Kalauzunk a Kisalföld népi építészetét és lakáskultúráját bemutató utcácskába visz. A száz-kétszáz évvel ezelőtti településkép a maga emberléptékűségével és természetközeliségével pillanatok alatt magával ragadja, és a régi Magyarország csodálatos világába repíti a látogatót.

Elsőként a Sopron melletti Harka község egyik német nyelvű evangélikus családjának portájára térünk be, azon belül is az együtt élő három generáció közül a telken hosszan elnyúló, úgynevezett hosszúház első, utcafronti harmadában lakó legidősebb házaspárhoz. A boltíves szoba, a mennyezetes ágyak, a feliratok mind-mind azt jelzik, hogy német családnál járunk; a sok-sok díszbögre pedig azt, hogy az itt lakók szoros kapcsolatot ápoltak a német nyelvterülettel, és gyakran átjártak a közeli országhatár osztrák oldalának vásáraiba.

Jómódú emberek éltek itt. Jól látszik ez nemcsak a vásári emlékbögrék sokaságából, hanem abból is, hogy ezek mellett megannyi jó minőségű használati és dísztárgy – tányérok, üveg-, porcelán- és rézedények, szép textíliák, óra és lüszterlámpa – ékesíti a szobát és a konyhát. De a gazdagságot jelzi a sarokban álló gyönyörű cserépkályha az 1858. esztendőből vagy az ablakok kovácsoltvas spalettái is.

De mégis miből látszik, hogy evangélikusok éltek valaha e ház falai között? Abból még nem egyértelmű, hogy a sublóton feszület áll. De abból már igen, hogy a két ágy fölött álló baldachin tetején nemcsak díszbögrék sorjáznak, hanem keretbe foglalva két konfirmációi emléklap és né- hány kép is. Utóbbiak közül kettő az utolsó vacsorát, egy az Isten Bárányát, egy pedig Luther Mártont ábrázolja.

Ipari tömegtermékek ezek a 19. század végi Bécs egyik nyomdájából, amelyeket vándorkereskedők juttattak el a magyar falvakba, a Kárpátmedence evangélikusainak szánva őket. Utóbbit bizonyítja, hogy nemcsak németül, hanem tótul és magyarul is ráírták: „Das heilige Abendmahl, večere páné, szent vacsora”.

A soknyelvű és -vallású Magyarország képe rajzolódik ki akkor is, amikor az asztalon álló énekeskönyvbe lapozunk. A kehellyel díszített lutheránus „Gesangbuchot” Sopronban adták ki 1910-ben. Vagy amikor a falon lógó első világháborús emléklapot nézzük meg közelebbről: a Budapesten nyomtatott német nyelvű dokumentumon tulajdonosa képe alatt a magyar címer látható.

Vezetőnk végül egy helyi sajátosságra is felhívja a figyelmünket: egy kis ládikára a baldachin tetején. Ez az úgynevezett halottas láda, amelyben minden harkai leány és legény még az önálló felnőtt élete megkezdése, a házasságkötése előtt megkapta a halotti kelengyéjét: halotti lepedőjét és szemfedelét. Talán azért, hogy az élete során a hétköznapokban is arra emlékeztesse, amiről a modern ember ma már előszeretettel feledkezik meg: egy napon neki is meg kell állnia és el kell számolnia az Úr előtt.

* * *

A skanzen másik evangélikus lakóházát nem messze, a kisalföldi utcácska túlsó oldalán találjuk. Ez a múzeum egyik legrégibb darabja, közel háromszáz esztendeje építette Rábcakapin egy Erdélyi József nevű evangélikus gazda.

Az épületnek csak az udvarára térünk be, meg a csűrjére vetünk rövid pillantást, ahol a magyar szekérről rendeztek be kiállítást a muzeológusok, mert belső tereit felújítják, így a kiállított tárgyakat kipakolták. Ha minden jól megy, a skanzenlátogatók talán ősztől, de legkésőbb jövő tavasztól ismét megtekinthetik.

Érdemes, mert sok más érdekesség mellett gyönyörű, sötétzöld színű koronás cserépkályhája és ritka régi, a 19. század első feléből származó festett bútorai, hegedűhátú faragott székei vannak. Dísztárgy itt már kevesebb akad, itt jobban érvényesül a protestáns puritanizmus, de két nyomtatott képet ez a család is kitett a wittenbergi reformátorról – ezeket most a restaurátor-műhelyben tudtuk megtekinteni.

Bár evangélikus templom nincs a skanzenben – csak római és görögkatolikus, illetve református –, azért a lutheránus egyházi építészetet is képviseli valami. Egy kis gyöngyszem a kisalföldi Újkérről harangláb formájában. Újkér maga katolikustelepülés volt, de egybenőtt – és ma már közigazgatásilag is egy – három evangélikus falucskával: Felsőszoporral, Alsószoporral és Makkoshetyével. Ezek lakói a szomszédos Nemeskér templomába jártak istentiszteletre, de az alsószoporiak 1855-ben harangot öntettek, tornyot építettek, és ha halott volt a faluban, tűzvész ütött ki, vagy vihar közelgett, na meg persze a nagy ünnepeken, meghúzták a kötelét.

A skanzenben működik a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága is. Ennek a hivatalnak a feladata, hogy az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, közismert nevén az UNESCO szellemi örökségről szóló egyezményének magyarországi végrehajtását szakmailag támogassa. E feladat két részből áll: az egyik a világörökséghez tartozó értékek ápolása, a másik a nemzeti értéklista gondozása.

Utóbbin egy máig élő evangélikus hagyomány is szerepel: a mendei pünkösdi templomdíszítés. Ezt minden év pünkösdjén a skanzenben, a szellemi-kulturális örökséget népszerűsítő fesztiválon is bemutatják: zöld ágakkal és pillangó alakúra kötött kendőkkel díszítik fel – evangélikus templom híján – a Jánossomorjáról idetelepített katolikus fogadalmi kápolnát.

