A buszon velünk utazó, energikus, vidám hölgy 1956-ban kapta ezt a ragadványnevet. Mint megtudtuk, a forradalom után épp erre vitte őt a rabszállító kocsi, útban a kalocsai börtön felé… Ezt hallva már biztos voltam benne, hogy jó lenne beszélgetni Székely Dezsőné Sebestyén Máriával. Sort is kerítettünk erre terézvárosi otthonában.
– Milyen sok kitüntetés van a vitrinben…! Gratulálok!
– Köszönöm! Kaptam néhány elismerést az ötvenhatos szerepvállalásom miatt. A legutolsót – a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét – idén március 15-e alkalmából Áder János köztársasági elnöktől vehettem át.
– Szép ajándék ez a kerek születésnapjára.
– Bizony, gyorsan elszaladt az idő. 1935. február 28-án láttam meg a napvilágot Budapesten, idén töltöttem be a nyolcvanat.
– Mielőtt a forradalmi eseményekre térnénk, kérem, meséljen az olvasóknak a családjáról, gyermekkoráról!
– Édesapám Balatonszemesen volt postamester, édesanyám háziasszonyként vezette a háztartást és nevelte a gyerekeket, az első házasságából való két bátyámat és engem, aki a második házasságából születtem azután, hogy feljöttek a fővárosba. Az orvosok ikerszülésre készítették fel édesanyámat, de végül egyedül érkeztem. Ám jómagam „kettőt is kitettem”, mert hatalmas újszülött voltam, 5006 grammos.
– Ejha…!
– Mindig meg is csodáltak, valahányszor sétáltattak a szüleim. Magasra is nőttem később, ezért is kaptam a harcok idején a „Hosszú Mari” nevet, hogy megkülönböztessenek a csapatunkhoz tartozó másik Máriától, aki szegény később meg is halt, fejbe lőtték.
– Visszatérve a gyermekkorára: hogyan teltek ezek az évek, miként nevelkedett?
– A Deák téren kereszteltek, de az első templomi emlékem a fasori evangélikus templomhoz kötődik. Az egyik bátyám ott konfirmált, én akkor hároméves voltam. Amikor először vett úrvacsorát, én bekiabáltam a liturgiába, és arra kértem őt, hadd igyak én is a borból. (Nevet.)
– Egy ilyen kisgyermeknél ez megbocsátható.
– Élénk és szeleburdi voltam már akkor is, tele élettel és energiával, és ezt a tulajdonságomat később is megőriztem. (Nevet.) A legfontosabb, hogy szeretetben és tisztességben neveltek minket a szüleim. Én a két bátyám miatt, és mert apám tizennégy évig újonckiképző volt, „fiúsítva” voltam… (Nevet.) Komolyra fordítva a szót: a haza és az Isten szeretete mindennél fontosabb volt a számukra, és később számunkra, gyerekek számára is.
– Gondolom, ez a családi háttér, ez a neveltetés később sokat jelentett olyan időkben, olyan viszonyok között, amelyeket a mai fiatalok bizony már el sem tudnak képzelni…
– Valóban nehéz lehet megérteni, átérezni annak, aki nem élte meg, mit jelent úgy élni, hogy az ember nem mondhatja ki szabadon, amit gondol, ezért vagy hallgat, vagy megtanulja, hogyan beszéljen úgy, hogy a másik olvashasson a sorok között. Ma már elképzelhetetlennek tűnhet, hogy megszólalni is mindig óvatosan kellett: abban az időben soha nem tudhattad, ki az, aki megfigyel, és jelent rólad. Nem tudhattad, mikor, melyik éjszakán jön érted az a bizonyos, az a rettegett fekete autó, ha a hatalomnak nem tetsző módon szóltál, hogy elvigyenek, minden különösebb magyarázat nélkül…
– Önnek viszont a saját bőrén kellett megtapasztalnia mindezt.
– Elsőként a családtagjaimat érte utol a végzetük. Az egyik bátyámat, aki a fasori evangélikus gimnáziumba járt, és papnak készült, 1945-ben, tizenhat éves korában vitték el az oroszok Gödöllőre, fogságba, majd onnan a Szovjetunióba. Majd apámat vitték el az Andrássy út 60.- ba, a többit el lehet képzelni… Amikor én kerültem be a Markó utcába, és a beszélőn anyám meglátta a kötést a fülemen, hiába hazudtam neki, hogy ez csupán egy dunsztkötés a fülgyulladásom miatt, ő ezt persze nem hitte el nekem… Ez már sok volt neki, nem is bírta a szíve. Egy reggel halva találták az ágya előtt.
