– A szent és profán szó értelmezése számos esetben félresiklik. Míg a szent elkülönítettséget jelent, addig a profán a kívülesőt, a szenten kívülit jelzi. Ön hogyan értelmezi ezt?

– Ki az, aki közölte, hogy valami profán, vagy szent? Az életnek melyik ténye nem szent? Hosszú ideig tartott, amíg rádöbbentem, hogy a világnak hatalomszülte játékszabályai vannak. Még a templomba járás rendje is evilági módon funkcionál. Úgy tűnik, mintha az egyházi ünnepekhez volna igazítva a szabadnap, holott gyakorlatilag fordítva van ez.

– Mint már beszéltünk róla, önmagát nem tartja semmilyen felekezethez kötődőnek. Nem okoz ez Önnek feszültséget?  

– Nagy problémát okoz számomra az az elméleti kérdés, hogy ha nem vagyok egyetlen felekezet tagja sem, vajon képes vagyok-e hathatósan ápolni a Törvényhez való viszonyomat? A kinyilatkoztatáshoz való viszonyom mit jelent, hogy ha nem tartom be a tízparancsolatot hiánytalanul, úgy, ahogyan az a kőtáblákon áll?
Ezekre a kérdésekre nincsen válaszom. Annyit dadoghatok: senki sem tartja be a parancsolatokat hiánytalanul és egy életen át a szenteken kívül, de ezek a jámborok, akik a világ terheit helyettünk hordozzák elmondhatatlan szenvedések közepette, természetesen ismeretlenek. Névtelenek. Azonban azt elmondhatom, hogy tapasztalom a Karl Rahner teológiájában megfogalmazott láthatatlan egyház erejét. Tudom, hogy ez problematikus fogalom. Csak annyit szeretnék leszögezni: van Egyház. Ő nem különül katolikusokra, evangélikusokra, reformátusokra, és zsidókra, hanem vannak hívő emberek, akik abban az Országban reménykednek, amiről a Mi Atyánk azt mondja, jöjjön el. Ha valaki valóban tiszta hitű, akkor ennek az egyháznak feltétlenül a tagja.
Nem tudok más okot adni arra, hogy kitaszítottságom ellenére tartalmas életet éltem, mint azt, hogy úgy érzem, valamilyen nagyobb szellemi közösség tagja vagyok, amely közösség ereje mellettem áll. Nem pontos. Benne állok. E közösség nem materiális, vagyis egyleti természetű, hanem transzcendentális, bensőnkben megtapasztalható valóság. És bizonyos vagyok abban, hogy csak azért, mert nem mindenkor érzem a jelenlétem benne, agóniámban és halálomban pedig, lehetséges, hogy egyáltalán nem fogom tapasztalni majd, netalán, azért létezik ez a közösség. Lesz. Sőt, legyen. Akarom, még ha nem kapom is. A remény a vágyam akarata hitben.

– A közösségi élmény már gyermekkorától megerősítheti az embert saját hitében. Ön milyen közösségeket ismert meg?

– Életem első komolyabb élménye a nácizmus koncentrációs táborainak állati könyörtelenségéről szóló fotóalbum volt. Az iskolában ért megaláztatások, a Rákosi-, majd a Kádár-rezsim „közössége”, és az összes más közösség mind a mai napig arra tanít, mint már egyszer mondtam, hogy nekem a Bibliában vagy a nagy művek szellemiségében megélt közösségi élmények az igazi közösségi élményeim. Barátaimmal, szerelmeimmel adódtak pillanatok, amelyekben transzcendentális közösséget is tapasztaltam, de ha hitbéli céllal érkeztem valahová, ahol hitben, hogy úgy mondjam, profik gyülekeztek, akkor nem. Azt éreztem, hogy az ő hitük és az én hitem, bár közelít egymáshoz, ha együtt vagyunk, nekem elvi kötelességem (volna) pontosan abban és úgy hinni, mint ők, és nekik nincs elvi lehetőségük sem az én hitbeli tudásomban részesedniük. A dogmatikus és a katekista gondolkodásmód, éppúgy mint a szőrszálhasogató precizitású, támadókedvű vitaszellem idegen tőlem. Az általam megismert közösségekben egyszerűen nem volt mód rá, hogy az ember a bensejében megtapasztaltról szabadon beszéljen. Megbotránkozást szül. Ezt sose akartam. Az írói pályán éppenséggel van mód a bensőnkben tapasztaltról szabadon beszélni.

