– Honnan jött az ötlete annak, hogy doktori disszertációdban az iszlám-párbeszéddel foglalkozzál?

– 2001-től 2006-ig az oxfordi székhelyű Unitárius és Szabadelvű Vallások Világszövetségének voltam az európai főtitkára. A munkám egyik része volt, hogy vallásközi párbeszéddel foglalkozó alkalmakra jártam és ezeket szerveztem (Németországban, Angliában és Magyarországon).
Ekkor kerültem szorosabb kapcsolatba számos keresztény szervezettel, így az Egyházak Világtanácsával és a párbeszéddel foglalkozó más nemzetközi szervezetekkel.
Megdöbbentő volt tapasztalnom, már a 2000-es évek elején, hogy mennyire jelentős az iszlám jelenléte Európában. Elkezdett a kérdés teológiailag is foglalkoztatni, bár korábban inkább az úgynevezett process-teológia azaz folyamatteológia érdekelt.
Sokáig azt hittem, hogy ha valaha doktorálni fogok, ez lesz a kutatási területem. De az ember élete változik, és mivel többen – így például Fabiny Tamás és Jutta Hausmann – is biztattak arra, mennyire rendkívül fontos téma ma már Nyugat-Európában az keresztény-iszlám dialógus, így aztán ezt választottam.

– Hogyan kezdted a munkát?

– Ha az ember dialógussal foglakozik, illik megismernie a másik felet. Iszlám történelmet, a Korán-féle arab nyelvet tanultam. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen Tüske László előadásait hallgattam és vele konzultáltam.

A témát azonban szűkíteni kellett. Maga az iszlám hatalmas téma, de még a keresztény-iszlám dialógus is az. Végül az akkori európai helyzetet helyeztem a középpontba.
A legtöbb keresztény egyházban a 2001 utáni időszakban komoly dokumentumok születtek az iszlám megítélésével kapcsolatban. Az átlag ember figyelme a New York-i ikertornyok elleni szeptember 11-i merénylet után fordult az iszlám felé. Az egyházak, a Vatikán, de az Egyházak Világtanácsa, sőt a Németországi Protestáns Egyház is elkezdett a két monoteista világvallás békés egymás mellett élésének elősegítésén gondolkodni.
Így indultam aztán el a témámmal az Evangélikus Hittudományi Egyetem Vallástudományi Tanszékén, Szentpétery Péter tanszékvezető vezetésével.

– Milyen nemzetközi dokumentumokat néztél át a munkádhoz?

– Amikor elkezdtem a nemzetközi dokumentumokat tanulmányozni épp XVI. Benedek pápa regensburgi beszéde érintette az iszlámot és vett egy középkori példát, ami igen nagy felháborodást váltott ki. Ezek után meghívta az iszlám legrangosabb vezetőit és a Vallásközi Dialógus Pápai Tanácsa irányításával igen komoly párbeszédet kezdtek el az iszlám vallási vezetőkkel. A Nostra Aetate nevű pápai enciklika már bevette a zsidóság mellé az iszlámot is és kijelentette, hogy testvérként tekintenek mindkét vallás képviselőire.
Az Egyházak Világtanácsának külön vallásközi dialógus platformja van, de a megbeszélések nem csak teoretikusan folynak, hanem igen gyakorlatiasak is.
Emellett pedig a Németországi Protestáns Egyház dokumentumait böngésztem át. Protestáns lelkészeknek és gyülekezeteknek szóló kis füzetet adtak ki, hogy elmagyarázzák, hogyan kell az iszlám különböző ágaihoz viszonyulniuk. A bevezetőben leírják, hogy Németországban fontos alapelv a szabadságjogokon alapuló demokrácia.
A legtöbb európai országban megvan a jog arra, hogy bárki szabadon gyakorolhassa a vallását. Németországban az integráció fontos irányelv, de mivel sok vegyes házasság is van, kezelni kell az iszlám-keresztény kérdést, sőt továbbmegyek a közös alkalmak (pl. házasság) szerkezetét. Kiadtak egy új liturgia könyvet is az esketésekre.
Tudni kell, hogy elég nehéz az iszlám részéről megfelelő tárgyalópartnert találni a közös egyeztetésekre, hiszen az iszlámnak rengeteg ága van (pl.: szunnita, siita, szufi).
Ráadásul az iszlám nem olyan hierarchikus vallás, mint a kereszténység, hogy vannak ernyőszervezeteik, általánosan, mindenkitől elfogadott vezetőik. Az iszlámban minden egyes gyülekezet teljesen önálló. Az országoktól függően sok olyan hagyomány, népszokás, törzsi szokás is van, amelyet az iszlámba emeltek be.
Hogy állami ellenőrzésük legyen, például Franciaországban létrehoztak egy ernyőszervezetet, a legnagyobb közösségek nevében képviseltetik magukat. Az őáltaluk kiadott dokumentumokat is átnéztem munkámhoz.

