Hyeonseo Lee boldog gyermekként nőtt fel Észak-Koreában. Azt hitte országa a világ legboldogabbika. Pedig Észak-Koreában immáron 70 éve diktátorok irányítják a népet. A lányban kamasz korában kezdett ébredezni az érzés, látva a nyilvános kivégzéseket, majd tapasztalva az istenként tisztelt diktátor halálát, hogy talán mégsem úgy vannak a dolgok, ahogyan azt az állami tévé vagy tanárai hirdetik. A határ mellett lakva eljutottak hozzá a kínai -és a dél-koreai tévéadások is és döntött: 18. születésnapja előtt családja tudta nélkül átszökött Kínába, hogy megnézze milyen ott a világ. Évek hosszú bujkálása után Dél-Koreába jutott, majd regényes módon utánaszökött családja is.

Élményeit A lány hét névvel című könyvben írta le, amely a napokban jelent meg Magyarországon, a Libri Kiadó gondozásában. Hyeonseo Lee-vel alkalmunk nyílt személyesen is találkozni. Interjúnkból kiderül vallásos meggyőződése is.

– Bár Magyarországon a második világháború után, egészen 1989-ig szocialista illetve kommunista államrendszer volt az uralkodó, ez a rendszer koránt sem volt annyira szigorú, mint amit Észak-Koreában tapasztalhatunk. Elmesélnéd nekem, belülről milyen volt számodra abban a rendszerben élni?

– Észak-Koreát teljesen elszigetelték a külvilágtól, a hírek nem tudtak szabadon áramlani. Ott nem úgy van, hogy bármiből hír lehet a tévében vagy a sajtóban. Ott csak egyetlen hivatalos tévétársaság létezik, ahol csak azokat a propaganda műsorokat sugározzák, amelyek a vezetők tevékenységéről szólnak. Még az ország egyes területeinek hírei is csak a vezetőkkel összefüggésben jelennek meg, tehát nem csak hogy kívülről nem jutnak el a hírek, de az ország egyik feléből a másikba sem.
Az emberek egyébként normál életet élnek és azt kell hogy mondjam: boldogok. Amikor szabadságról, emberi jogokról, demokráciáról és effélékről beszélünk, azt sem tudják, mit jelent ez, hiszen sosem volt ezekben részük. 
Amit a diktátor mond nekünk, azt mind elhisszük. Azért mert Ő mondja azt. Borzasztó dolgokat mond a külvilágról, és az emberek örülnek annak, hogy ebben az országban élhetnek.
70 évvel ezelőtt az országot egy szabályos vonal mentén kettéválasztották. Az észak-koreaiaknak azt mondják, hogy a dél-koreaiak szenvednek az amerikai imperialisták miatt, akik terrorizálják azt a borzasztóan szegény országot.
Mutogatnak róluk olyan kézzel festett képeket, amin az emberek lábán még cipő sincsen. Mi pedig boldogok vagyunk, mert látjuk, hogy nekünk van cipőnk, tehát a sorsunk sokkal jobb, mint a dél-koreaiaknak. Ezért aztán mindenki szerencsésnek érzi magát, hogy kedves vezetőink vannak.
Azt is mesélik nekünk, hogy Amerika minden egyes pillanatban veszélyt jelent a mi országunk számára, ezért aztán az ország vezetői megtesznek mindent, hogy megvédjék az országot és a lakosságot. A diktátor védelme nélkül nem is létezhetnénk, nem lehetne Észak-Korea, ezért aztán erre igen büszkék vagyunk.
Az első államelnök Kim Ir Szen a legnagyobb és legnagyszerűbb emberi lény az egész világon, és a világon élő minden emberi lénynek tisztelnie kell őt. A phenjani tévé pedig sorra mutatja meg nekünk azokat a műsorokat, amelyekben a világ számos pontjáról hozzánk érkező turisták is tisztelettel adóznak őelőtte, a Nagy Vezető előtt.
Amikor még csak óvodások voltunk, már azt sulykolták nekünk, hogy a kedves vezetők azok, akik megvédenek bennünket minden bajtól és a cselekedeteiket számos természeti csoda is alátámasztja. Szivárvány ívelt át a hegyeken, amikor megszületett és Ő tulajdonképpen ma is isten, hiszen számos csodát visz véghez.

