Huszár Lajos zeneszerző 1948-ban született. 1963-tól 1967-ig a Szegedi Zeneművészeti Szakközépiskolában Vántus István növendéke,1967 és '73 között a budapesti Zeneakadémián Szervánszky Endre és Durkó Zsolt tanítványa volt.1975-ben ösztöndíjas a római Santa Cecilia Akadémián. 1989-től a szegedi konzervatórium tanára, 1993-tól a zeneelmélet tanszék vezetője. Szerzői lemezének és A csend című Balázs Béla-mesére komponált operájának bemutatása után pályája fölfelé ívelt. 2009 szeptemberében hallottuk egyik legnagyobb vállalkozását, a Passiót.
A halk szavú, meditatív alkatú művészt először szülőföldjéről és ifjú éveiről kérdeztem.
– Hódmezővásárhelyen éltünk, édesapám orvosként dolgozott, édesanyám a háztartást vezette. Szeretett magában énekelgetni, finom, érzékeny természete volt. Az egész családjában szeretetteljes összetartás uralkodott. A legendák szerint nagymamám testvére fuvolázott, és mint asztalosmester lányainak hárfát készített. Két jeles egyéniség tanított akkor a vásárhelyi zeneiskolában. A zongoratanárom, Berei Lajosné feledhetetlen órái meghatározó élményeknek bizonyultak. A másik nagy egyéniség Steiner Béla volt, aki óriási pedagógiai érzékkel rendelkezett. Nemcsak az én jövőmet jelölte ki, de több kortársamét is.
– A szegedi évekből mit emelne ki?
– A konzervatóriumba jártam. A középiskolás évek szépek voltak. Osztályfőnököm Mihálka György volt, aki kórusvezetőként is működött. A másik nevezetes ember, Vántus István zeneszerzést tanított… És volt ott még valaki, aki ezt a társaságot is fölülmúlta, a színházban dolgozott: Vaszy Viktor. Nagy karmester, operaigazgató volt, az összes előadásán ott ültem. Elemi erővel hatott rám mindaz, amit ő csinált.
– A budapesti mesterek közül kire gondol szívesen?
– Szervánszky Endrével kezdem. Nem úgy maradt meg az emlékezetemben, mint a zenei „kézműipari” szakmának a tanára, hanem mint egy filozófus ember, nagy humanista. Az emberiségről, a művészetről, a politikáról, vallásról, demokráciáról voltak szép eszméi. Állítólag valamikor el akart menni buddhista szerzetesnek. A modern zene című tantárgyat Durkó Zsolt tanította. Technikai dolgokat, nagyszerű alkotókat nála ismertem meg. Elsősorban Witold Lutosławskit, akiről ma már tudom, óriási zeneszerző volt.
– Tegyünk egy kis kitérőt! Hogyan dolgozik a zenész ember?
– Nehéz erre felelni. Először inkább ösztönös voltam. A nyolcvanas évek után sikerült egyre tudatosabbnak lennem. Igazából az ember egyszerre ösztönös meg tudatos; a jó mű úgy keletkezik, hogy egyszerre vagyok mind a kettő. Újabban az a mániám, hogy a régebben írt darabokat kijavítom. Főleg a forma miatt teszem. Nem tudom, hány átdolgozott művet lehetne felsorolnom. Van egy szürke füzetem, ebben mindent leírok: melyik évben, mi készült. És az is belekerül, hogy egy darabnak mikor keletkezett az első vagy a második változata.
– Milyen tanulsággal járt a tanítás?
– Nagyon sokat tanultam. A nagy alapmondás Arnold Schönbergtől származik. Van egy Összhangzattan című kötete, amely így kezdődik: „Ezt a könyvet a növendékeimtől tanultam…” Úgy látszik, ez mindenkinél így van, többet kap, mint amennyit ad. A fiatalok kikényszerítették belőlem, hogy konstruktívan lássam a dolgokat.
– Sokan szeretik a 69. zsoltárt…
– A korai korszakomnak ez a legjobb darabja. 1976-ban írtam Károli Gáspár gyönyörű magyar bibliaszövegére, és nem kellett egy hangot sem javítani rajta. Keönch Boldizsár énekli, és jómagam zongorázom a lemezen. Ezen van az 1980-ban készült Rézfúvós kvintett. A harmónia világára a keményen súrlódó disszonanciák és az atonalitás jellemző.
– És később?
– A magány dalait a Tornai József által fordított, tiszta és mély költőiségű kecsua indián népi szövegek ihlették. A Kamarakoncert következik 1987-ből, ez Szeged város felkérésére készült. A Dies sanctificatus című hatszólamú női kart 1983-ban komponáltam. Az eddigi életművemben három korszak van. A kezdeti, a hetvenes évek, amit úgy nevezek, hogy a modern rész. A másodikban,1980-tól, elkezdtem leegyszerűsödni és a hagyományok felé fordulni. A harmadikban, 2000-től fokozatosan visszahódítom magamnak a modernséget. Egész életemben vezéreszmém volt a szintézis. A tonális és az atonális szintézise.
– Az utóbbi időben egyre több vallási témájú műve születik.
– Kereső ember vagyok. Gyerekkoromban sokat jártam evangélikus hittanra. A vásárhelyi Márton utcai kistemplomban Takács János beszélgetett velünk, nemrégen halt meg százkét éves korában… Vácott Huszár Dezső atyától kaptam egy gregorián gyűjteményt. Az énekek erősen hatottak rám, a szövegekhez zenét próbáltam írni. Szeretem a vallásokat, az átszellemültséget és mindazokat az érzéseket, amelyekkel ez együtt jár. De ha fölteszem magamnak a kérdést a kereszténység alapdogmáival kapcsolatban, akkor nagy kérdőjelek vannak bennem. Inkább azt mondom, a dolgokat érzelmi oldalról fogom meg. Valóban sok vallási művet írtam: először is jó néhány kórusmotettát, a 69. zsoltárt, az Ikonok Pilinszky János emlékére című művemet, a Passiót, amely 2003–2004-ben keletkezett…Ezekben a kompozíciókban érzem az egész fenségességét, a szenvedés költészetét, az elragadtatást és fölemelkedést.
– Befejezésül arról kérdezem: min dolgozik most?
– A Passió befejezésén. Karsai István barátom kitartóan biztatott: ha már passiót írtam, tartozom annyival a világnak, hogy a föltámadást is elkészítsem. Zenében ez borzasztó nehéz. A zene tulajdonképpen mindent ki tud fejezni, ami nem fogalmi. Ami az érzelmek területén belül létezik, azt ki tudja mondani. Csak formát kell találni. Én eredendően olyan vagyok, hogy az érzésekből indulok ki, s egyre inkább tudom, hogy ezt a tudatos szerkesztésnek a logikai eljárásaival egyesíteni kell. Ami a terveimet illeti, hosszan sorolhatnám: feladatok, felkérések, műelemzések; tizenöt-húsz évre való program. De a lényeg marad: meg kell küzdeni a hangokkal, hogy valami lélekemelőt tudjak teremteni.