– Merre járt vándorlása alatt?

– Kecskeméten, Szolnokon, de megfordultam Szentesen és Kiskunhalason is.

– Ekkor már hajléktalanként vándorolt?

– Persze. Nem volt szinte semmim. Tulajdonképpen az összes vagyonom egy fényképezőgép és néhány ruhadarab volt. Szóval roppant könnyen mozdultam, jöttem-mentem, de ha valahol már nem éreztem jól magam, vagy éppen engem nem láttak szívesen, továbbálltam.

– Soha nem gondolt arra, hogy visszakerüljön a hétköznapi, a megszokott világba? Nem akart valahol letelepedni, valamilyen munkát vállalni és biztos fedél alatt élni?

– Jelenleg nem tudok semmit sem tenni ezen a téren. Vannak dolgok, amelyek nem teszik lehetővé… De ha megengedi, erről nem szeretnék beszélni.

– Mikor vett először fényképezőgépet a kezébe?

– 1977 körül. Szüleimtől kaptam egy nagyon egyszerű kis gépet. Certo..., igen az volt. Viszonylag hamar elromlott, de addig-addig könyörögtem, amíg aztán kaptam egy FED4-et. Abban már volt fénymérő, sőt távmérő is, csak éppen szaggatta a filmet.

– Gondolom akkor már volt ötlete, hogy milyen gépet vegyenek?

– Hogyne. Kinéztem egy ZENIT típusú gépet. Az már nagyon komoly volt, mármint az én lehetőségeimhez képest. Ezzel a géppel szerettem meg a fényképészetet.

– Ha megszerette, akkor miért nem tanulta ki a szakmát?

– Szó volt róla, de mint nálam nemegyszer, akkoriban is közbeszólt az élet, és nem lettem fényképésztanuló.

– Ma már bánkódik emiatt?

– Nagyon bánom. Talán egész életemben ezt sajnálom a leginkább. Megtanulhattam volna a technikát, a látásmódot, a rengeteg praktikát.

– Mert közben a szenvedélyévé vált a fényképezés.

– Az elején a laborba, a hivatásos fotósokhoz vittem a filmeket előhívatni. Kiderült azonban, hogy számtalan olyan felvételem van, ami a hivatásos fényképészek szerint nem érdemes arra, hogy papírra is kerüljön. Ez engem módfelett felbosszantott, illetve arra inspirált, hogy magam hívjam elő a filmet és varázsoljam papírra a képeket. Nagyon izgató felfedezések születtek a sötétkamrában. Ha valaki megpróbálkozott már fotólaborálással, az tudja, hogy nincs ahhoz hasonlítható érzés, mint amikor kezd kirajzolódni a papíron a felvétel. Először csak alig sejlik valami, majd egyre erősebben tűnik elő, és azután ott van a kezedben a kép. Nagyon sok mindent tanultam a saját tapasztalatomból. Az az igazság, hogy igazából ez volt a legizgalmasabb korszaka a fotózásomnak.

– Ezért nem értem, hogy miért nem tanulta ki a szakmát. Ki tudja, hol tartana most?

– Ezt hagyjuk...

– Manapság mivel örökíti meg a mulandó pillanatokat?

– Egy Samsung gépem van. Ez már persze digitális. Tulajdonképpen mindenben képet látok. Szinte minden felkelti az érdeklődésemet. Bármi, amit érdekesnek látok, azt lefényképezem. Mindig nálam van a gép és használom is.

– Keresett már pénzt a fényképezéssel?

– Igen előfordul néha, de erről nem szeretnék beszélni.

– A hajléktalanok átmeneti szállásán él. Ebben a környezetben mennyire számít különcnek? Egyáltalán a többiek tudják, hogy mi a szenvedélye?

– Sokakat érdekel itt, hogy milyenek a képeim. Számítógépem is van és meg tudom mutatni a fotókat.

– Örül, hogy kiállítják a munkáit?

– Nagyon. Már régen elképzeltem, hogy egyszer majd hivatalosan is megmutathatom a felvételeim egy részét. Nagyon jó érzés. Most úgy érzem, szerencsém van, hogy felkaroltak. Azt hiszem a kiállítás arra is jó, hogy egy picit, csak egy picit legalább javíthat a rólunk, hajléktalanokról kialakult képen. Egyébként is, valahogy Nyíregyházán egy kicsit emberibben tekintenek a hajléktalanokra. Az Oltalom Ház meg igazi menedék. Nyilván ezért is vagyok Nyíregyházán vagy jó nyolc éve. Itt valahogy jobban embernek érzem magamat, még így is, hogy közben semmi olyanom nincs, ami másokat boldogíthatna. Itt kapok emberséget, amit errefelé egyáltalán nem patikamérlegen mérnek.

Kántás Balogh József fotókiállítása ezen a héten nyílt meg Nyíregyházán, az Oltalom Szeretetszolgálat szervezésében. Csutkai Csaba nyíregyházi fotóművész vállalta, hogy összeállít az ezernél több felvételből egy kiállításra való képanyagot. A nyíregyházi G-Print Nyomda kidolgozta a képeket, melyeket aztán az Oltalom Szeretetszolgálat munkatársainak segítségével kiállítottak. A tárlat a Bólyai tér 1. szám alatt 2016. január 7-ig látható.