– Akkor ezek szerint fiatal korodban te is hittél ebben? Ez volt a te hited?

– Nincsen ez alól egyetlen állampolgárunk sem. Mindenki hisz ebben. Érthető, hogy amikor az ember fiatal korától ezt hallja, hisz benne. Körülbelül 14 éves koromban kezdtem eszmélni. Akkor halt meg a Nagy Vezető. Talán mégsem Isten ő? – tettem fel a kérdést. Sokkolt az, hogy azt hittem, sosem fog meghalni, mégis meghalt. Talán akkor ő is egy ember? – kérdeztem magamban, de akkor még csak 14 éves voltam és kicsit naiv, vagy buta lánynak gondolhatnak, hogy hittem benne, de a körülöttem lévő emberek is mind hittek abban, hogy ő isten.
Aztán láttam egy tévéműsort, amelyben egy híres észak-koreai író, aki könyvet is írt a kedves vezetőkről, elmondta, hogy amikor megfogta Kim Ir Szen fiának, Kim Dzsongilnek a kezét, érezte, hogy istennel fog kezet. Így aztán mindenki el kezdett hinni abban, hogy most már ő az isten. Miért ne lehetne isten? A diktátorokkal sosem találkoztam az életemben személyesen, így hát hittem bennük.
A szüleim generációja az 50-es években született, amikor ezek a mítoszok születtek és ők már teljesen ebben a kultuszban nőttek fel és ebben neveltek engem is.

– Ez tehát olyan, mintha egy vallás lenne... De mi volt a vallás a diktatúra előtt Koreában? Vannak-e még ennek nyomai?

– Észak-Koreában az ember nem ismeri, sőt nem is hall a világban lévő vallásokról. Ez lehetetlen. A vallás Észak-Koreában a vezetőkkel függ össze, akik az isten. Csak a diktátorban hiszünk. Kim Ir Szen a legfőbb isten.
A koreai háború idején a többi vallás vezetői, így keresztények is Dél-Koreába szöktek. A keresztény embereket, akik az országban maradtak, üldözni kezdték. A rezsim börtönökbe, fogolytáborokba vitette őket, megkínozták őket.
Sosem mondják, hogy lenne másféle vallás, mint a diktátor tisztelete. Van azonban egy háttérben megfigyelhető vallás, amiről a könyvemben is írtam. Ez a jósnőkhöz való járás. Ez egyfajta vallásos tevékenység, hogy az emberek a jósnőkhöz fordulnak a jövő kérdéseit illetően. Amikor én születtem, akkor ez igen népszerű volt Észak-Koreában, de a rezsim tiltotta a tevékenységüket és illegális volt hozzájuk fordulni. Számos jósnő a börtönben végezte, voltak idők, amikor komolyan vették az üldözésüket, de mégsem tudták teljesen kiirtani ezt a tevékenységet.

– De te aztán választottál egy másfajta életet magadnak, hiszen átszöktél a határon, Kínában bujkáltál, évekig ott éltél, majd végül Dél-Koreába mentél, ahol jelenleg is élsz. Elmesélnéd nekünk röviden milyen volt az életed a szökésed után?