– Milyen keresztény vonatkozásokkal találkozhatunk az iszlámban?

– Az iszlámban számos zsidó-keresztény vonatkozás található. Van 50 próféta, Jézus is a próféták egyike, zsoltárokról írnak, a József történet szinte egészében szerepel és még sorolhatnám.
Mohamed a VII. században nagy zsidó közösségekkel és sokféle keresztény irányzatú vándorprédikátorokkal találkozott az Arab-félszigeten. A vallási impulzusokat, hallott történeteket aztán kiegészítette Allahtól kapott kijelentéseivel.
Számomra a téma feldolgozásánál az volt rendkívül izgalmas, hogy ilyen mélységekben senki sem foglalkozott előttem még Magyarországon a kérdéssel. De tapasztaltam, hogy a nyugat-európai keresztényközösségek számára már felgöngyölítésre került számos terület.
Jelentős különbségek vannak a téma megközelítésében, az iszlámhoz való viszonyulásban azok között az országok között, akik gyarmattartók voltak és azok között, akik nem. A nagy gyarmattartó országok (pl.: Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Belgium, Olaszország) több évszázadon keresztül természetesnek vették a vallási sokszínűséget. Nem csak ők jártak a gyarmataikra, de a visszatelepülőkkel együtt jöttek a gyarmatokról a szolgák is és magukkal hozták vallásaikat. Megszokott volt tehát, hogy más vallásokkal együtt éljenek, a vallásszabadság jegyében.

– Akkor csak mi, kevés tapasztalattal rendelkezők félünk az iszlámtól?

– Amikor elkezdtem 2006-ban a témát, a statisztikák azt mutatták, hogy több mint 30 millió muszlim él az Európai Unió országaiban. Tehát egész Európában még ennél is többen vannak!
Ha arról beszélünk, hogy átment eddig Magyarországon 150 ezer ember – akiknek egy része ráadásul maga is keresztény volt –, akkor ez elenyésző szám a már az unióban tartózkodó muszlimokhoz képest, de a 400 milliós Európához képest még inkább.
Európa nyugati felén teljesen bevett dolog az iszlám. Németország a második világháború után behívta a török vendégmunkásokat, de a volt Jugoszlávia területéről is mentek hozzájuk például a muszlim bosnyákok.
Nyugat-és Észak-Európában jelenleg az iszlám aránya az egyes országokban 4-8 százalék között van.
El kell ismerni, hogy a népesség körében sokszor akadnak problémák. De ezek nem vallási eredetűek, sokkal inkább etnikai feszültségek. Ezt az egész világban nehéz elválasztani.
Szíriában jelentős keresztény közösség élt, akiknek a létét is veszélyeztették a szélsőséges vallási fanatikusok. Akik viszont elhagyják jelenleg az iszlám területeket, nagy részük mérsékelt muszlim.
Németh Pál református lelkész, iszlámszakértő előadásaiban, tanulmányaiban szokta hangsúlyozni, hogy nem szabad az iszlámtól félni, mert ez a vallás istenfélő vallás. Az életet és a teremtett világot szentnek tekinti. Ez a vallás nem gyilkolásra és nem gyűlöletre alapul. A másik vallását is tiszteletben tartja.
Sokszor tehát pont a muszlimok menekülnek saját muszlim testvéreik elől. Többet megölnek közülük, mint a keresztények közül. De az erőszakot minden normális ember gyűlöli. Az erőszakos, fundamentalista szélsőség viszont nem tudja elviselni azt, ha valaki szabadabban éli meg a hitét.
Az is problémát jelent, hogy ez a sötét terrorszervezet felvette az Iszlám Állam nevet és innentől kezdve visszaél az iszlámmal. Az átlagolvasó szerint az iszlám egyenlővé válik a terrorizmussal és ezt erősíti az is, amikor keresztények kivégzését mutatják.
Nem szabad elfelejteni azt, hogy minden valláson belül vannak szélsőségek – sajnos a kereszténységen belül is. Senki nem mondaná, hogy a katolikus egyház terroregyház, pedig az IRA több évtizeden át több ezer ártatlan protestánst ölt meg Észak-Írországban. Ráadásul a címke az volt, hogy ez egy katolikus-protestáns ellentét, pedig ez egy angol–ír ellentét volt!
Ugyanígy a baszk szeparatisták is a kereszténység nevében gyilkolták a más felekezetű ártatlan embereket.
Indiában meg a hinduk és a muszlimok gyilkolják egymást a vallásuk nevében. Az erőszakos szélsőséget el kell ítélni. Azokat, akik a másként gondolkodókat üldözik. De ezek a szélsőséges gondolatok sajnos majdnem minden vallásban megtalálhatóak.
Az iszlám 1,6 milliárd embernek a vallása a világon. Szerencsére Nyugat-Európában csak egy-két szélsőséges csoportosulás van és a konfliktusok sok esetben nem is vallásiak, hanem sokkal inkább etnikaiak.
Vannak persze fundamentalista prédikátorok, akik kifejezetten a fiatalabb nemzedéket, a már Nyugat-Európában élő, ott született, másod- vagy harmadgenerációs, tanult, az illető ország nyelvét jól beszélő fiatalokat céloznak meg. Ilyenkor sosem lehet érteni, miért kattannak be és miért hallgatnak ezeknek a szélsőséges imámoknak a hangjára.

