Egyházunk választott vezetői és presbiterei előtt szükségtelen arról beszélni, mi indított egy fiatal katolikus szerzetest arra, hogy bírálatával szembeszálljon vallása és egyháza dogmáival és hierarchiájával. Annak sem volna értelme, hogy fölidézzem Luther, Melanchton, vagy Kálvin tanait, érdemeit, esetleg vitatható lépéseit. Több indok lenne arra válaszolni, hogy az univerzális Keresztény Egyház hiányosságai és hibái ellen föllépő számos korábbi sikertelen kísérlet után milyen gazdasági, társadalmi, politikai és teológiai tényezők eredménye volt az, hogy Luther sikerrel tudott szembeszállni a régi renddel. Kétségtelen, hogy a pápaság súlyos vétkei mellett a számban és gazdasági erőben növekvő polgárság, valamint egyes német fejedelmek politikai ambíciói önmagukban is magyarázzák, hogy Luther nem a máglyán fejezte be életét, mint nem egy előde. Föllépésével akkor nem tudta kigyógyítani az Egyházat hibáiból, és ezért kénytelen volt létrehozni az új, reformált Egyházat. Ezzel a kereszténységbe behozta a pluralizmust. Nem állt szándékában folytatni az egyház osztódását, de a pluralizmusból fakadóan el kellett fogadni az újabb irányzatokat, a kálvinizmust, unitáriusokat, majd a baptistákat és a neoprotestáns egyházakat. Így jött létre a sokszínű protestantizmus. A Reformáció sikere arra késztette a katolikus egyházat, hogy harcot indítson a riválissal szemben. Az ellenreformáció első menetben egy szörnyű pusztítást hozó európai polgárháborúhoz vezetett, de hosszabb távon a katolikus egyház megújulását, reformációját hozta el! A nehezen megszülető vallási türelem tagadhatatlanul a Reformáció terméke, sőt érdeme.
Annak, hogy a Reformáció olyan gyorsan elterjedt Németországban, majd egész Európában, voltak a teológiai, erkölcsi és politikai okai. A következmény világtörténelmi jelentőségű, megnyílt az út Európa szellemi, gazdasági és katonai megerősödéséhez, fölényéhez. Addig az indiai és a kínai kultúra (a kitűnő történelemfilozófus, Arnold Toynbee szóhasználatával civilizáció) eltérő volt, de nem lehet azt mondani, hogy kevésbé volt fejlett, mint az európai. A Reformáció azonban óriási lendületet adott az európai tudománynak, az arra épülő találmányoknak, az ipari forradalomnak, mindannak ami a kapitalizmushoz, majd annak hibáit úgy-ahogy orvosolva, a humánus jóléti társadalmakhoz vezetett.
Nem túlzás a nyugati világ fölemelkedését a teológiai gondolkodás új útjaihoz vezetni vissza?
A Reformációt övező hitviták, a Szentírás anyanyelvekre történt lefordítása és ennek nyomán széles körben történő tanulmányozása elmélyítette a hitet, erősítette a kereszténység szellemének megértését, a dogmák és a vakhit helyett a szabad intellektuális vizsgálódást, az inkvizíció helyett a meggyőzést állította előtérbe. A világtól való elfordulás, a szerzetesi meditáció, az aszkézis, de a reneszánsz élvhajhászása helyett is azt hirdette, hogy a munka, a szorgalom, a takarékosság Istennek tetsző. Nem Max Weber találta ki, ő csak megfogalmazta, hogy szoros kapcsolat van a protestáns etika és a kapitalizmus szelleme között. Lutheren túllépve Kálvin kimondta, hogy a kamatszedés nem erkölcstelen. Máté evangéliuma 25. fejezetéből jól ismerjük a szolgáknak adott talentumok példázatát: „Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott velük, és nyert másik ötöt.” És ezt a Gazda, az Úr megdicsérte, aki pedig csak elásta és nem használta a talentumot, azt megbüntette. Természetesen a talentum nemcsak pénz, sőt elsődlegesen nem az, hanem az Istentől kapott tehetség, amit ki kell bontakoztatni, fel kell használni Isten és a közösség szolgálatára. A Kálvint követő puritánok jellemzője volt a takarékos és felhalmozásra törekvő életvitel. A nyereségre irányuló tevékenységet hivatásként fogták fel. Kötelességnek érezték saját munkájukkal és másoknak is munkát adva hozzájárulni a közösség boldogulásához, felvirágoztatásához.