– 17 évesen lassan ráébredtem arra, hogy a határ másik oldalán valami más lehet. Mivel a határhoz közel éltem Hjeszanban, tudtuk fogni a kínai tévé adásait. Bár ez is tiltott Észak-Koreában, de megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ez ne derüljön ki. Éjszakánként néztem az adásokat, elfüggönyözött ablakoknál, teljesen lehalkítva a tévét. Ha kiderült volna, mit csinálok, bajba kerültem volna, lehet, hogy még börtönbe is. Bármi megtörténhetett volna.
A dél-koreai és kínai adások színesek voltak, élettel teliek, az észak-koreai tévé viszont annyira sivár, egysíkú, csak a propaganda megy benne, csak a kedves vezetőkről hallhatunk. 
Aztán 17 éves koromban komoly dolgokat láttam. Nálunk ha valakit valamin tetten értek, akár az utcán is kivégezték, elrettentésül. Ez felborzolja az ember lelkét. 
A kínai határ az én városomhoz, Hjeszanhoz esik a legközelebb. Vannak koreai-kínaiak, akik csempészéssel foglalkoznak, ruhákat, cipőket, zenéket és élelmiszert is lehet tőlük venni.
Ez a fiatal lányoknak csábító. Feltettem a kérdést: vajon az emberek miért halnak meg, ha Észak-Korea a világ legjobb országa? Kíváncsi lettem és átmentem a határon, még a 18. születésnapom előtt. De abban a pillanatban, amikor elszöktem az országból, átmentem a határon, még nem gondoltam arra, hogy ezzel elszakítom magam nem csak az országomtól, de a családomtól is. Bár Kínában egy briliáns világ vett körül, mégis árnyékban kellett élnem: illegális bevándorló lettem és a kínai rendőrség mindent megtett azért, hogy elfogjanak és újra visszaküldjenek az országba, ahol börtön várt volna rám, kínzások vagy nyilvános kivégzés.
Ma is felteszem a kérdést, hogy Észak-Korea bukását miért nem akarják? Miért nem akarják a két ország egyesülését? Kína mindent megtesz azért, hogy kiszolgálja az észak-koreaiakat.
De igen-igen szerencsés voltam, még akkor is, amikor a rendőrség komolyan a nyomomban volt és elfogtak és kivallattak, és csak hajszálon múlott, hogy nem buktam le, csak azért, mert addigra hiteles volt a kínai kiejtésem.
De az évek alatt hétszer kellett nevet változtatnom, azért, hogy rejtve maradhassak, megvédhessem magam. Ezért is adtam a könyvem címének azt, hogy A lány hét névvel – Szökésem Észak-Koreából.

– Ha még egyszer választhatnál, újra elszöknél? Újra ezt a döntést hoznád meg?

– Tulajdonképpen ezt a kérdést rengetegszer feltettem magamnak. Sok kérdést tettem fel magamnak az évek során. Változtatnék-e?
Amióta felfedeztem, hogy a határ másik oldalán milyen az élet, hogy milyen illegális papírokkal illegális bevándorlóként élni, rájöttem arra, hogy az élet mennyire nehéz tud lenni. Az emberek igen kegyetlenek és érzéketlenek. Sajnos a boldogságot nem lehet pénzért megvenni.
Számomra igen nehéz volt azt elviselni, hogy el voltam választva a családomtól 14 éven át. És csak négy évvel ezelőtt sikerült nekik is eljönniük és kezdhettünk újra együtt élni. A legnehezebb volt a tőlük való távollét. Amikor négy éve újra találkoztam velük, olyan boldog voltam, szerencsésnek éreztem magam, hogy ez újra létrejöhetett. 
A szökés után minden nap kínokat rejtett. Sokszor szinte meggyilkolt legbelül a félelem, a biztonságomért való aggódás, mi lesz, ha fogolytáborba kerülök. Anyukám is félt, hogy mi lesz, ha odakint halok meg és ő nincsen velem. Amikor először tudtam Kínából a családommal telefonon beszélni, nagyon örültem. De voltak olyan napok, amikor nem működött a telefon. És akkor felmerült bennem a kérdés, vajon nem kerültek-e épp a telefon miatt börtönbe és nem lesz-e ez az utolsó telefonbeszélgetésünk?
Mentálisan sokszor meggyilkolt belül ez az érzés...
Ha lenne még egy választásom? Hogy is mondjam? Valószínű újra csak a szökést választanám, mert úgy érzem, hogy így tehetek a legtöbbet az én észak-koreai népemért. Hogy beszélhetek az ő életükről a világon.
Az hogy most itt ülhetek, az végtelen szabadságot jelent nekem. Az emberek talán nem is tudják ezt átérezni vagy értékelni. Nagy árat fizettem ezért és úgy érzem, jó döntést hoztam, még akkor is, ha mélyen legbelül vannak olyan helyek a lelkemben, amiket üresnek érzek. Nehéz válaszolnom: megtapasztaltam, mi a szabadság, a demokrácia és azt gondolom, hogy ezek fontos értékek, amikért újra elszöknék. De közben, amikor válaszolok, elfog az a bizonytalanság is, ami évekig körülvett, a családom hiánya és még sorolhatnám mi minden.

