, hogy legyek. Miután hallottam az evangéliumot, hogy Jézus ma is él, megbocsát és új életet tud adni – azt mondtam: mit veszíthetek? Sőt, vágytam rá: ha ez igaz, próbáljuk ki. Egy személyes imádságban együtt imádkoztunk az egyik igehirdetővel, és elmondtam azt, hogy bocsánatot kérek, de nem tudok mit kezdeni az életemmel. Tudom, hogy ez így nem jó, de ha te, Jézus, tudsz velem valamit kezdeni, és mindez igaz, amit itt rólad hallottam, akkor én szeretnék új életet kapni tőled. És ez működött. Az első nagy élményem az volt, hogy igazából megszabadított Jézus attól a kényszertől, hogy minden nap innom kelljen. Nem állítanám, hogy azóta soha nem voltak visszaeséseim, de ezután mindig tudtam, hogy hol van a segítség.

– Megtérésed után egyenesen a teológiára vezetett az út?

– Először visszamentem az orvosi egyetemre, elkezdtem a halasztás után újra tanulni. De úgy éreztem, hogy nem vagyok igazán a helyemen. Amit én megtapasztaltam Jézusból, orvosként is tovább adhattam volna, de egy orvosnak mégsem az a feladata, hogy nyíltan az evangéliumot hirdesse. Egyre inkább az lett a meggyőződésem, hogy lelkésznek kellene lennem, akinek ez az egyetlen és fő foglalkozása, hogy tanúskodjon Jézusról. A harmadik év végén kértem a felvételemet a teológiára, és ezt soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg. Úgy látom, hogy ha lelkészi szolgálatot bíz ránk Isten, akkor az nem fér meg másik hivatás mellett. Egy orvos lehet hívő keresztény orvos, ami nyilván sokat jelenthet a betegei számára, de az orvosi pálya is teljes embert kíván.

– Katolikus háttered mennyire hatott későbbi lelkészi szolgálatodra?

– A mai napig azzal a szabadsággal nézek a katolikus egyházra, hogy amit nem tudok elfogadni belőle, azt elkerülöm, de szeretem azt, ami pozitívum. Az nekem mindig kedves volt, hogy a katolikus egyháznak másmilyenek az énekei, más a liturgiája – nagy értékek vannak abban a kétezer év óta változatlan liturgiában. És friss, új látásmódot tud adni a szentírás értelmezése-magyarázása.

– Tudnál esetleg olyan néhány példát mondani, amire úgy gondolsz, mint a lelkészi szolgálatod csúcsára?

– Inkább arról beszélnék, milyen dolgok lehettek az örömeim. Örömök mindig akkor vannak, amikor lelkészként az ember úgy látja, hogy sikerült valakit elvezetni Krisztushoz. Ennél nagyobb csúcs nincsen. De néhány példát mondhatok. Eskettem egy párt, akinek néhány év múlva teljesen tönkre ment a házasságuk. Elhatározták, hogy elválnak. Még mielőtt ezt a lépést megtették volna, eljöttek, hogy ezt elmondják vagy tanácsot kérjenek. Ezt a látogatást még sok lelkipásztori beszélgetés követte – egyen-egyenként vagy közösen elmondták bánatukat. A végén újra egymásra találtak, most már a Krisztus szeretetében. Ez például egy nagy sikerélmény.

Egyszer egy apuka hívott fel telefonon, hogy koraszülött ikreik születtek, és kétséges, hogy életben maradnak-e, meg kellene keresztelni őket. A keresztelés a Tűzoltó utcai Gyermekklinika intenzív osztályán egy inkubátorban történt. Azóta a család a gyülekezethez tartozik, el-el járnak családos istentiszteletetre, az ikrek túlélték, és nemrég született meg a negyedik gyermekük.

De mondhatnám azt is, hogy voltak olyan kedves, hitben járó testvéreink, akiknek a halálos ágya mellett ott állhattam és azt mondhatom, hogy én erősödtem az által a hit által, ahogy ők készültek Urukkal való találkozásra.

Ezek kiemelkedő élmények, de nem tudok olyat mondani, ami azért töltene el megelégedettséggel, mert én ezt vagy azt milyen jól csináltam. Inkább azt mondanám: micsoda dolgok történtek velem, hogyan láthattam az Istent munkálkodni rajtam keresztül.

– Mik a terveid a nyugdíjas éveidre?

– Nyugdíjasként is örömmel vállalok szolgálatot, ha az egyházam vagy a gyülekezetem megbíz valamilyen szolgálattal. Van még egy tervem, hogy a budavári évek legjobb igehirdetéseiből kiadjak egy kötetet. De nem érzem önzésnek, hogy egyfajta megérdemelt pihenésre is szánjak időt és élményeket gyűjtögessek. Ennek a legjobb módja pedig az olvasás és az utazás.

– Milyen érzésekkel távozol?

– Elsősorban nagyon hálás vagyok, hogy a budavári gyülekezet lelkésze lehettem. Itt valóban kiadhattam magamból azt, amire képes vagyok, ami a szellemi és spirituális kapacitásomban benne volt. Hogy itt egyensúlyra lelhettem mind a hitbeli, mind az értelmiségi-gondolkodó létben. A helyemen éreztem magam végig, és egyetlen pillanatra nem vágyódtam el. A hálával együtt jár az öröm érzése is: örülök, hogy itt lehettem. Nem megkeseredetten megyek nyugdíjba, hanem jól megpakolva örömmel a tarisznyámat. Nagyon sok barátot találtam, ezek a kapcsolatok a továbbiakban is élni fognak. Soha nem éreztem magam egyedül és tudom, hogy ez a közösség nyugdíjasként is körülvesz majd engem. Más lesz ugyan a helyem benne, ezt nyilván meg kell szokni, de én nagyon-nagyon szívesen fogok a gyülekezet tagjai között ülni, csakúgy, mint eddig a papi padban.