A néprajzkutatótól megtudjuk, hogy az ünnepi templomdíszítés szokása sok más, nem csak magyar és nem csak evangélikus közösségben is megvolt a Kárpát-medencében. Annak ellenére megmaradt ez sok helyen a 20. századig, hogy feljegyzések tanúsága szerint már a 16–17. században is tiltották. Még maga a nagy tekintélyű Tessedik Sámuel is leírta, hogy nem támogatható ez a szokás. Talán pogány vagy katolikus gyökereket sejtett mögötte.

A skanzenhez több evangélikus közösség is kötődik. A mendeiek pünkösdkor maguk mutatják be a templomdíszítést, de olykor a harkaiak is a hagyományaikat népszerűsítő programokkal várják a múzeumlátogatókat a falujukból elszármazott háznál.

A szentendrei evangélikusok sem restek: gyülekezetük tagjai rendszeresen vállalnak önkéntes munkát az evangélikus emlékek körül, a gyerekeknek pedig minden nyáron tábort szerveznek a skanzen eredeti vagy másolatban felépített házai között.

Ahogy körutunkból is kiderült, ha a skanzent evangélikus szemmel látogatjuk meg, csak a kisalföldi tájegységet bemutató részen találunk evangélikus épületeket. Bár az evangélikusság számaránya a másik két nagy felekezetéhez képest jóval kisebb a Kárpát-medencében, mégis szembetűnő, hogy több jellegzetesen evangélikus néprajzi csoport bemutatása hiányzik a szabadtéri néprajzi múzeumból.

Sári Zsolt tudományos igazgató azonban megnyugtat: az alföldi tájegység bővítés előtt áll, és egy mezőberényi szlovák evangélikus család háza is fel fog épülni ezen a részen. Ráadásul a közeljövőben régi adósságát is pótolni fogja a múzeum: célegyenesbe ért a fájón hiányzó erdélyi tájegység tudományos előkészítése. És ha végre megépül, biztosan lesz az épületei között evangélikus is. Év végére az is eldőlhet, hogy barcasági csángó vagy szász ház formájában-e.

Református emlékeket is kínál a szabadtéri múzeum

Nagyobb számaránya miatt az evangélikusoknál több látnivalót kínál a skanzenben a másik nagy protestáns felekezet, a reformátusság. A lassan ötvenéves múzeum szimbólumává is az a tipikus felső-Tisza-vidéki, négy fiatornyos református harangláb vált, amelyet Nemesborzováról költöztettek át ide, a Pilis lankáira jó negyven évvel ezelőtt. A harangláb mellett álló, paticsfalú templomocska Mándról költözött ide. Még az 1667-es tornyocskánál is régebbi: a reformáció időszakában, a 16. század végén épülhetett. A szakrális épületek mellett szárazmalmot találunk, amely bizonyítja, hogy még egy gazdasági épületnek is lehet egyházi vonatkozása: a zsindellyel fedett kerek épület a korabeli egyházfinanszírozás szép példája, hiszen a vámosoroszi reformátusok ennek bevételeiből egészítették ki a közösség jövedelmeit. És hogy honnét tudjuk, ha református gazda házában járunk? Hát onnét, hogy az ágy fölé a falra bibliai aranymondásokat aggatnak, a Tiszántúlon pedig a magyar szabadságmozgalmak hősei – Bocskai István, Rákóczi Ferenc vagy épp az aradi tizenhárom – köszönnek vissza a keretbe foglalt, üveg alá tett nyomtatványokról, ahogy a Felföldön a református hit hősei – Kálvin János genfi reformátor mellett I. Rákóczi György fejedelem és felesége, a református nagyasszony, Lorántffy Zsuzsanna arcképei – jelennek meg.

Gyülekezeti tábor a skanzenben

A szentendrei evangélikus gyülekezet nyolc esztendeje szervez kézműves napközis táborokat óvodás- és kisiskoláskorú gyerekeknek. Az első két évben még csak egy-egy napra látogattak ki a skanzenbe, hat éve viszont már az egész hetet ott töltik a múzeum kisbodaki pajtájában. – A régieket idéző, idilli falusi környezet és a hagyományok kézzelfogható közelsége vonzott ide minket – tudjuk meg Horváth-Hegyi Olivér lelkipásztortól. Na meg az is, hogy nem volt mit tenni, új helyszín után kellett nézni, hiszen az egyre gyarapodó gyereksereg az első két év után kinőtte a gyülekezeti termet. Idén június 15–19. között Pál apostol nyomába szegődtek a táborozók vagy harminc önkéntes – ifista, szülő, nagyszülő – segítségével: megismerték megtérése történetét, elkísérték missziói útjaira, és kézműves-foglalkozások keretében elkészítették saruját, vándorbotját, sátrát, ivócsanakját, tarisznyáját, sőt megsütötték még a pogácsáját is. A gyerekek fontak-szőttek, fúrtak-faragtak, sütöttek-főztek, rajzoltak és festettek, agyagoztak, nemezeltek, varrtak, miközben az evangéliumról is hallottak igemagyarázatban, nagy éneklésekben és eléjük élt példákban is. A szentendrei evangélikusok más módon is kapcsolódnak a skanzenhez: szeretnék örökbe fogadni a harkai evangélikus lakóházat, de olykor esküvőt is tartanak a múzeum valamelyik templomában. Résztvevői voltak továbbá pár évvel ezelőtt annak az ökumenikus családi napnak is, amelyet a szentendrei felekezetek szerveztek itt mintegy másfél ezer résztvevővel.