Nehéz kérdés arra keresni a választ, hogy miért terjedt el és maradt uralkodó a protestantizmus Észak-Európában, Angliában (és az angol király amerikai, majd többi – elsősorban „fehér” – gyarmatán), Hollandiában, Svájcban és Németország északi részén, miközben Dél-Európa megmaradt katolikusnak. Minden elfogultság nélkül meg kell állapítani, hogy ezek a protestáns országok lettek a tudományos és ipari fejlődés élharcosai, a 19. és 20. században nemcsak a gazdasági mutatókban, de katonai erőben is jobbaknak bizonyultak riválisaiknál. Nem lehet ezt kizárólag a földrajzi tényezővel, a tengeri kikötőkkel és a kialakuló világkereskedelmi útvonalakhoz való közelséggel magyarázni, hiszen Spanyolország és Portugália optimális fekvése és kiterjedt gyarmatbirodalma ellenére lemaradt a versenyben. Pedig a Földközi-tenger jelentősége Amerika fölfedezése után csak keveset csökkent, sőt a Szuezi-csatorna megépítése után kereskedelmileg újra igen fontossá vált, a partjai melletti országok mégsem voltak olyan sikeresek.
Itt említem meg, hogy Magyarországon (Erdéllyel együtt) az ellenreformáció nem tudta fölszámolni, legfeljebb csak visszaszorította a protestantizmust. Szabadságharcainkban – nem becsülve le katolikus honfitársaink részvételét és áldozatvállalását – erős volt a protestáns elem, a politikai és katonai vezetőkben feltűnően! Ugyanakkor gazdasági fejlődésünkben a protestánsok elsősorban a Svájcból és Németországból érkezett vállalkozók, sikeres üzletemberek között jeleskedtek, valamint a magyarországi németek (cipszerek, erdélyi szászok) járultak hozzá eredményeinkhez. Persze tudjuk és nem szabad elfeledni, hogy a magyar kapitalizmus kiegyezés után tüneményes kibontakozásában a bevándorolt és őszinte lelkesedéssel magyarrá vált zsidók szerepe döntő volt. A velük szembeni türelem és befogadás erkölcsi parancs volt, de ehhez nagyban hozzájárult a Szentírás és ezen belül is az Ószövetség ismerete, ami a Reformáció hozadéka volt. A zsidóság emancipációja terén Magyarország élenjáró volt, és ennek társadalmi beágyazásában ismét a magyar protestantizmust, ezen belül is evangélikus egyházunkat és tagjainkat indokolt kiemelni. A bizalom kölcsönös volt, ezt a protestáns felekezetekbe áttért zsidók száma is tanúsítja, és a fasori evangélikus gimnázium zsidó származású, magyarságukat életük végéig vállaló világhírű tudósai is bizonyítják. Közöttünk, evangélikusok között volt a legkisebb az antiszemitizmus fertőzése és a legkiemelkedőbb az üldözöttek védelme.
A Reformáció politikai hatása
Egy mondatban ez a politikai pluralizmus térhódításában, a képviseleti rendszer elterjedésében, végső kifejlődésében a demokrácia és az emberi jogok kiteljesedésében foglalható össze. Kissé bővebben kifejtve: a Reformáció megrendítette a pápa és a Katolikus Egyház tekintélyuralmi rendszerét, a Német-Római Császárságban pedig a katolikus Habsburgok dominanciáját. A protestáns közösségek maguk választották vezetőiket és azok szerepét, hatalmát a presbiterek ellenőrizték. A Biblia-fordítások, az egyházi vitairatok az olvasási kultúra és ezen keresztül a nemzeti nyelvű kultúra felvirágzását eredményezték, a tudás többé nem volt privilégium. A protestáns iskolák, kollégiumok megsokszorozták a kiművelt emberfők számát, és ez a tudomány és a gazdaság gyarapodásának előfeltétele volt. Innen egyenes út vezetett az általános tankötelezettséghez, ami nagyban erősítette Európa és Amerika gazdasági, politikai és katonai súlyát. (Magyarországon ezt Angliát is megelőzve – de a skandináv országoktól elmaradva – korán, 1868-ban a katolikus Eötvös József vezette be.)
