Kalocsa Zsuzsanna számára már teológus korában többször adódott alkalom arra, hogy krízishelyzetben lévők között szolgáljon. Diakóniai gyakorlat során kisgyermekektől idősekig mindenféle korosztály között végzett lelkigondozói munkát, belekóstolt a különböző területeken folyó munkába. Az egyik kórház Gyereksebészetén majd az égési sérülést szenvedett gyerekek intenzív osztályán megégett gyermekekkel beszélgetett. Egyértelművé vált számára, hogy működik a kapcsolat közte és a válsághelyzetbe került emberek között. Adni és vigasztalni – ez vált mottójává.

Az Evangélikus Hittudományi Egyetem elvégzése után a hatodéves, majd segédlelkészi évek gyülekezeti szolgálata után hamar kínálkozott a lehetőség arra, hogy egy embert próbáló területen, a kórházban teljesítsen lelkészi szolgálatot. Megtanulta értékelni és szeretni ezt a munkát.

Életében sokszor tapasztalta a kórházi önkéntesek áldásos munkáját. Képzésükben korábban maga is részt vett, és bár jelenleg kisfiával van otthon szülési szabadságon, továbbra is szívügyének tartja az önkéntesek képzését és folyamatos szolgálatba állítását. Erről beszélgettünk vele egy forró nyári délutánon.

– Hogy néz ki a kórházi önkéntesek munkája?

– A kórházlelkészek munkáját meg tudják könnyíteni az önkéntesek – akár istentiszteleti alkalomra hívogatnak, akár olyan beszélgetésbe kapcsolódnak be, amelyek nem feltétlenül lelkészi jelenlétet kíván, hanem egyszerű emberi odafigyelést igényel. Sok múlhat az ő hűségükön, kitartásukon.
Az önkénteseket képeznünk is kell ezekre a feladatokra. Időről-időre ugyanis felmerülnek kérdések ezekben az emberekben is, elfáradhatnak és megerősítést várhatnak el, hogy bizonyos esetekben jól döntöttek-e, vagy mit kellett volna tenniük, másként csinálniuk.

– Hol találhatnak megfelelő képzéseket az önkéntesek?

– Sok helyen vannak képzési lehetőségek, a gyülekezeti lelkészek, a kórházlelkészek tudnak segíteni, milyen irányba indulhat el az, aki ilyen feladatra szeretne vállalkozni. Azt gondolom azonban, hogy evangélikusként ökumenikus szemlélettel kell a lehetőségek felé tekintenünk és ha más felekezetek kínálnak képzéseket, azokat is jó szívvel kell ajánlanunk.
Ezen túlmenően havonta egyszer az Üllői úton a látogatások során felmerült kérdések megbeszélésére szervezek alkalmakat. Elektronikus levélben is fordulhatnak hozzám, ha valaki vidéken lakik és nem tud a havi alkalmakkal élni.

– Hogyan jelentkezhet valaki kórházi önkéntesnek?

– Általában a gyülekezetek lelkészeinél szoktak jelentkezni az emberek vagy a kórházmisszió lelkészeit keresik meg, akik elhívást éreznek erre a feladatra. Magam is örömmel veszek részt abban, hogy valaki megtalálja a neki megfelelő osztályt, számára legelfogadhatóbb közeget ahol önkéntes lehet.Sok erő, idő és energia kell ehhez és nagyon sokféle élethelyzetből jöhetnek azok az emberek, akik jelentkeznek erre a munkára.
Vannak olyan gyülekezetek is, amelyeknek saját önkéntes csoportjaik vannak. Vannak, akik kettesével járnak látogatni, mások egyedül vállalkoznak erre a feladatra. Sokféle formában lehet tehát ezt a munkát végezni.

– Te magad hogyan találkoztál önkéntesekkel, hogyan vontad be őket a munkába?

– Amikor én is gyülekezetben szolgáltam, magam is szerveztem önkénteseket. Aztán egy ideig a Klinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesületének titkára voltam. Ott egy holland minta alapján évente körülbelül 400 önkéntest képeztünk. Ennek tanári fokozatát magam is elvégeztem, így sok önkéntes képzésében részt vehettem, ökumenikus szinten pedig a Váci Katolikus Egyházmegyének az önkénteseit tanítottam, vizsgáztattam.
Volt, hogy a gyülekezetben szerveztünk olyan foglalkozást, amelyen azok is segíteni tudtak, akik maguk nem vállalkoznának a kórházakban valósegítségre. Adventben kis ajándékokat készítettünk, amelyek jelzésértékkel szolgáltak a karácsonykor kórházban lévők felé. Hiszem, hogy ezek az apró figyelmességek is segítik a gyógyulást.
Be lehet vonni az egészségügyben dolgozó, ilyen képzettséggel rendelkező egyéneket is, számukra fontos terület lehet a gyülekezeti tagok között végzett otthoni látogatás, az idősek, betegek szakszerű egészségi ellenőrzése és mellette a velük való foglalkozás.
Sok esetben azonban az élet adja, hogy hol van erre nyitottság.

– Az önkéntes képzésben milyen nehézségekkel lehet találkozni?