– Nagyon sajnálom… Önnek honnan volt lelkiereje ahhoz, hogy ép ésszel, ép lélekkel átvészelje a megpróbáltatásokat?
– A hit nagyon sokat segített, és az is, hogy az én generációm egyszerűen megedződött az évek alatt, megtanultunk elviselni, kibírni dolgokat. Erős az emberben az életösztön, továbbá az istenhit és a hazaszeretet, amikről korábban szót ejtettünk, nagyon nagy belső erőt képesek adni.
– Miként került a forradalmi események sodrába?
– Felcser képesítést szereztem 1953-ban a Vöröskeresztnél, ennek révén…
– Honnan jött az ötlet, hogy elvégezze ezt a tanfolyamot?
– Adta magát a dolog. 1945-ben édesanyám is szerzett ápolónői képesítést; ez akkor, a háborús időkben természetes is volt. Ő azt mondta, lányom, soha nem tudhatod, milyen idők jönnek, ezeknek az ismereteknek bármikor hasznát veheted. És igaza lett. 1956. október 23-án a Felvonulási térről – a mai Ötvenhatosok teréről –, miután lángvágóval levágták a talapzatáról a Sztálin-szobrot, két teherautó és sok ezer ember ment a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületéhez, ahol este fél kilenc tájban eldördült a sortűz. Én is ott voltam a rá- diónál, és amikor a Trefort utcai rendelőből jöttek, és szóltak, hogy segítsen, aki tud, mert sok a sebesült, fogtam a vöröskeresztes táskámat, és mentem.
– Tudom, hogy átélte a második világháborút, de mégis… Nem félt…?
– Mint említettem, „katonásan fogtak”, és különben is, a háborúban az ember valahogy „hozzászokik” ahhoz, hogy ne féljen, mert élni kell… Egyébként is, olyan boldog voltam, tele reményekkel, hogy végre szabadok leszünk… Miután minden elcsendesedett, hazamentem. Később az akkori munkahelyemre, a Péterfy Sándor utcai kórházba indultam. Két napot töltöttem ott. Közben tovább zajlottak az események, amiket már ki-ki jól ismerhet a történelemkönyvekből. Én a Tompa és Ráday utcai csoporthoz csatlakoztam, november 4-ig voltam velük.
– Esetleg Ön is megsebesült?
– Egyszer igen (mutatja a heget), október 26-án. Én magam szedtem ki a golyót, ami gellert kapott, így szerencsére nem okozott komoly sérülést. Maradandó egészségügyi problémát – amint már említettem is – később a Markó utcai tartózkodás okozott számomra, mivel a fülemet nem éppen simogatták… Ezért nem hallok jól azóta sem. Visszatérve az eseményekre: mint ismeretes, 1956. november 4-én megindult a szovjet támadás. Egy hónappal későbbre, december 4-re nőtüntetést szerveztünk abban a reményben, hogy a fegyveresek asszonyokra és gyerekekre nem lőnek, illetve hogy a tankok nem hajtanak közéjük.
– Egy korábbi nyilatkozatában szólt arról, hogy azért is értesülhetett erről a készülő demonstrációról, mert a röplapokat a Péterfy Sándor utcai kórház pincéjében nyomtatták. Úgy tudom, aktívan ki is vette a részét a történésekből.
– Valóban így volt. December 4-én a nőtüntetés résztvevői az amerikai nagykövetséghez igyekeztek abban a reményben, hogy a hazánkba látogatni szándékozó ENSZ-delegáció – amelynek a tagjai nem jutottak el Magyarországra, mert a gépüket nem engedték leszállni, így terjedt el a városban – rajtuk keresztül szerez tudomást a forradalom eseményeiről. A nőtüntetést – minden eshetőségre készen – két nővér kísérte, az egyik én voltam. Tagja lettem annak a delegációnak, amely a nagykövetségen átadta a tüntetők kéréseit, és én voltam az, aki egy padra felállva közvetítettem a követség ígéretét a tömegnek arról, hogy a magyarországi forradalmi események hírét továbbítják az ENSZ-nek. Ezután a néma tüntetés folytatására buzdítottam a jelenlévőket, a Petőfi-szobornál terveztünk találkozni másnap délben. Az amerikai követségnél – hirtelen ötlettől vezérelve – felpattantam egy véletlenül arra haladó motoros futár mögé, akivel aztán a margitszigeti Nagyszállóba hajtottunk, mert megtudtuk, hogy ott tartózkodnak az indiai nagykövetség munkatársai. Az ENSZ-ben akkoriban Krisna Menon nagykövet vezető tisztséget töltött be, ezért gondoltunk arra, hogy fontos lenne felvenni vele a kapcsolatot, és így eljuttatni üzenetünket az ENSZ-hez.
