A templom falán folyt le a vér, de erről persze most nem fogok beszélni – mondta Szemerei János. Alig múlt el hajnali öt óra. A nyugati égbolton még éppen látszott a nyugvó Hold valószínűtlenül vörös karimája, keleten pedig a feneketlen, sötét éjszakával birkózott a pirkadat. Egyházunk nyugati kerületének püspöke tiszteletet parancsoló lendülettel diktálta a tempót. Gyalog baktattunk Bükről a szomszédos Csepregre, bő öt kilométer az út, a csepregi katolikus plébános és a helyi evangélikusok hat órára vártak minket. Igyekezni kellett.

Így, 12 Celsius fokban és erős szembe szélben indult az artikuláris nap azoknak, akik a hajdanvolt, hitükhöz a végsőkig hű evangélikus testvéreik erőfeszítését felidézve indultak el 2015. szeptember 27-dikének hajnalán Nemescsóba. Ez a falu egyike azoknak az artikuláris településeknek, melyeken a birodalmukat a protestáns „eretnekektől” megtisztítani kívánó, katolikus Habsburg uralkodóház az 1681-ben hatályba lépett, XXVI. törvénycikkel (artikulus) megengedték, hogy az evangélikusok hitüket gyakorolják. A vallásgyakorlatra kijelölt, megyénként két-két artikuláris helyek nem forgalmas és központi fekvésű városok, hanem eldugott, parányi települések voltak. Ebből is nyilvánvaló, a „nagylelkű” hatalom cinikusan abban bízott, hogy protestánsok majd maguktól ráunnak a sok nehézségre és elhagyják hitüket. Nem így történt. A magyar protestáns egyházak fél évezredes történelméből kereken száz évig, 1681-től 1781-ig tartó az artikuláris időszakban az evangélikusok vasárnaponként útnak indultak templomaik felé, ki szekéren, ki lóháton, s a kevésbé tehetősek az „apostolok lován”, vagyis gyalogszerrel tették meg az utat a legközelebbi artikuláris településig, a mi esetünkben éppen Nemescsóig, amely erdőkön, mezőkön átvergődve, az istentiszteletre hívogató torony iránt tartva, közel 18 kilométerre esik Büktől.

Csepregen csak egy bő negyedórára álltunk meg. Finta József plébános „Erős vár a mi Istenünk” köszöntéssel, szívélyesen a fogadta Szemerei Jánost, aki „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”-sal viszonozta a kedves szavakat. A püspök a Szent Miklós katolikus templomban tartott megemlékezés során felidézte, hogy Istennek ez a háza valaha az evangélikusoké volt. 1621. január 6-dikán II. Ferdinánd bizonyos Collalto nevű tábornokát küldte el, hogy tanítsa móresre a virágzó protestáns oktatási és kulturális központ, Csepreg evangélikusait. A császári seregek 1223 lutheránust hánytak kardélre ezen a napon. A helyi iskolába betörve előbb megénekeltették a gyermekeket, majd egytől-egyig felkoncolták őket. Sokan kerestek menedéket a templomban, ám a császáriak oda is betörtek és könyörtelenül legyilkolták a híveket. Így került a csepregi templom falára az sok vér, amiről Szemerei püspök ezen a hajnalon végül tényleg csak nekem beszélt. Finta plébános és ifjú káplánja komor arccal hallgatta végig püspökünk beszámolóját az ellenreformáció egyik legtragikusabb fejezetéről, tisztelet illeti katolikus testvéreinket azért, hogy ezen a szeles reggelen jó szívvel adtak helyet ennek a gyertyagyújtással induló megemlékezésnek.

Csepreget elhagyva erős kaptatón igyekeztünk felfelé. Nehéz hajnali harmat ülte meg az őszi erdőt, balra egy széles nyiladékon gímszarvas bika terelgette így, a bőgés vége felé háremét, örökkévalóságnak tetsző négy másodpercig találkozott a tekintetünk, aztán riadva elugrottak. Még nem volt kilenc óra, amikor a sáros, mély keréknyomokkal szeldelt úton bukdácsolva végre megpillantottuk a nemescsói templom tornyát.

Az artikuláris idők múltával újra kis falusi evangélikus gyülekezetté váló közösség mai temploma már a szabad vallásgyakorlást megengedő II. József Türelmi rendelete (1781) után épült, de előtte középkori eredetű, apró temploma mellett két hevenyészett, fából összeállított imaterme is volt a számosan érkező hívek befogadására. Három részből összeállított szószékoltára a legrégebbi, amely a mai Magyarország területén máig fennmaradt.

Négy útvonalon, Szombathelyről, Kőszegről, Bükről és Lukácsháza irányából érkeztek az artikuláris vasárnap reggelén a hívek Nemescsóra. A burgenlandi evangélikusokat Manfred Koch szuperintendens vezette, de tekintettel arra, hogy a vallásüldözés időszakában a szlovéniai területekről, a Vend vidékről is jártak ide istentiszteletre a hívek, ezen a napon a szolgáló lelkészek három nyelven, magyarul, németül és szlovénul hirdették Isten igéjét.

