Veres Pálné Beniczky Hermin (Lázi, 1815. december 13. – Váchartyán, 1895. szeptember 28.) hosszú utat járt be, hogy az ismeretlenségből kilépve a 19. század legismertebb női közéleti személyisége legyen. Férjezett nevén, Veres Pálnéként vált ismertté, s személye összekapcsolódott a magyar nőnevelés fogalmával. A korszak, amelyben élt, s az ekkor ható nacionalizmus és liberalizmus eszméje az alapvető emberi és polgári jogok biztosítása mellett nyelvi és kulturális fejlődést eredményezett, és mindez, bár nem egyik napról a másikra, de hatalmas társadalmi változásokat idézett elő, amely az oktatásban és azon belül is a nők képzésében szintén éreztette hatását.

Beniczky Hermin a Magyar Királyságban született, ami akkor a soknemzetiségű osztrák birodalom része volt. Édesapja, Beniczky Pál Nógrád megyei nemesember volt, svéd felmenőktől származó édesanyja, Sturmann Karolina családja jó kapcsolatot ápolt a királyi udvarral. A művelt és jótékonykodásáról híres asszony idejét nemcsak lányai, hanem a birtokukon élő jobbágyok gyermekeinek a nevelésére is fordította, akiket szintén megtanított írni és olvasni. Az idilli gyermekkornak azonban véget vetett az 1831-es kolerajárvány, ami édesapjuk korai halála után, édesanyjuktól is megfosztotta a Beniczky-lányokat.

Hermin testvéreivel anyai nagyapjához, Sturmann Mártonhoz kerül, akinek tógyörki birtoka csendjében az olvasásnak szentelte idejét. Tudott németül, szlovákul és saját bevallása szerint elég rosszul, magyarul. Az eladó sorban lévő lányt apai nagynénje Tihanyi grófné vitte magával látogatóba a fővárosba, akinek szalonjában a kor neves irodalmáraival, tudósaival lehetett találkozni. A fiatal lány felismerte, hogy milyen keveset tud és folyamatosan törekedett arra, hogy minél több ismeretet gyűjtsön, tanuljon.

1839-ben férjhez ment Nógrád megye alispánjához, a Nógrádi Evangélikus Egyházmegye későbbi felügyelőjéhez, farádi Veres Pálhoz. A házasságból két gyermekük született, de kisfiuk korán meghalt. Leányuk, Szilárda nevelésére tanárokat fogadtak, és az órákon Veres Pálné is részt vett, mert hiányosnak érezte saját műveltségét és nyelvtudását. A felvilágosult férj mindenben támogatta felesége törekvéseit. Házuk mindenki számára nyitva állt, barátaik között tudhatták Madách Imrét, Szontágh Pált. Bár Beniczky Hermin kiváló házi asszonynak bizonyult és élénk érdeklődéssel fordult az új ismeretek felé, mégis tapasztalnia kellett, hogy sokan a nők tudás iránti vágyát, iskoláztatását csak romantikus képzelgésnek tartották. Csalódnia kellett Madáchban is, aki – bár Az ember tragédiája című mű első példányát az általa nagyra becsült Veres Pálnénak ajánlotta, s több műve kéziratát az elsők között mutatta meg neki, ennek ellenére – akadémiai előadásában lesújtó véleményt fogalmazott meg a nők szellemi képességeiről: „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak a szenvedő, sohasem a be ható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgálja, a művészetet és tudományt előre nem viszi.”

Mindezek a tapasztalatok arra ösztönözték Beniczky Hermint, hogy fellépjen a leánynevelés intézményesítése mellett. Kezdeményezésére, 1867-ben, ezzel a céllal alakult meg, mintegy tízéves elő- készítő munka után, az Országos Nőképző Egylet, amelynek jelszava: „Haladjunk!” volt. Elnöki tisztét Veres Pálné, alelnöki tisztét gróf Teleki Sándorné töltötte be.

Az intézmény legfontosabb feladata volt, hogy a nők számára is lehetővé tegyék a képességeik és tudásuk fejlesztését. Az egylet tevékenységének köszönhetően 1869-ben nyílt meg első tanintézetük 12 diákkal, Gyulai Pál igazgatása alatt. Húsz évvel később ez a létszám már több százra emelkedett. A legfontosabb tantárgyak: magyar művelődéstörténet és alkotmányismeret, esztétika, lélektan, számtan, természettan, német és francia nyelv, erkölcstan, valamint vegytan a háztartásra vonatkoztatva. Az osztályok folyamatosan bővültek, a 4 elemi mellett 4 polgári és 4 tanítóképző is működött és volt olyan év, amikor hely hiányában el kellett tanácsolniuk a jelentkezőket. A  növendékeket három csoportba osztották: a „rendes” tanulók bejártak az iskolába és vizsgát tettek, a „rendkívüli tanulók” bejártak, de nem tettek vizsgát, a „foglalkozásra járók”, akik csak egyes tantárgyakat kívántak hallgatni, mint például a rajz, a zene vagy a tánc. 1881-ben saját épületbe költöztek a Zöldfa utca 38-ba, a mai Veres Pálné utcába.

A magánkezdeményezés ellenére Beniczky Hermin úgy gondolta, hogy a nőnevelés állami feladat, számos cikket írt ebben a tárgyban, kérvényt is benyújtott az országgyűlésnek, amelyet Deák Ferenc támogatott. Munkája nem volt eredménytelen, az 1868-as népoktatási törvényben szerepeltek az iskolaalapító leánynevelési elképzelései. Tevékenysége közvetve hozzájárult ahhoz is, hogy 1895-ben egyes szakok megnyíljanak az egyetemen a nők számára is.

1896-ban az egylet által alapított és az évtizedek alatt fokozatosan továbbfejlesztett iskola új intézménnyel bővült, saját könyvtárral, szertárakkal és tornateremmel megnyílt az ország első leánygimnáziuma Budapesten. Bár idős kora és számos betegsége ellenére fáradhatatlanul dolgozott, sajnos a gimnázium megnyitását nem érhette meg. Munkáját leánya, Rudnay Józsefné vette át és folytatta anyja szellemiségében. Az iskola bár sok átalakuláson ment át, de ma is működik. A ma már Veres Pálné Gimnáziumként ismert intézmény ma is egykori helyén található, a hajdani Zöldfa utcai épületben.

Beniczky Hermin példáján 1883-ban az evangélikus egyház a leányoktatás ellátására Deák téri elemi iskolája mellett kezdte kiépíteni polgári leányiskoláját is, majd – a Veres Pálnéról elnevezett – leánynevelő intézetet és kollégiumot hoztak létre, amely később evangélikus leánygimnáziummá fejlődött.

Veres Pálné szobra – amelyet 1908-ban lepleztek le az Erzsébet téren, az első női szobor volt a fővárosban – ma a róla elnevezett utcában áll.