A vallásszabadságot még a protestáns országok sem siettek biztosítani az államvallástól, a bevett felekezetektől eltérő csoportok számára. Ezért vágott neki 1620-ban az anglikán reformáció „puhaságával” elégedetlen presbiteriánusok, a puritánok egy csoportja a Mayflower hajón a viharos Atlanti-óceánnak, hogy Jézus Hegyi Beszéde alapján az Újvilágban fölépítse a hegyen épült ideális, istenfélő várost. Utódaik megalkották a világ első olyan államát, amely szakított az egyszemélyi hatalom, a monarchia intézményével, amely törvénybe iktatta polgárai jogait, köztük a zsidók egyenjogúságát, amelynek vezetőit az egész nép választja, amelynek kormánya a polgárok akaratával összhangban, a köz érdekében irányítja az állam működését. Az 1776-ban megszületett Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozata és 1787-ben elfogadott Alkotmánya tipikusan protestáns, a keresztyén gondolkodásra épülő dokumentum, de azóta minden jó alkotmány mintája, visszahatva ilyen irányba befolyásolta Európát is. „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen.” Ezt a nyilatkozatot megszövegezője, Thomas Jefferson, és 13 angol gyarmat választott képviselői „a világ Legfelsőbb Bírájának ajánlva […] Az Isteni Gondviselés Védelmébe vetett szilárd hittel…” fogadták el. Az amerikai pénzen, a dolláron rajta van: „In God we trust,” bízunk Istenben. Az alkotmány első tíz kiegészítése, a Bill of Rights korlátozza az Egyesült Államok szövetségi kormányának hatalmát, és védi az amerikai területen tartózkodó minden állampolgár, lakos és látogató jogai, védi a szólásszabadságot, a vallásszabadságot, a gyülekezési szabadságot és a petíció jogát. Tiltja az indokolatlan házkutatást és letartóztatást, a kegyetlen és szokatlan büntetéseket és annak kényszerítését, hogy bárki önmaga ellen valljon. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szabadság mellett az egyenlőség és a testvériség gondolata az 1789-ben kezdődött Nagy Francia Forradalom szülötte. Valójában azonban ez a kereszténység alapvető tanítása: Isten előtt mindnyájan egyenlők vagyunk. Ezt – ismert módon – Pál apostol fogalmazta meg a Galáciabeliekhez írt levele 3. fejezet 28-ik versében: „Ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” Ezt a levelet sokan a protestáns keresztyénség egyik legmeghatározóbb iratának tekintik. Ugyancsak egy protestáns amerikai, Abraham Lincoln fogalmazta meg a demokrácia lényegét: „Democracy is the government of the people, by the people, for the people.” Jó okkal feltételezzük, hogy ezt a meghatározást egy magyar evangélikus Amerikában elmondott beszédének következő mondata inspirálta: „Mindent a népért, mindent a néppel együtt, semmit a népről a nép feje felett. Ez a demokrácia.” Ezt 1852-ben Ohioban mondta ki Kossuth Lajos.
A középkori ember megadással tűrte sorsát, ami általában mostoha volt. Az Egyház azt hirdette, hogy a földi viszonyok mind Isten akaratából jöttek létre, ellenük lázadni bűn. A Reformáció és annak későbbi politikai filozófusai ellenben azt vallották, hogy kötelesség tiltakozni, végső esetben fellázadni az önkény ellen. Ez a nézet ugyan visszamegy a 13. századig, a Magna Cartáig és Aquinoi Tamás Summa Teologica-jáig, de gyakorlattá az angol forradalom, Cromwell katonái, a „királygyilkosok” tették. Az elméleti alátámasztás – valamivel később – John Locke nevéhez fűződik, és az ún. dicsőséges forradalomban, majd az amerikai gyarmatok felkelésében kapott mintegy igazolást – ahogy már láttuk.
Tudjuk, hogy a polgári forradalmak és a politikai szabadságjogok elterjedése nem járt együtt a társadalmi igazságosságnak az őskeresztényekig visszamenő igényével, és ezen a 19. század különféle szocialisztikus irányzatai próbáltak változtatni. Mind az elméletek kidolgozói, mind a mozgalmak vezetői között (különösen az akkori világ vezető hatalmában, az Egyesült Királyságban) meglehetősen magas volt az erősen vallásos protestánsok száma. A katolikus egyházban csak az ateista marxizmus térhódítása vezetett el a szociális problémák orvoslását fölvállaló pápai enciklika, az 1891-es Rerum Novarum megjelenéséhez. Viszont ebből nőtt ki a kereszténydemokrácia, ez az eredetileg a katolikus országokban megjelenő politikai mozgalom. A második világháború után azonban sok protestáns is csatlakozott az állam felelősségét és kötelező gondoskodását hangsúlyozó, a kommunista ideológiával bátran szembeszálló kereszténydemokrata pártokhoz. Ebben élenjárt a Német Szövetségi Köztársaság és annak evangélikus hátterű politikai elitje. Hollandiában, Svájcban és a skandináv országokban erős, gyakran kormányzó pozíciót betöltők lettek a protestáns hátterű kereszténydemokrata pártok. Világnézeti elkötelezettségük ugyanakkor állandóan gyengül, összhangban a társadalmak elvilágiasodásával, a felekezetenkívüliség terjedésével. Így nagyban csökkent a különbség köztük és a marxizmussal szakító szociáldemokraták között, e két pártirányzat sok esetben jól működött és működik együtt koalíciós kormányokban, meghaladva a hagyományos jobboldal – baloldal dichotómiát. Sokat mond, hogy nemzetközi szervezetük, a Kereszténydemokrata Internacionálé a közelmúltban Centrista Demokrata Internacionáléra változtatta a nevét. E szervezettel rokon, de nem azonos az európai kereszténydemokrata felfogású pártokat az Európai Parlamentben összefogó Európai Néppárt.
