Visszatekinteni huszonkét évvel ezelőttire, felidézni azt az élményt, mely mindenképpen meghatározta azt az időszakot, nagyon jó érzés. Megtörténhet – meg is történt –, hogy az embernek olyan találkozásban, beszélgetésben, egy megváltoztathatatlan, mégis elfogadott élethelyzettel való szembesülésben van része, amely után nem folytathatja úgy az életét, nem gondolkodhat ugyanúgy, ahogyan addig.

Huszonkét év alatt sokszor jelentett erőt számomra is a szinte véletlenszerű találkozás Szekeres Pállal és szeretteivel. Két évvel balesete és egy évvel paralimpiai győzelme után. Mondhatjuk úgy: azután, hogy egy év alatt a poklot megjárva mégis tovább tudott lépni. Kívülről figyelve életét, néha egy-egy rövid interjút készítve vele erősödött bennem az az érzés, hogy ő olyan ember, aki győzött mindenek ellenére, mégis.

Sokszor kialakul az emberben egy kép, kialakul egy talán nagyon távoli kötődés valakihez: bízunk benne, erőt ad az a tudat, hogy bármikor felhívhatjuk, találkozhatunk, aztán amikor ezt megtesszük, csalódnunk kell. Mert egy másik élethelyzetbe, magasabb pozícióba kerülve már nem ugyanaz az ember, mint aki korábban volt.

Szekeres Pálban és azokban, akik körülveszik őt, nem csalódtam. Ő ugyanaz az ember, aki első találkozásunkkor volt. Az a film, amelyet a közelmúltban elkészíthettem, és amelyet olvasóink is láthattak pár hete, újra bizonyos kérdések átgondolására késztetett, talán nem olyan radikálisan, mint a két évtizede történt találkozás, de mégis…

Hiszen láttam, hogyan lehet teljes életet, sőt példaadó életet élni az elkeseredés helyett. Hogyan válhat kerekes székben ülve – és ahogyan Pali fogalmazott: ezt a helyzetet megszokva – az épek példaképévé egy mozgássérült. És hogyan válhat az integráció szép példájává egy vívószakosztály, munkáját csendben végezve, mégis világraszóló eredményeket hozva.

Az első meglepetés a Törekvés Sportegyesület vívócsarnoka volt. 1999-ben, amikor megalakult a vívószakosztály, már jártam ott. Most, amikor gépkocsinkkal megálltunk az udvarban, egészen más kép fogadott. Hiszen nemrégen adták át a hazánkban egyedülálló paralimpiai csarnokot. Külföldön, Európában és Amerikában is természetes a parasportolók jelenléte. A kerekesszékes vívás, kosárlabda, és sorolhatnám tovább a sportágakat. Nálunk azonban ritkaságszámba megy, hogy egy új sportcsarnok deklaráltan ugyanúgy a sérült sportolóké is, mint az egészségeseké. Szépen szimbolizálja ezt a látvány, amely a csarnokba lépve fogadott: a kosárpalánk egyik oldalán ép vívók, a másikon kerekes székesek vívtak egymással.

Szekeres Pali elmondta, hogy sérülése után külön egyesületet alapítottak a kerekes székes vívók, de most már más a helyzet. Együtt vívnak, együtt iskoláznak épek és sérültek. A különbség csak az, hogy ha kerekesszékes vív egy nem kerekesszékessel, akkor mindketten ülnek. Az edzőpartner választásánál nem az állapot, hanem a tudás az egyedüli kritérium.

A különböző érdekvédelmi szervezetek tanulhatnának ebből. Ugyanis nem a szólamok, hanem a mindennapi gyakorlat lehet csak példa az emberek számára. Mint a Törekvésben: ezt látják az ide járó kisgyerekek, ebben nőnek fel, így válnak vívóvá, ez lesz a természetes számukra. A sérültek számára pedig jó érzés és szinte dopping az, hogy ép társaikkal együtt edzhetnek, adott esetben együtt iskolázhatnak.

Szekeres Pali huszonhárom évnyi sikeres parasportolói pályafutás – három paralimpiai győzelem – után visszavonult az aktív sportolástól, de vannak, akiknek átadhatta a stafétabotot. Ő pedig három diplomájával most már miniszteri biztosként segíti a sérült emberek ügyét. Hiszen – ahogyan megfogalmazta – nemcsak testi, de szellemi akadályok is vannak, amelyeket át kell lépni. Így a siketek, a gyengén látók vagy a kerekes székesek előtt is. Ez elsősorban szemlélet kérdése. Ha ez pozitív, akkor megteremtődik az az anyagi bázis is, amely lehetőséget ad a változtatásra.

Eszembe jut egy másik portréfilmünk, amelyet dr. Cserháti Péterrel készítettünk. Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet főigazgató főorvosa úgy látja, hogy a sérült emberekhez való viszonyunk szinte ördögi körként írható le. A mozgáskorlátozottak nem tudnak kijönni az utcára, mert számtalan hely azok közül, ahol meg kellene fordulniuk, nincs akadálymentesítve. Ezért kevés sérült embert látunk az utcán, így pedig azt gondoljuk, olyan elenyésző a számuk, hogy nem is kell érdemben foglalkozni velük.

Más országokban ez nem így van. Az utcán, az üzletekben, a hivatalokban is ugyanolyan természetességgel vannak jelen sérült társaink, mint az épek. Mindezek a helyek akadálymentesítettek, ezért adott számukra a mozgás lehetősége. Hangsúlyozottan törődnek velük, mert tudnak róluk.

Ezt kellene elérni hazánkban is. A helyzet talán nálunk is javult, de még közel sem ideális. Jó modell lehet a Törekvés vívószakosztálya. Erről mondta Szekeres Pál, hogy ami ott természetes, annak természetesnek kellene lennie a társadalomban is.

Huszonkét év után újra készíthettem műsort Szekeres Palival. Megismertem családját, gyermekeit. Felesége ugyanaz a lány – most már családanya –, aki sérülésekor is mellette maradt, erőt adott neki. Ez is példa lehetne sokak számára. Edzője, Beliczay Sándor mindent megtett azért, hogy Pali újra győzzön, és hogy most ez a szakosztály így működjön.

Az előző műsorban még Pali újrakezdéséért adtunk hálát. Most sokak újrakezdéséről beszélhetünk. Egyfajta lehetőségről mindazok számára, akik nem adják fel, akiknek élete győzelem lehet. Mégis!