A szerző 2014-es blogbejegyzéseit összegyűjtő kötet szerkesztése és stílusa tudatos koncepció eredménye, az alig kilencvenoldalnyi anyag ugyanakkor mind tematikájában, mind szövegstílusában széles változatosságú. Orosz Gábor Viktor többek között a szabadság mibenlétéről, a házasságról, a toleranciáról, hit és politikum összefüggéseiről, gazdasági kérdésekről elmélkedik, s természetesen intenzíven foglalkoztatja előző kötetének (Idegen méltóság, L’Harmattan, Budapest, 2009) fő témája, a bioetika is.

A szerteágazó gondolatfutamok laza hálózata mögött azonban hangsúlyos teológiai-filozófiai háttérvonulat húzódik végig a könyvön: egy sajátos, esztétikai módon felfogott teológia kísérlete. Szerzőnk a kortárs francia fenomenológia teológiai recepciója révén, többek között Paul Tillich, Rudolf Bultmann és Jürgen Moltmann nyomán abból indul ki, hogy az ember: képmás. Képmása legelőször is Istennek, aki őt a saját képére és hasonlatosságára teremtette (1Móz 1,26), s léte – megigazultsága és bűnössége, szépsége és rútsága – elsősorban e meghatározottság mentén értelmeződik. Ha az atya az ember „ősképe”, akkor annak Fia, a megtestesült Ige, vagyis Krisztus az ember „ideálképe”, mely számunkra a Szentírás általi megérintettségünkben tárul fel. Ő a hús-vérré lett Isten-ember, aki földi életével, halálával és feltámadásával örök érvényű módon szólította meg az embert: kövess engem.

A megszólítottság, az érintettség kulcsfogalma ebben az összefüggésben többször is felbukkan a kötetben, s ezáltal újraértelmezhetővé válik a testiség modernitásban közkeletűvé vált fogalma, ahogy az ember eszkatologikus meghatározottsága is.

„Az ember a bűneset után abban az értelemben halott, hogy az életre van ítélve. (…) az élni kell (a saját forrásainkból) imperatívuszát megtörte és helyettesíti Krisztus könyörületes uralma, aki teremtményeinek az életet ajándékként adja vissza, és nem megparancsolja, az élet evangéliumát adja a törvény helyett.” Dietrich Bonhoeffer nyomán a szerző fogalmaz így a kötet epilógusnak is beillő utolsó írásában, s fedi fel jónak és rossznak az emberi életben való, szétbogozhatatlan összefonódását.

Emberlétünk ezen alapfeszültségét képtelenek vagyunk magunk feloldani, csak egyvalaki szabadíthat meg végleg tőle: Jézus Krisztus. S akkor majd az egyidejűség derűjével szemlélhetjük sorsunk beteljesedését: üdvösségünket.