Egyszerű fizika. Aki már állt szemtől szemben olyan természeti erővel, amely felülkerekedik az ember erején, az ismeri a fizikai törvények könyörtelen valóságát. Gondolok itt a gravitációra, mikor egy kötélen lógsz és alattad a mélység, vagy a víz tömegére, mikor méteres hullám gyufaszálként 5-6 méterrel hajít hátrább, és a szél erejére, ha az feltámad és háztetőket fúj le kártyavárként játszadozva velük. Ilyen a vákuum természete is. Ahol légüres tér keletkezik, oda valami – a fizika törvényszerűsége szerint – be fog áramlani. Ha ez empirikusan mérhető és működő valóság a fizikában, akkor higgyük el, hogy működő és valóságos a társadalomban, az egyházban, hova tovább a lélekben is. Mire gondolok?

Nyilván nem arra, mikor kifújjuk a levegőt és légszomj keletkezik, hanem inkább arra, hogy önáltatás azt hinni, majd lesz valahogy… Hiszen az élet kérdéseire adekvát válaszokat kell adni. A „nem tudom”, a „majd lesz valahogy” és a „majd meglátjuk” is válasz, annak ellenére, hogy se nemet, se igent nem akartam mondani. Légüres térben a lelki jellegű szubsztancia sem maradhat. Erre hívja fel figyelmünket Jakab apostol is mikor így ír: „Hanem legyen a ti igenetek igen, és a ti nemetek nem, hogy ítélet alá ne essetek.” (Jak 5,12)

A keresztségkor kapott kegyelem idején szüleink, keresztszüleink válaszoltak a kérdésre: Akarjátok-e, hogy megkereszteljük e gyermeket? Vállaljátok-e, hogy a gyermeket keresztyén hitben nevelitek? Igen akarjuk, igen vállaljuk.

Azóta sok víz folyt le a Dunán és ez a vállalás mintha nem annyira látszódna gyermekeink, unokáink és saját életünkben. A bátor, hitvalló és kevésbé konformista élet kifolyt a kezünkből. A légüresnek tűnő, céltalan jövő előtt pedig nem úgy állunk, mint annak idején 1521-ben a Worms-i Birodalmi gyűlésen Luther: „Itt állok másként nem tehetek”, mert ő akkor Krisztusról tett hitvallást, megalkuvás nélkül.

A mára csak nevében keresztyén kontinensünk, mintha erről lemondott volna. Lemondott a bátor kiállásról, a bizonyságtételről, a felelősségvállalásról, az áldozatvállalásról, az önvédelemről és minden egyéb szekuláris elv vagy életvitel ezek elé tolakodott. Hogy van az, hogy évezredek óta őrzött egyértelmű fogalmak mára megváltoztak és kifordultak önmagukból? Hova tovább, a szép lett a csúnya, és a csúnya a szép. Férfias nők, és nőies férfiak idolokká torzultak. Elvesztettük önazonosságunkat és ezzel együtt minden egyebet.

Ehhez azonban előbb az kellett, hogy elhagyjuk az Urat. Azt az Istent, aki Fiát adta értünk, hogy boldog és megtalált életünk legyen. Ehelyett pedig minden egyebet szeretnénk feltalálni. Okos telefont és gondolkodó háztartási gépet, útvonaltervezőt és életvezetőt, koleszterinszint mérőt és vágyfokozót… . Pedig semmit sem kell feltalálnunk vagy kitalálnunk, mert Jézus Krisztus eljött közénk és megtalált minket. „Itt az Isten köztünk.”

Az Ő terve Krisztus által célba ért, nekünk csak meg kell ezt találnunk! Ezt a rátalálást készítették elő a próféták is, többek között Jeremiás. Ő a Genezisből kiindulva ismételten felhívta figyelmünket Isten rendjére, amely arra hivatott, hogy jóval és áldásossal töltse ki életünket.

Házasodjatok és vállaljatok gyermekeket! Ez az élet rendje. Legyen örömötök gyermekeitek felnevelésében, iskolába küldésében és a velük együtt töltött időben. Isten szeretetének teljessége és az élet kiteljesedése is ezt kéri. Ha ez a mi hibánkból, adott esetben a mi lustaságunkból, kényelmünkből, önzőségünkből nem történik meg, akkor az üres teret más tölti ki. Ha nem szánunk időt és figyelmet arra, hogy friss levegővel töltsük meg tüdőnket, akkor nem csupán légszomj keletkezik, hanem azt követően bármilyen levegő bejöhet, még a szennyezett is. Ezt a folyamatot figyelhetjük szűkebb és tágabb környezetünkben évtizedek óta.

Elöregedő társadalmunk lassan képtelen lesz értékeit megnevezni, önmagát megvédeni és eltartani. Tőlünk távoli rendszereket és ideológiákat fogadunk be, olykor még imádjuk is ezeket, hiszen olyan egzotikusak és izgalmasak, de közben a saját ezredéves történelmünket és vallásunkat dobjuk ki. Ez pedig egyre gyorsabban a teljes önfeladást jelenti, amely szélsőséges esetben kultúránk kivégzéséhez, hitünk megtagadásához, a lélek kiüresedéséhez, adott esetben vákuumhoz vezet, ami eszkatológikus értelemben maga a kárhozat. „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” – írja Pál. (Róm 7,24) Ebből a helyzetből – írása szerint – egyedül Jézus Krisztus szabadíthat meg bennünket. Az a Fiú, aki lehajolt az elesetthez, és osztozott egy ifjú pár örömében a kánai menyegzőn. Jó lenne helyére tenni életünk szétesett apró részeit, hogy örömünk és életünk legyen, ahol a teremtés jó rendje szerint születnének szép családok, bájos lányok, erős fiúk és Krisztust követő közösségek! Ámen.