– Gondolt már arra, hogy mi lett volna, ha más környezetben nevelkedik fel?

– Ha a szüleim képesek lettek őszinte és lelkes istenhitre, vallásosan zsidók lettek volna pár évvel csupán a háború elképzelhetetlen borzalmai után, amit egyébként lehetséges csodának tartanék a mai fejemmel, volt rá példa, nem sok, voltak itt olyan családok… De azok már nem élnek Magyarországon. Talán oka van annak, hogy magyar író lettem. Az én számomra ezen a helyen seb van. Nem gondolom, hogy én a jó, a helyes úton járok, azzal szemben aki valamely világi-egyházi közösségben feloldódni képes. Már a tény, hogy hova születtem, és mikor, isteni rendelkezés. Így gondolom. Feladattal születünk ugyanis a világra. Azt nem hiszem, hogy tudnánk, mi a feladat. Erről szól az élet. A kérdés dimenzióit feltehetően csak egy, a halál pillanatában születő, összegző pillantásból lehet a maga teljességében megismerni. De az már nem megismerés. Nem a feladat teljesítéséhez, hanem a bizonyítvány sajátkezű kiállításához szükséges önközlés talán.
A kísértést egyetlen mondatban össze lehet foglalni: tagadd meg magad. Ezáltal megtagadod Istent, aki benned él. S közvetve mindenki mást, aki tudva-tudatlan általa, e tudás által észlel. A metanoia (görög: megváltozás, megtérés, megfordulás) az a felismerés, hogy hamis úton haladok. Meg kell fordulnom. Kinek évente százszor, másnak csak egyszer. Kinek milyen nehéz természete van. És persze, ha képes a megfordulásra. A legtöbb ember számára nem ezt jelenti a metanoia, hanem ragaszkodást a beléje verthez. Nekem olyan szüleim voltak, akik által megélhettem a teljes szeretetet. Ha valakit kezdettől önzetlen szeretettel vesznek körül, annak talán könnyebb hinni a hihetetlenben. Akit hazugul szerettek, túl sok feltétellel, annak a hithez való viszonya problematikusabb, tragikusabb, kijátszhatóbb. Élettapasztalatom arra int, ne feledjem: a hit gyermekkora után, érettebb szakaszában az életünknek az indíttatás nem elegendő a metanoia nap mint napi gyakorlásához. Hajlandók vagyunk-e újra és újra megtérni, megfordulni, ez az, ami dönt.

– A közösségben és a közösségen kívüli lét között milyen különbséget lát?

– A vallásosság jámbor hobbivá, vagy agresszív-korrupt államideológiává válásának részint az az oka, hogy a régi zsidó-ógörög-keresztény kulturális forrásból, az európai kultúra alapjából -  amihez azért a pogány vallások, a germán-kelta-szibériai-finn hagyományok sajátságosan Egyisten-ellenes, könyörtelen, olykor embertelen demonológiája is hozzátartozik, ideje hozzászámolni az eredeti alaphoz ezt is, nem letagadni, különben nem érteni, hogyan okozhatja, amit okoz a mában, épp a letagadottságuk adja az erejük, lásd nácizmus és bolsevizmus, boszorkányság satöbbi -, egyszóval a zsidósággal szembeforduló, azt mint atyját megtagadó, a Tórát Ószövetséggé alázó keresztény antijudaizmus, amely azután összefogott a császárral s intézményesített világhódító államvallássá küzdötte magát, elveszítette hiteles vagyis, nem pusztán evilági, szakrális közösségképző erejét. Ennek hiányában és e közösségek helyén tör fel a boszorkányságok negatíve spirituális, közösségképző indulata. Úgy gondolom, hogy ma egy bevett gyülekezet tagjának, akárcsak egy tömegpárt tagjának lenni is a láthatatlanná válás egy módja. „Ne legyek elérhető. Ne lógjak ki a sorból. Ne legyek. Ki vagyok én? Egy tisztességes evangélikus. Hogy mi van a fejemben, az nem épp beszédtéma. Nekünk, híveknek nagyjából ugyanaz van a fejünkben. Azt valljuk meg a misén és egész életünkben. Az evangélikus hit van a fejünkben, semmi más, azért vagyunk hívek. Különben nem is lennénk azok.” Most persze sarkítok, ez az összefoglalás a legkevésbé épp az evangélikusokra igaz, a tiétek az egyik legnyitottabb felekezet mindenféle dialógusra, de ha nem tévedek, egyszersmind a legkisebb létszámú is, a régi nagyok között.