– Mint tudjuk, a követségi gépkocsiból mutatták meg az indiaiaknak a fegyvertelen magyar asszonyokat, szemben a tankokkal, de az- óta sem lehetünk biztosak abban, hogy a helyzetjelentés eljutott-e valaha is az ENSZ-hez… Az Ön tettei azonban – gondolok itt nemcsak december 4-re, de a korábbi ténykedésére is – vélhetően nem maradtak, nem maradhattak titokban.
– Számoltam is vele, hogy előbb-utóbb úgyis elvisznek.
– Felötlött Önben, hogy külföldre távozzék?
– Eszembe se jutott. Nem akartam elhagyni a hazámat, ez fel sem merült bennem. „Hála” a háborúnak, megtanultam bujkálni, menekülni, de biztos voltam benne, egyszer majd úgyis elkapnak. Háromszor is jöttek, és kerestek, hogy elvigyenek, végül 1957. február 18-án, hajnali fél háromkor vittek a Markó utcába, majd pár napos ott-tartózkodás után a kalocsai női börtönbe. Két év nyolc hónapot kaptam, ezt a fellebbviteli tárgyaláson egy év nyolc hónapra módosították, le is töltöttem. A szabadulásom után zajlott tovább az élet. Folyamatosan éreztem, hogy megfigyelnek, de nem törődtem vele. A múltam miatt természetesen nem volt könnyű munkát találnom, dolgoztam, ahol tudtam. Egészségügyi pályára még csak nem is gondolhattam. Vállaltam munkát gyárban, üzemi konyhán, bár – mivel politikailag nem voltam megbízható – nem lehettem fehér-, csupán fekete mosogató…
– A nyolcvanas évek végén aztán fordult a történelem kereke…
– Titokban korábban is tartottuk a kapcsolatot az 56-osokkal, de hangosabban csak a rendszerváltoztatás után hallattuk a hangunkat. Ekkor magam is aktív szerepet vállaltam a politikában, egyike vagyok az 1989-ben létrejött Politikai Foglyok Országos Szövetsége alapító tagjainak, tartottam előadásokat, nyilatkoztam különféle médiumoknak 1956-ról. Ami a forradalom rám vonatkozó, személyes következményeit illeti, azzal kapcsolatban elmondhatom, hogy mostanában jártam a levéltárban, hogy megnézzem a már megtekinthető iratokat, és megtudjam, kik jelentettek rólam. Kiderült, hogy többek között az egyik legjobb barátnőm és barátom is, nagyon meg is viselt, amikor olvastam. Mondjuk, az első férjem is mondta, hogy feljelent, lett is volna hozzá „alapja”, hiszen neki olyasmiket is elmondtam ’56-ról, amiket másnak nem. Végül nem kellett ellenem lépnie, elváltunk. Szerencsére hamarosan találkoztam egy csodálatos emberrel, Székely Dezsővel, ő lett a második férjem. Ő is ült hat évet, így félszavakból is értettük egymást. Sajnos nem sokáig élhettünk együtt. 1968-ban ismerkedtünk meg,1969-ben házasodtunk össze, ő 1982-ben hunyt el. Közös gyermekünk nem született, az első házasságomból való kislányomat elveszítettem, a második házasságomban pedig elvetéltem. Az uram első házasságából született fiait neveltük együtt békességben, szeretetben. Általuk van hét unokám és öt dédunokám. A volt férjem fantasztikus ember volt, tudtam, hogy hozzá hasonlóan kedves, intelligens, érző szívű lelket már úgysem találok, így nem is mentem újra férjhez. Mindenfélét dolgoztam, nagyon szerettem a filmgyári munkát, a színészek, filmesek világát, több filmhez is segítettem statisztákat keresni, illetve magam is voltam statiszta, szerepeltem például az Egészséges erotika című filmben is, tandemkerékpárt hajtottam az egyik jelenetben. Lám, csak hasznát vettem annak, hogy valaha a Dózsában országúti kerékpározásban versenyeztem… (Nevet.)
– Most pedig ez olvasható a névjegyén: Székely Dezsőné Dáma Vitéz Sebestyén Mária, a Nemzetközi Szent György Lovagrend Dámája, nyugalmazott rendőr alezredes.
– A rendőri rang a rehabilitációm után adatott, a lovagrend pedig pár éve keresett meg, és vett fel a női tagok, a dámák sorába. De a legtöbben még ma is úgy ismernek, hogy én vagyok az ’56-os „Hosszú Mari”.