(Manfred Koch  igehirdetésének magyar fordítása cikkünk alatt található - a szerk.) 

„A menny Urának tisztelet, Dicsőség, hála zengjen, Mert nagy kegyelme véd, vezet, Óv ártó vészek ellen! Ő minket irgalmába vett. Elnémul harc és gyűlölet: Ő ád minékünk békét.” (43. ének)

Az artikuláris napot évekkel ezelőtt megálmodó Szemerei János püspök azzal kezdte a Lukács 14,1-11- re, mint alapigére épülő prédikációját, hogy az üldöztetés évszázadában élt evangélikus testvéreink hittel megfutották nehéz futásukat, az Úr adjon nekünk erőt ahhoz, hogy mi is megfuthassuk, a mienket. A protestantizmus üldözésének szorongató évszázada óta bizony megváltoztak az utak, de távolságok nem – mondta a püspök. Megemlékezett azokról a valaha volt testvéreinkről, akik ma már szinte elképzelhetetlen erőfeszítéssel ragaszkodtak hitükhöz, hétről-hétre megszenvedtek azért, hogy anyanyelvükön hallgathassák Isten szavát.

Az artikuláris idők múltával sok templomot építettek a lutheránusok, de tudnunk kell, hogy Nemescsóban sem a templom épülete az igazán fontos, hanem annak bizonyossága, hogy itt és most, éppen úgy, mint a régen volt, artikuláris évszázadban, Jézus munkál bennünk – tette hozzá Szemerei János.

Áldjad, én lelkem, a dicsőség örök Királyát! Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát! Zúgó harang, Ének és orgonahang, Mind az ő szent nevét áldják! (57. ének)

Osztrák, szlovén és magyar lelkészek osztották az úrvacsorát a zsúfolásig telt, 600 férőhelyes templomban. A hívek végtelen türelemmel várták, hogy sorra kerüljenek, mindeközben szlovén testvéreink éneke, zenés szolgálata tette még magasztosabbá az egyébként is ünnepélyes pillanatokat. A két egymást követő istentiszteleten legalább 1400 testvérük vette magához az Úr testét és vérét.

Itt az Isten köztünk. Jertek őt imádni, Hódolattal elé állni! Szent a jelenléte. Minden csendre térve, Ő előtte hulljon térdre! Az, aki Hirdeti S hallja itt az igét, Adja néki szívét! (280. ének)

Az istentiszteletek végén pedig felhangzott az „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű énekünk. A templomot és a környező teret betöltötte a legalább 700 torokból szálló ének hangja, borzongatóan idézve fel erre a nevezetes napra azt az erőt, amely a protestáns vallást üldöző hatalom erőszakával dacolva is képes volt máig megtartani bennünk a hitet.

Erős vár a mi Istenünk, Jó fegyverünk és pajzsunk. Ha ő velünk, ki ellenünk? Az Úr a mi oltalmunk. Az ős ellenség Most is üldöz még, Nagy a serege, Csalárdság fegyvere, Nincs ilyen több a földön. (254. ének)

Délután háromig maradt együtt Nemescsón a sokaság. A templomban koncertek követték egymást, a helyi evangélikus zeneiskola tanárai előadták egyik diákjuk, a kivételesen tehetséges Porkoláb Martin erre a napra komponált, zenekari darabját.

A település központjában felállított hatalmas sátorban is zajlottak a programok, egy nagyobb teremben pedig az Evangélikus Múzeum és a soproni gyülekezetünk gyűjteményéből válogatott, az artikuláris időket felidéző, pazar kiállítás várta az érdeklődőket.

Én nem láttam szomorú embert itt, ezen a napon. De még a boldogok közül is messze kiviláglott Kalincsák Balázs, a hívei között fáradhatatlanul sürgölődő, mindenkihez egyformán barátságos, nemescsói evangélikus lelkész, akinek ezen a nevezetes napon kétszer is csordultig megtelt a temploma, s aki megrázóan szép ízelítőt kapott abból a hallatlan feladatból és felelősségből, amely az üldöztetés évszázadában az artikuláris települések lelkészeire hárult. Kalincsák Balázs azokban a vészterhes időkben is ugyanígy megállta volna a helyét.

Az úti áldás előtt a lelkész felolvasta annak a több mint 80 településnek a nevét, ahonnan hívek érkeztek erre az emlékező napra. Minden helységet megjelöltek egy óriási térképen, ezzel is igazolva azt, amit Szemerei püspök igehirdetésében megemlített: az utak ugyan változnak, de a távolságok nem.

És akinek megadatott, hogy ezen az artikuláris időket idéző vasárnapon velünk volt Nemescsóban, annak aligha kell bizonygatni, hogy amíg a bennünket egymástól és az Úr hozzánk szóló, igaz szavától elválasztó távolságokat képesek vagyunk így legyőzni, addig egészen bizonyosan megmaradunk.