– Sokszor az emberek félnek bizonyos területektől. Gyermek lelkigondozásra például kevesen vállalkoznak. Sokan vannak, akik egy személyes válsághelyzet miatt szeretnének önkéntes munkát vállalni. Ezzel a jelenséggel vigyázni kell, át kell gondolni, hogyan lehet foglalkoztatni őket. Ha például valaki elveszett szerettét gyászolja, le kell telnie a gyászévnek, vagy sokszor még többnek is, hogy hasonló helyzetben lévő emberekkel kompetensen kapcsolatba kerüljön. Nem lenne jó ugyanis, ha másokra kivetítené saját lelki válságát. Egyfajta önfegyelmezettség is kell az önkéntes részéről is, hogy tudja, mennyire szabad egy válsághelyzetbe belemennie.

– Milyen súlyponti kérdések vannak, amelyeket az önkéntesek képzésekor fontos átadni? Minden helyzet más és más, mitől függ az, mikor mit kell mondani? Vannak számukra is protokollok? Vagy ez inkább empátia és mentalitás kérdése?

– Azt gondolom, hogy az önkéntesek munkájának több pillére van. Fontos, hogy a hitük erős lábakon álljon és hogy ne vegyék magukra az életsors-rendezés terhét. Nem tanácsot várnak sokszor a krízishelyzetben lévők, hanem azt, hogy valaki elbírja velük azt a terhet, amit Isten a vállukra rakott.
Sokszor felmerül a miért kérdése: miért pont velem? Olyankor az ember viszonylag rövid ismeretség után nem is tudna teljes képet leszűrni, ezért mindig csak az az irányadó, hogy nem tanácsot kell adni, hanem a tehetetlenséget kell elbírnia az egyénnek. Ehhez kell a segítségünk, hogy mellette legyünk.
Fontos még a méltóság megőrzése és az is, hogy ne mindig csak adjanak hanem próbáljanak meg háttérbe is vonulni, töltődésre időt adni maguknak az önkéntesek. Külföldön gyakorlat, hogy az önkénteseket hat-hét évente átteszik másik osztályra. Nálunk is szorgalmazzák a megújulást, a szünettartást.
Nehezen megfogható ez a lelkigondozói „műfaj”. A nővérek sokszor azt mondják, hogy nekünk könnyű a helyzetünk, mert mi „csak” leülünk és beszélgetünk az emberekkel, de a sok terhet feldolgozni sokszor embert próbáló lelki erőt feltételez.

– Mindenkinél másképp működik a terhek lerakása. Van-e valamilyen módszered, rituáléd a magad számára erre és mi az, amit másoknak szoktál tanácsolni a képzésen?

– Nekem a zene, a séta, a fizikai munka (egy takarítás) nagyon sokat segít és a bibliai zsoltárok olvasása. Ezek néha kesergő, néha síró, néha átkozódó, néha dühöngő hangulata egy-egy szituációban megoldást jelent számomra.
Fontos tisztáznunk azt is, hogy a terhek azok mások és nem pedig a magunk terhei. Azok az ő kihívásuk, sorsuk, nem a magunkéi. Mi nem tudjuk ezt átvenni tőlük, csak ha megtisztelnek ezzel, akkor jelen tudok bennük lenni.
Fontosak a szimbólumok is. Minden gyerekhez kötődik bennem egy szimbólum. Ha ezt meglátom, akkor küldök egy gondolatot az itt maradtak felé. A gyermeket gyászolni egészen különleges, ez nem olyan, mint amikor bele-törődünk abba, hogy egy 80 éves ember eltávozott, vagy elfogadjuk, hogy egy 40 éves ember meghalt. Egy 24 órás kisbabánál mindig ottmarad a másfajta hiány, a mi lenne ha … mondata. Egy anya, egy nő szíve nagyon sokat rejt és csak tisztelettel lehet ide belépni. Az apáké méginkább…

– Hogy látod egyházunk klinikai lelkigondozói oldalát? Sajnos elég kicsik vagyunk és úgy tűnik, hogy az igény végtelenül nagy...

– Nem kell ahhoz krízishelyzetbe belekerülni (például baleset, betegség miatt), hogy odafigyeljünk a másik emberre. A lelkigondozói attitűd, a meghallgatás pusztán önmagában működő és szükséges. Bizony sok terület van, ahol helyt kell állnunk.
Nem csak magát a beteg pácienst, hanem sokszor a családját, szülőket és testvéreket is fel kell lelkileg készítenünk. Gyülekezeti lelkészként volt, hogy összehívtam olyan asszonyokat beszélgetni, akik otthon ápolták a szerettüket. Beszélgettünk arról, hogy szabad-e elfáradni, szabad-e azt mondani, hogy elég, hogyan kerüljünk tisztába a helyzetünkkel? Úgy érzem, hogy egy-egy ilyen alkalom után muníciót kaptak az elkövetkezendőkre.
Ha végignézünk a templomokban, hogy egy-egy élet mekkora terheket hordoz magában, akkor láthatjuk, hogy bőven van létjogosultsága annak, hogy egymás terhét kölcsönösen hordozva segítsünk egymásnak.
Felemeltetnek és sokszor megtalálja a feladat azokat, akik alkalmasak a kórházi önkéntes munkára.
Bőven van létjogosultsága az ő tevékenységüknek, hiszen egy lelkész magában nem képes ennyiféle feladat elvégzésére. A megfelelően kiképzett önkéntes pedig terheket vehet le a lelkészek válláról.

Evangélikus Kórházmissziói Szolgálat
1085 Budapest, Üllői u. 24.
Telefon: vonalas: 429-2036, mobil: 20/283-4918
Honlap: korhazmisszio.lutheran.hu