Régi templomaink építésekor még nem volt szempont az akadálymentesítés, ma azonban ez sokaknak okoz fejtörést: a hosszú lépcsősorok miatt a kerekes székesek mellett a nehezen közlekedő idősek vagy a babakocsival érkező családok templomba jutása sem egyszerű. Muntag Vince fiatal irodalomkutatóval saját, kerekes székes tapasztalatairól és a mozgássérültlét teológiai mélységeiről, a kelenföldi evangé- likus gyülekezet vezetőivel pedig egy sikeresen megvalósult akadálymentesítés tanulságairól beszélgettünk, és az is kiderült: hiányzik a széles körű társadalmi és egyházi összefogás a probléma rendszerszintű megoldásához.
Muntag Vince a fasori evangélikus templomba, amely a lakóhelyéhez legközelebb esik, nem tud bejutni egyedül (képünkön).
„Két tapasztalatom volt itt Pesten, az egyik a Fasor, ahol elég nagy lépcső van. Meg lehetne oldani az akadálymentesítést, de nincs megoldva. A másik a Deák tér, ahol ezt viszonylag jól kezelik. Igaz, még gyermek-bibliaórás koromból vannak olyan emlékeim, hogy rángatnak fel a csigalépcsőn a gyülekezeti terembe, az kemény volt, de most már a lifttel fel lehet jutni. Vidéken viszont katasztrofális a helyzet. És ez csak rosszabb lesz, mert az akadálymentesítés komoly pénzbe kerül, nem megy gyülekezeti önerőből, a pályázáshoz pedig tudni kellene pályázni. A szándék meglétét nem vitatom, de ilyen értelemben másodlagos, hogy akarják, és nem megy, vagy nem akarják, és nem megy, mert a végeredmény ugyanaz” – mondja.
„Én különbözni szeretnék”
Vince az akadálymentesítés kérdéskörét egészen új megvilágításba helyezi.
„Azt gondolná az ember, hogy az a cél, hogy ugyanazt az életminőséget lehessen biztosítani a mozgássérülteknek, mint a nem mozgássérülteknek, vagyis ne tűnjön fel, hogy valaki mozgássérült. És ez már elvi hiba. Én nem akarok olyan lenni, mint egy ép testű ember. Én mozgássérült szeretnék lenni, én különbözni szeretnék. Ettől még ugyanazt a távot futom le, csak legyen máshol a rajtvonal. A táv legyen ugyanaz, de attól még nem leszek azonos, még csak hasonló sem.
Kérem azt a mércét, ami mellé tehető a másiknak. Kérem azt a plusz kaput a templomomra, ami nem sérti egy templom műemlék jellegét, mert én nem akarom, hogy az a templom amiatt legyen ronda, hogy én oda be akarok jutni. Én nem akarom, hogy az úrvacsorai liturgia menete amiatt bomoljon meg, hogy nekem körülményes eljutnom az oltártérig, és nem szeretném azt sem, hogy bármilyen módon engem akár előnyben részesítsenek. Konkrétabban: hogy a saját szempontrendszert háttérbe szorítsák csak azért, mert nekem általában kevesebb lehetőségem van bizonyos dolgokra.
Nem akarom ugyanazokat az esélyegyenlőségi problémákat újratermelni a megoldás folyamatában, mint amelyek ellen én harcoltam korábban a másik oldalon. Az integráció nem kiegészítést, javítást jelent, hanem belefoglalást egy új teljességbe.”
A kerekes székesek és az akadálymentesítéssel komolyan foglalkozók tapasztalata az is, hogy sokszor megvan a lelkesedés, de hiányzik a szakmai hozzáértés és az anyagi erőforrás. Máshol pedig adottak lennének az erőforrások, de fölösleges luxusnak ítélnek egy ilyen beruházást, pedig né- hány lépcsőfokot már egy egyszerű rámpával át lehetne hidalni.
„Az akadálymentesítést a fejekben kell kezdeni”
Egyházunkban egyre több, de még mindig kevés az akadálymentes gyülekezet. A Kelenföldi Evangélikus Egyházközség temploma ma már ilyen a tavaly szeptemberben átadott liftnek köszönhetően.
„Erre a lépcsőre nem lehetett rámpát húzni, ezért a kezdetektől tudtuk, hogy komoly beruházásra lesz szükség. A gyülekezetben néhányszor vitatkoztunk erről, volt, aki azt mondta, hogy teljesen fölösleges az egész, ha majd idejön – ne adj’ Isten – egy kerekesszékes, akkor azt megfogjuk, és felvisszük. Ezért úgy ítéltük meg, hogy az akadálymentesítést a fejekben kell elkezdeni, hiszen egy egészséges ember nehezen gondol bele például abba, hogy ide nem jön el egy kerekesszékes, de akár egy járókeretes néni sem, hogyha nem tud magától közlekedni.