Mi, magyar protestánsok, egészen a közelmúltig úgy tekintettünk Hollandiára és a skandináv országokra, mint ahol példamutatóan megvalósult a „welfare state”, a mindenkiről gondoskodó, a magas adóterheket magas szintű szolgáltatásokkal párosító jóléti állam. Ezt összefüggésbe hoztuk azzal, hogy ezekben a lakosság döntő többsége vallásos protestáns. A legutóbbi évtizedekben azonban ezekben az országokban látványosan csökkent a hitbuzgóság, a templomok látogatottsága és a hagyományos keresztyén erkölcs betartása. Részben helyére lépett az előítéletek üdvözölhető megszűnésének eltúlzott kultusza, a politikai korrektségnek nevezett szellemi diktatúra. Mára minden európai országban megszűnt az államvallás, legutoljára Norvégiában, 2013-ban vált el egymástól teljesen az állam és az evangélikus egyház. Lehet ezen sajnálkozni, de azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy a Reformáció, a keresztyénség betöltötte funkcióját, közös nevezőre jutott a katolicizmussal, sőt közeledni próbál az ortodox kereszténységhez is. Ez a szinkrétizmus megfigyelhető a világi életben is. Mint egykor a hellenizmus, a protestantizmus – ha fölhígult a formában is – beépült szinte valamennyi politikai irányzat és párt programjába és gyakorlatába. A népképviseleti demokrácia, az egyenlőség, az emberi jogok, a tolerancia, a tisztességes üzleti kultúra, a csalás és a korrupció elítélése alapelv minden politikai platformban és kampányban. Az is elégtétellel töltheti el a protestánsokat, hogy jelenleg számuk mintegy 800 millió. Ebből 170 millió Észak-Amerikában, 160 millió Afrikában, 120 millió Európában, 70 millió Latin-Amerikában, 140 millió Ázsiában és 10 millió Ausztrália és Óceániában él. Az összes keresztény közel 40%-a protestáns. E tényben nemcsak az egykori protestáns gyarmatosítók hatását lehet látni, de annak a sok hittérítőnek az önfeláldozó munkáját is, akik éppen a klimatikusan és gyakran politikailag is legnehezebb terepeken hirdették Krisztus igéjét a Reformáció interpretációjában.
Mai világukban, a katolikusok és a protestánsok kölcsönös gesztusai, mind harmonikusabb együttélése – bizton remélem – minden felekezeti villongás eltűnéséhez vezet. Ennek egy hazai, anekdotikusan hangzó, példamutató esetének fölidézésével zárom fejtegetéseimet. Jó negyven évvel ezelőtt egy tudományos kongresszus szünetében két magyar beszélgetett külföldi kollégák gyűrűjében. „Szörnyű a magyarság megosztottsága – mondta az egyik. Jobb lett volna, ha mindnyájan katolikus maradtunk volna. Mint a lengyelek, egységesen tudtunk volna szembeszállni minden önkénnyel.” A másik magyar ellentmondott. „Ez nagy tévedés, a magyarságot az teszi nemzetté, az teszi a magyar kultúrát különösen értékessé, hogy magunkban hordjuk Európát. A protestantizmus nélkül szegényebb lenne ez a nemzet.” A külföldiek beleszóltak, hogy náluk már rég lezajlottak ezek a viták, a katolikusok ragaszkodnak a maguk igazához, a reformátusok és az evangélikusok pedig a maguk álláspontját hajtogatják. Erre megszólal az egyik magyar: „Önök semmit sem értenek abból, hogy mit jelent magyarnak lenni. Aki eddig amellett érvelt, hogy jobb lett volna, ha az egész ország katolikus marad, az egy régi magyar protestáns kollégiumban végzett református. Aki pedig azt mondja, hogy nagy szükség volt és van arra, hogy legyen erős magyar protestantizmus, az a piaristáknál végzett katolikus.” A történetet a Magyar Reformátusok Világtalálkozóján, 1991 júniusában Debrecenben mondta el az idézett beszélgetés katolikus résztvevője, Antall József miniszterelnök.
Konklúzióm: a Reformáció mérlege szememben a következő. A Reformáció éppen úgy járult hozzá az egyetemes kereszténység megtisztulásához, hibái levetkőzéséhez, ahogy a kapitalizmus bírálata megreformálta és megmentette a piacgazdaságot. A Reformáció egyes dogmái lehetnek túlhaladottak, de szelleme, eszméi ma is érvényesek és hatnak, illetve ha már nem hatnak, annak az egész emberiség fogja súlyos következményeit viselni. De remélem, hogy ezt elkerüljük.