– Mit gondolsz: Korea két része valaha is egyesülhet? 

– Ez az én reménységem, de a családomé, anyukámé is.

– Mennyi ideig állhat még fenn ez a rezsim?

– Őrület, de 2015-ben lesz 70 éve annak, hogy ez a rezsim létezik. A diktátorok le szoktak tűnni. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy nekünk még mindig ott van a diktátorunk. Ez valószínű annak köszönhető, hogy az észak-koreaiak olyan erősen hisznek abban, hogy ő a legfelsőbb lény a világon. De azt gondolom, hogy sokan vannak belül olyanok is, akik rájöttek arra is, hogy nem a világ legjobb országa az az ország. Nyilvános kivégzések vannak, éjszaka eltűnnek az emberek és politikai foglyokként táborokba viszik őket. Ezzel megfélemlítik az embereket. Tudok róla, hogy sok, a diktátor körüli hatalommal rendelkező ember is így gondolja ezt, de nem tudják még ezt kimondani. Ők viszont képesek lennének a változás előidézésére, a diktatúra végét képesek lennének elérni. Remélem, hogy Kim Dzsung lesz az utolsó diktátor. De ezt nem lehet tudni. Reménykedhetünk benne, hogy a rezsim összeomlik és feláll egy új kormány, amelyik elmozdítja majd a Kim családot és megkezdi az igazi párbeszédet a nemzetközi közösségekkel és kinyitja Észak-Koreát és ezzel létrejöhet majd az egyesülés.

– A könyvedben arról is írsz, hogy a nehéz helyzetekben elhunyt nevelőapád lelkéhez imádkoztál. Ez számomra a te életedben felmutatott egy kis vallásos attitűdöt. Most, ennyi év után miben hiszel?

– Tulajdonképpen megpróbáltam azóta Istenben hinni. Dél-Koreában rengeteg keresztény egyház van, katolikusok, protestánsok egyaránt.
Nekem még naponta meg kell küzdenem a mentális fásultságommal, le kell küzdenem az idegességemet. Amikor az emberek megkérdezik, hogy vallásos vagyok-e, azt mondom, hogy vallásos vagyok. Megteszek mindent, hogy higgyek Istenben. De ez nehéz. 
Amikor kinyitom a Bibliát, olyan érzésem van, mintha már rengetegszer olvastam volna. Pedig sosem olvastam a Bibliát addig, amíg el nem jutottam Dél-Koreába. Az üzenetek lényege ugyanis olyan, mint amit Észak-Koreában tanultam. Ha Isten nevét Kim Ir Szennel vagy Kim Dzsongillel helyettesítjük, akkor a diktátor kultuszát kapjuk. Drámaként ér ez engem, félelemmel és a régmúlt emlékeivel tölt el engem.
Komolyan hittem abban, hogy a kedves vezetők maguk is istenek, aztán egyik a másik után meghalt, ami borzalmas érzés volt. Ezért aztán félek teljesen átadni magam. Félek hinni valamiben. De hiszek abban, hogy ez majd az idők során alakul bennem. Vannak, akik hirtelen megtérnek, remélem, hogy nálam ez a folyamat is egyszer meg fog történni.