Most, hogy elkészült a lift, olyanoknak is tetszik, akik korábban ellenezték. Látják, hogy az az idős gyülekezeti tag, aki korábban minden vasárnap eljött a templomba, de aztán kezdett elmaradozni, mert nehézséget jelentett neki a lépcsőn följönni, most újra jár. Kerekes székesek ugyan még nem fedezték fel a templomot, de húsvétkor például be tudtuk fogadni a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség Bárka csoportjának a passióját.
Az egész épületet nem tudtuk akadálymentesíteni, a tanácsterem, a gyülekezeti terem és az iroda még mindig csak lépcsőn közelíthető meg, ez nagy szívfájdalmunk, ezért nekünk sem szabad itt megállni” – foglalta össze a beruházás tanulságait Szepesfalvy Ákos felügyelő. (A kelenföldi akadálymentesítés az Emberi Erőforrások Minisztériumának pályázatán elnyert összegből, a XI. kerületi önkormányzat és a Szerencsejáték Zrt. jelentős támogatásából, valamint kisebb részt önerőből valósult meg.)
„Az ember dereka fogyóeszköz”
Muntag Vince szerint a klasszikus „megfogjuk és felvisszük” módszer több szempontból sem tartható. „Egyrészt ahogy édesanyám szokta mondani: az ember dereka fogyóeszköz. Hosszú távon nem megoldás, hogy hoznak-visznek. Másrészt ezt nem lehet szívességi alapon működtetni, ez lelkileg is megterhelő mindenkinek.
Amikor a Fazekas-gimnáziumba kerültem, akkor abból a megfontolásból fordultunk segítő szolgálathoz, hogy ugyan meg tudtam volna oldani a napi teendőimet az osztálytársaim segítségével, de nem háríthatok rájuk ilyen mértékű felelősséget. Kinek a felelőssége, hogy ha egy mozgássérült el akar jutni a templomba, akkor legyen ott egy emberidőre, aki olyan erőben van, hogy fel tudja vinni a lépcsőn? Hogyan tervezhető rendszeresen az, hogy amikor véget ér az alkalom, akkor valaki ott marad, ha a kerekesszékest ársa még beszélgetni akar? Amint szívességi dimenzióba kerül a dolog, abból csak konfliktus keletkezhet.
Aztán van a problémának a technikai része: például hogy az elektromos kocsit nem lehet felemelni, mert ezek száz-százötven kilós akkumulátorral rendelkező jószágok. Vagy radikalizáljuk a dolgot: mi van, ha nem egy elektromos kocsi van ott, hanem három? És akkor még nem számoltunk a kismamákkal, a vakokkal, az idősekkel.”
„Szégyenbélyeg helyett Isten jele van rajtunk”
Az, hogy nincs megoldva a mindenkori rászorulók templomba jutása, mélyen szimbolikus üzenettel is bír.„A nulladik pont nyilván nem építészeti kérdés, hanem teológiai. Az elveszett bárányról szóló példázatból tudjuk, hogy Jézus elmegy azért az egyért is, tehát mi – az egyház képviselői – is felelősek vagyunk minden egyes lélekért. Ha a beruházásunk miatt csak egy kerekes székes jön el istentiszteletre, vesperára, akkor már megérte. Szoktuk használni az emmausi tanítványok példáját is erre: valami megzavarja a tanítványok látását az úton, de amikor Jézussal találkoznak, tisztán látnak.
Magyar sajátosság, hogy amellett érvelünk, miért ne csináljunk meg valamit. Ha tudjuk ezt krisztusi távlatokba helyezni, akkor az emberek újra tisztán láthatnak, és megértik, miért fontos, hogy az az egy bárány is idetaláljon.” Gáncs Tamás, a kelenföldi evangélikus gyülekezet igazgató lelkésze szerint ezek az akadálymentesítés teológiai alapjai.
Muntag Vince egészen újszerűen közelíti meg ezt a kérdést, Jézus és a vak embertörténetén keresztül (Jn 9) vezeti le, hogy miért tekinthető Isten ajándékának az, ha valaki másmilyen. „A vak ember láttán a tanítványok megkérdezik: »Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei…?« A kérdésben nem az a hiba, hogy őt másnak ismerik, mint magukat, hanem hogy a vakságot valaminek a hiányaként definiálják. Tehát a vakság számukra alapvetően és mindenekfölött csapás,rossz, hiba. Holott miért vak ő valójában? »…hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.«
Tehát – visszatérve magamra – nekem szerencsém van azzal, hogy mozgássérült vagyok, hiszen mivel látszik, hogy milyen az életem, sokkal több figyelemmel jár az, hogy mozgok a világban. Ezáltal nyilvánvalóvá lesznek rajtam Isten cselekedetei. Továbbfűzve az ige értelmezését: odamegy Jézus a vak emberhez, megvan a testi érintés, a vak elmegy, megmossa a szemét, visszajön, és onnantól kezdve úgy működik a szeme, mint bárki másnak. Mondhatni: ugyanolyan, mint a többiek. Mégis kiemelt marad, mert ő szociológiailag és nem testileg volt vakként definiálva. Emiatt ő nem az lesz, aki most lát, hanem aki vak volt, de most lát. És ez a kiemeltsége, ez a mássága egyenlő voltában is megmarad.