– Immáron hónapok óta Ön minden hónap első hétfőjén a Nyitott Műhelyben kortárs magyar költők verseit szavalja. Honnan az indíttatás, hogy a kortárs költészet szószólója legyen?

– A Hol voltam, hol nem voltam című kötetemnek volt egy értékelő estje a Litera szervezésében a Nyitott Műhelyben, ahol különböző kritikusok értelmezték a könyvet. Amikor ott hosszasan méltattak, jutott eszembe, hogy vannak olyan költő barátaim akiket senki sem méltat. Arra gondoltam, miért nem mondom el őket én? A klubvezetőnek felvetettem ezt, és ő boldogan igent mondott.. A szó és annak elhangzása roppant erejű tett. Ellensúlyozza a mai zavaros közállapotokat és a magyar szó, a magyarság mibenlétének európai érvényű megfogalmazását tanúsítja. Továbbá igyekszem a szerintem méltatlanul nem közismert, mai nagy magyar költőket mondani. De ez csak a én ízlésem, nagy költők sokkal többen vannak.

– A költészet miért ilyen fontos az Ön életében?

– A magyar költészet változatlanul magas színvonalú. Ma egy regénnyel aránytalanul könnyebb közmegbecsülésben álló valakivé válni, mint akár egy életművel, ha a líra műfajában született. A mai világban a prózairodalom sokkal több figyelemben részesül mint a költészet, amit gyakorlatilag már alig olvasnak. Ez ugyanazért van, amiért a rádiókban nincs rádiójáték, csak hírek. Az utóbbin lehet keresni, az utóbbi nem piaci termék. A lírai mű nem eladható. És akkor azt leveszik az étlapról. Ez is a megölt európai kultúra egyik hullafoltja. Hogy nem kínálja a költészetet (sem). De a költészet él. Erősebb, mint valaha. Ez titokzatos.

– A líra és a szakralitás között milyen kapcsolatot feltételez?

– A költészet szakrális tevékenység. Fölfelé történő beszéd, amit lent is hallanak. Mint Jákób lajtorjája, ami ott épül a szemed előtt és te is felmászhatsz rá, sőt, valamilyen magasságig el is juthatsz általa. Rajtad múlik, meddig jutsz. Én kimondom, nem kell olvasnod, megkönnyítem az összeköttetést. Az általános barbarizálódás okozza a vers háttérbe szorulását. Nemcsak a líra élete halványodik az emberek hétköznapi világában, hanem eltűnik a festészet is. Durvul és szegényedik a színház, mint a középkorban, ám valamelyest tartja magát a próza, talán azért, mert nincs benne hirdetés. Az ideológiai üzenetek csak a hagyományosan politizáló rétegeket érdeklik, azok viszont nem olvasnak. A művelt emberek olvasnak – és ők hazugságból csak a romantikusat szeretik és az érdeknélkülit.  

– Beszélgetésünk közben borús és reményteli megállapítások egyaránt elhangoztak. Hogyan látja a jövőt?

ś– Nagyon kemény ütközet az, ami ma zajlik. A gonosz szemmel láthatóan ma igen közel áll a győzelemhez. Nem egészen világos, hogyan, de kell lennie még valaminek, ami a végső győzelmét eddig elodázta. De meddig? Az ember a hipotetikus jó egyetlen munkatársa. Felfoghatatlan, hogy még épségben van a Föld. Ha mi nem veszünk részt a harcban, mégpedig azon az oldalon, amelyik ma vesztésre áll, vajon ki segít rajtunk?

Kortárs költők a kortárs író előadásában

Kornis Mihály a Nyitott Műhely színpadán (Budapest XII. Ráth György u. 4) minden hónap első hétfőjén este 7 órai kezdettel kortárs magyar költők verseit mondja. A díjtalanul látogatható esemény a kortárs magyar költészet értékeit az író válogatásában és előadásában mutatja be. A sorozat: Petri György, Tandori Dezső, Takács Zsuzsa, Ferencz Győző és Borbély Szilárd vers-estjei a litera.hu on-line irodalmi újság literatévé rovatában megtekinthetők.

A Kortárs Költők évad további műsora:

Március 4. – Kemény István

Április 8. - Kántor Péter

Május 6. – Orbán Ottó