– Mesélsz egy kicsit a családodról? Milyen kapcsolat fűz Magyarországhoz?

– A nagyszüleim anyai ágról magyarok, ők itt is születtek. A II. világháború miatt kellett Argentínába vándorolniuk. Ez nagyon érdekes, mert ők azidáig egyáltalán nem ismerték egymást, de életük hasonlóképpen alakult és találkoztak egymással, később pedig Brazíliába költöztek. Anyukám argentin, de felvette a brazil állampolgárságot, apukám pedig brazil. Ez a mostani a 4. generációnk, aki kint él és a második, aki kint is született.

– Hol laktál az itt-tartózkodásod idején?

– Hétköznapokon a kollégiumban voltam, a Rózsák terén. A hétvégéket a nagymamám unokatestvérénél töltöttem.

– Mi volt az első benyomásod a magyar emberekről?

– Az emberek nagyon szimpatikusak és segítőkészek, ugyanakkor nagyon mások, mint a brazilok… Voltak olyanok, akik mikor hallották, hogy furcsán beszélem a nyelvet, rögtön átváltottak angolra, nekem pedig muszáj volt mondanom, hogy „De hát értem én magyarul is!”.

– Mit találtál nagyon szokatlannak?

– Á, hát azt, hogy itt szabad hangosan orrot fújni! Brazíliában ez csúnya dolog, furcsán néznek rád, ha zajosan csinálod. Mondjuk tény, hogy ott az emberek nem is nagyon fáznak meg az éghajlat és időjárás miatt.

– Hogy tetszett az osztályközösségünk?

Nagyon tetszett az osztályod, aranyosak voltatok, rengeteget tudtam nevetni veletek.

– A hagyományos ételeink közül mi ízlett a legjobban és mi a legkevésbé?

– Az édességek és sütik mind nagyon finomak, különösen a kürtőskalács és a túró rudi. Ami nem nagyon ízlett, az ilyen zselatinos húsleves, amit hidegen tálaltak (mint utóbb kiderült, Sári itt a kocsonyára gondolt.)

– Tudsz valami párhuzamot vonni Brazília és Magyarország között?

– Igen, van hasonlóság. Mindkét ország nagyon emberséges, és kedvesen bánik az idegenekkel. Emellett a hangulat vidám, az embereket jókedv és nevetés jellemzi.

– Mi az, ami nagyon eltér a két ország között?

– Ott sokkal többféle népet találhatsz. Van, aki félig japán, félig olasz, de egyik nyelvet sem beszéli. Nem olyan erős a hazaszeretet, mint a magyaroknál, talán épp azért, mert mindenki más helyről érkezett. Az emberek nálunk kritikusabbak, de jobban tolerálják a másságot.

– Milyen tapasztalatokat szűrtél le ezekben a hónapokban?

– Amikor kicsi voltam, összezavarodtam és nem tudtam, hogy mi vagyok. Magyarországra azért jöttem, hogy megtaláljam önmagam (kissé romantikusan szólva). Úgy érzem, ez sikerült és megértettem, hogy miről is beszéltek a szüleim. Idejöttem, hogy hátranézzek és meglássam, mit hagytam magam mögött. Rádöbbentem, hogy a két oldal bár nagyon különböző, mégis mindkettő hozzám tartozik. Itt, Magyarországon végig nagyon brazilul éreztem magam. Ez komplikált, nem gondoltam, hogy ez fog történni.

– Amikor visszautazol Brazíliába, megkezdődik az utolsó éved. Hogy zajlik ez nálatok? Van-e szalagavató, érettségi?

– A szalagavató nálunk egy kis buli, ahol a végzősök kapnak egy papírkát, ami bizonyítja, hogy az illető befejezte a gimit. A fehér ruha nem kötelező. Az érettségit nemzeti vizsgának hívják, amit megírhatsz attól függetlenül, hogy befejezted-e a gimit, vagy sem. Amennyiben 100-ból 70 pontot elérsz, véget érnek a gimnáziumi tanulmányaid.

– Szívesen visszajössz ide máskor is?

– Igen, nagyon szívesen. Terveim között szerepel, hogy egy évre idejövök tanulni a Balassi Intézetbe. Az egyik unokatestvérem jelenleg is itt tanul, tőle kaptam kedvet hozzá.