– A dolgozatod feldolgozásánál neked, mint unitáriusnak volt-e valamilyen különleges, akár többlet kapcsolódásod az iszlámhoz: gondolok itt arra, hogy a Szentháromságtant és Jézus istenségét levonva esetleg több azonos pont van számodra a két vallás között?

– Talán a monoteizmus, az egy Isten hit miatt, vagy Jézus prófétának tartása miatt gondolhatnánk ezt, de mi unitáriusok, a többi keresztényhez hasonlóan szintén nem tudjuk elfogadni Mohamedet prófétának, nem tudjuk elfogadni a Koránt, mint szent iratot sem és még sorolhatnám.
Kutatásomban a mai reformiszlám mozgalmakat is kutattam, külön fejezetet is írtam róluk és talán ha párhuzamokat keresünk, akkor inkább azt mondhatnám, hogy ezek a reformiszlám teológusok azok, akik úgy mozognak az iszlámon belül, mint az unitáriusok a kereszténységen belül, annak szabadelvű ágát képviselve.
A reformiszlám teológusok olyan, főleg Nyugat-Európában élő értelmiségi muszlimok, akik pontosan az iszlám fundamentalista képviselői elől menekültek Nyugat-Európába és úgy szeretnék megújítani a hitüket, ahogyan azt a protestantizmus tette az 1500-as években a reformációval. Neves vallástörténészek szerint a kereszténységnél 600 évvel fiatalabb iszlám vallás most tart ott, ahol a kereszténység tartott 600 évvel korábban. Vannak kísérletek arra, hogy az iszlám mérsékeltebb irányzatai számára nyerjenek meg minél többeket. Szurkoltam és szurkolok nekik, mert szerintem a mérsékeltebb irányzatok tudják egy adott valláson belül leginkább meggyőzni a keményfejű szélsőségeseket, túlzottan fundamentalistákat.

– Szerinted jogos lehet az a félelem, hogy a muszlimok vallásosabbak, jobban hisznek a saját vallásukban, mint a zsidó-keresztény gyökerűnek aposztrofált, ámde erősen szekuláris európaiak, így aztán a vallási hatásuk is erősebb?

– Való igaz, hogy bár Európa hangsúlyozza zsidó-keresztény múltját, jelenleg erősen szekuláris. Egy sokkal inkább hívő, vallásukhoz jobban kötődő közösséggel találkozunk az iszlám hívőinek közösségében. De én még mindig azt mondom, hogy ezeknek nagy része – a szélsőségeseket leszámítva – egyszerű hívő, vallásos ember. Nem missziós szándékkal érkeznek, bár az iszlám, a kereszténységhez hasonlóan missziós vallás.
Nem szabad azonban azt sem elfelejteni, hogy a gyarmattartók idején mentek a hittérítők is. Bár teljesen jó szándékkal, no de mögöttük ott volt egy fegyveres testület, hogy az erőszakos vallásváltoztatást is kieszközöljék, egyes népességeket teljesen kiirtsanak, ha áttérni nem voltak hajlandóak. De ez az erőszakos misszió az idegen elnyomó ember vallása.
A volt gyarmatok amikor felszabadultak a gyarmatosítók uralma alól a kereszténységet az elnyomók vallásának tekintették és sok esetben megszabadultak tőle. Ezeknek az országoknak a nagy része most muszlimmá kezd válni, látjuk, hogy az iszlám Afrikában terjeszkedik, sokszor erőszakosan, részben a törzsi vallások, részben a kereszténység kárára.
Dolgozatomat 2010-ben fejeztem be és 2011-ben védtem meg. Megpróbáltam sorra venni azokat a pozitív példákat, amelyeket a kereszténység és az iszlám tettek az egymás mellett élés normalizálására. Fontosak ugyanis azok a lépések, amelyeket a világ népességének majdnem kétharmadát kitevő vallások, a 2,2 milliárdos kereszténység és az 1,6 milliárdos világvallás egyezségre jutására tettek.
A Nyugat-Európába érkezőknél az lenne a cél, hogy a többségi társadalom elősegítse integrálódásukat, a kisebbség alkalmazkodjon a többségi elvekhez, de azért a jogaival is élhessen.