Pontosan ez az, amiről Jézus akkor is beszél, amikor azt mondja: »Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium…« (Mt11,4–5) Tehát maga a szembeállítás nem vész el, ettől még különböznek ezek a speciális emberek, pont azért, mert innentől kezdve a megbélyegzés, a szégyenbélyeg helyett Isten jele lesz rajtuk: a pluszfigyelem formájában. Itt válik külön az azonos az egyenlőtől.”
„Ahol előnyként ismerik el az idegenséget”
Vince szerint azonban az egyenlőtlenségnek is megvannak a fokozatai. Rossz szándékot, nyílt kirekesztést nagyon ritkán tapasztal. A problémák ügyetlen, elfogadhatatlan kezelését annál gyakrabban.
„Mindenki átéli, hogy a faragatlanságnak és az ostobaságnak is vannak változatai. Mozgássérültként ezzel igen gyakran kell szembesülnöm. De ez is viszonylagos. Sokszor gondolok például összehasonlításképpen a hajléktalanok helyzetére. Nekünk az általános társadalmi megítélés szempontjából nagyságrendekkel jobb a helyzetünk. Az például fel sem merülhet, hogy a mozgássérültség jelenlétét kriminalizálják, mint ahogyan ez a hajléktalansággal megtörtént. A közvetlen rosszindulat helyén viszont gyakran érzékelek közönyt, figyelmetlenséget, tudatlanságot, illetve értetlenséget, tanácstalanságot.
Miért fontos például, hogy ne használják a mozgássérültek számára fenntartott liftet azok, akik járni tudnak? Én addig nem tudok mozgássérültként létezni igazán egy társadalomban, amíg ennek nincsenek meg a feltételei, vagyis amíg a társadalom ép testű tagjai nem viselkednek ép testűként, és végiggondolják azt – sőt az identitásuk részévé válik –, hogy ők tudják használni a lábukat, tehát nekik a lépcsőn kell menniük. Én más vagyok, és ő is más, és ez tök jó, mert ugyanoda fogunk jutni, vagy majdnem, de mindketten jól járunk a kölcsönös előnyök révén. A befogadás ott indul, ahol előnyként ismerik fel az idegenséget.”
Nincs átfogó stratégia
Egyházunkban az akadálymentesítés ügye már önmagában sem akadálymentes – tudtuk meg Kocsis Istvántól, az országos iroda pályázati és fejlesztési osztályának vezetőjétől. Hiszen míg korábban volt kifejezetten erre igényelhető pályázati forrás, jelenleg nincs. A középületeket törvényi előírásoknak megfelelően kötelezően akadálymentesíteni kellett, de az nem volt világos, hogy a templomok középületnek számítanak-e, vagy sem. Miután kiderült, hogy nem azok, a lelkesedés és az anyagi erőforrás is megfogyatkozott. „Az új épületek esetében alap, hogy akadálymentesek legyenek, a felújításoknál viszont ez nem elvárás, és nincs is erre támogatói szándék. Körülbelül száz templom újulhatott meg az Új Magyarország programban, de nem lehetett elszámolni akadálymentesítést ennek keretében sem. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma viszont minden évben kiír egy pályázatot közösségi célú fejlesztésre, és ebbe belefér az akadálymentesítés is” – mondja az osztályvezető. Kocsis István szerint érdemes lenne erről akár összegyházi szinten gondolkodni és valamilyen stratégiát kidolgozni: „A Láthatóan evangélikus szlogen azt is jelenthetné, hogy mindenkiszámára láthatóan befogadók gyülekezeteink. Ugyanakkor az isigaz, hogy bár fontos lenne az átfogó stratégia és a támogatói szándék megléte, ma mégis elsősorban a pályázói szívben vagy észben dől el, hogy megvalósulnak-e az akadálymentes gyülekezetek. A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodájának Pályázati és Fejlesztési Osztálya abban tud segíteni, hogy ha pályázni akar egy gyülekezet, akkor önrésztámogatást és előfinanszírozást adunk, valamint a megtervezésben és pályázatírásban is tudunk segíteni.”