– Azt szokták mondani, hogy épp a másod- vagy harmadgenerációnál sem lehet észrevenni azt, hogy alkalmazkodnának a többségi társadalomhoz...

– Jogos félelem, hogy egyes nyugat-európai városokban létrejönnek párhuzamos társadalmak, amelyekben az adott társadalomtól, állami jogrendtől eltérő rendet fogadnak el.

– És vajon a kereszténység milyen hatással lehet az iszlám vallásúakra? Keresztény álom, hogy ők majd áttérnek és keresztények lesznek?

– Nehéz kérdés ez, hiszen a hitehagyás főbenjáró bűn az iszlámban.
A keresztények manapság Európában vagy megélik a hitüket, vagy meg sem élik. Divatos dolog kijelenteni, hogy „vallásosak a maguk módján”. Ezt nem lehet tudni, mit is jelent pontosan. Valószínű ha bajban vannak imádkoznak, de lehetséges, hogy meg sincsenek keresztelve.
A kereszténységen belül is megfigyelhető, hogy nem annál a felekezetnél fejezik be az életüket, ahol megkeresztelték. Mennek egyikből másikba és a lelki igényeiknek megfelelő közösséget keresnek.
Az iszlám azonban nem ilyen. Ott az emberek vallásosak maradnak életük végéig. Sőt inkább az figyelhető meg, hogy egy iszlám-keresztény házasság esetén inkább az iszlám az, amelybe betérnek. A fordítottja nem igazán történik meg, mert az főbenjáró bűn lenne.
Sajnos tapasztalom, hogy igen kevés az embereknek a másik vallásról való tudása és rengeteg félinformáció jelenik meg a vallásokkal kapcsolatban. Fontos lenne az ismeretterjesztés, a nyitottság, a másikhoz való odafordulás és a segítő szándék.

– A menekültkérdéssel kapcsolatban sok esetben egyfajta ódzkodást érzek a többségi társadalom és benne a keresztények részéről is. Bár az év igéjére és a benne megfogalmazott jézusi befogadásra hivatkozunk, evangélikus gyülekezeteink tagjai mégis kétkedve fogadják ezt az üzenetet. Te hogyan vélekedsz e kérdésben? Mi a tapasztalatod az unitáriusoknál?

– Ez a kérdés felkavarja és megzavarja megszokott kényelmünket. Jézus azt akarja, hogy mutassuk be az életünkben: a jóléti országokban is segítő kezet tudunk nyújtani a másik ember felé. Saját egyházamban is érzem ezt a félelmet, amely sajnos a gyűlölet táptalaja is lehet. De nekünk mindenképpen segítenünk kell ezeknek az embereknek az életkörülményei javításában és abban, hogy újra nyugalomban tudjanak élni.
Dicséretes, hogy az evangélikus egyház az egyházak közül élen járt a menekültek segítésében. Az unitárius egyház is a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet révén támogatta az akciókat. Mi sajnos kis, szórvány egyház vagyunk, nagyobb fellépéssel nem tudunk élni.
Gyülekezeteken belül a lelkészeken és a gyülekezetvezetésen is múlik a hozzáállás. Sajnos a média is sok zavaros dolgot jelentetett meg, ami miatt a téma megosztó lett.
Hiszem, hogy az egyházi emberek nem gyűlölködők és az irgalmas samaritánus példájaként járnak el a kérdésben.
Isten próbára tesz minket, ez az új nagy menekült áradat egy újabb kihívás. Jó alkalom arra, hogy a szekuláris Európa újra felfedezze és megélje saját vallási identitását.
Megdöbbentő, hogy az Európai Unió halogatja a fontos lépések megtételét és nem veszik komolyan a cselekvést. Pedig a probléma megoldását nem mi, keresztények és nem mi magyarok fogjuk elérni.

SZENT-IVÁNYI ILONA, unitárius lelkész az Evangélikus Hittudományi Egyetemen és Oxfordban szerzett diplomát. Felszentelése után többek között az unitárius püspök mellett külügyi titkárként és az Unitárius Élet egyházi folyóirat szerkesztőségében dolgozott, majd a budapesti belvárosi gyülekezet lelkésze lett. 1994-ben megválasztották püspökhelyettesnek. E tisztségét 2001-ig töltötte be. 2001-től öt éven át az Unitárius és Szabadelvű Vallások Világszövetségében kapott európai főtitkári állást. Vallásdiplomataként Japántól Dél-Koreán át Kanadáig tartott előadásokat, az emberi jogok és a vallásszabadság kérdéseivel foglalkozott. Jelenleg a 2012-ben egyesült Erdélyi- és Magyarországi Unitárius Egyház hazai egyházkerületi főjegyzője, a Pestszentlőrinci Unitárius Egyházközség vezetője. Elvált, két felnőtt gyermek édesanyja.