– Az otthonában vagyunk, amely egyben a műterme is, számos festmény és grafika között, amelyek nemrég tértek vissza egy kiállításról. A Magyar Művészeti Akadémia székhelyén, a Pesti Vigadóban megrendezett tárlatnak mi volt a jelentősége a pályafutása szempontjából?

– Mérföldkövet jelentett e kiállítás nemcsak nekem, hanem annak a többnyire roma származású fiatalokból álló művészcsoportnak is, amelynek tagja vagyok. De a cigányság számára is bátorító lehet a tény: ha ide, a magyar művészet csúcsát jelképező helyre is bejuthattunk, akkor van létjogosultsága a roma művészetnek, akkor van fogékonyság iránta Magyarországon.

– Ez korábban nem volt egyértelmű? Kezdik megtalálni a romák a helyüket a művészvilágban?

– Úgy vélem, igen. Ugyanakkor hangsúlyozom: mindenekelőtt a minőség és nem a cigánykodás a fontos. Ne azért kapjunk ilyen lehetőségeket, mert cigányok vagyunk, és mert úgy véljük, hogy emiatt ez nekünk esetleg jár. Tehát ne éljünk vissza a származásunkkal és a helyzetünkkel. Hanem az élet legkülönfélébb területein a tehetségünkhöz mérten, szorgalmasan tegyük a dolgunkat, végezzük a munkánkat, és akkor nyugodtak lehetünk abban, hogy beérik a gyümölcs, és a tehetség is utat tör magának.

– Az alkotócsoportjuk tagjai free-presszionistáknak hívják magukat. Mit jelent ez az impresszionizmust idéző, játékos szóalkotás?

– Alkotócsoportunk nevét Káli-Horváth Kálmán találta ki. Vele és Kiss Sándorral régi barátok vagyunk, gyerekkorunk óta együtt alkotunk. Borkó Mariann, Kálmán felesége később csatlakozott hozzánk. Fontos állomás volt számunkra a berkeszi nevelőotthon, ahol alsó tagozatosként nagyszerű rajztanárunk volt a néhai Sárosi Attila bácsi. Már a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatójaként döbbentem rá arra, hogy bár gyerekek voltunk, ő magas, tulajdonképpen főiskolai színvonalú képzést adott nekünk. Sok kiváló nevelőnk, tanárunk volt ebben az időszakban, itt vették észre először a tehetségemet, a jó kézügyességemet. Aztán egy időre szétszóródtunk. Én ötödikben Tiszadobra, majd a felső tagozat utolsó három esztendejére Pétervásárára kerültem. Utóbbi izgalmas időszaknak bizonyult, mert kisebb nevelőotthonról lévén szó, több figyelem jutott rám. Rajzszakkörbe jártam, és egy alkotótáborba is eljutottam, ahol a legkülönfélébb művészeti ágak képviselői dolgoztak együtt. Máig meghatározó élmény volt ez számomra.

– Mikor találkozott újra a barátaival, későbbi alkotótársaival?

– Nyolcadik osztályban megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni. Mondtam, hogy grafikus, aztán Tiszadobra kerültem a szakmunkásképzőbe. Festő lettem, szobafestő. Itt találkoztunk újra a többiekkel. Velük és még másokkal is kiegészülve önfejlesztő alkotókört indítottunk a nevelőotthon padlásterében. Saját kis könyvtárunk volt, bújtuk az albumokat, elemeztünk, kísérleteztünk. Emlékszem, lemásoltam például Raffaello Esterházy Madonnáját. Később, amikor a Szépművészeti Múzeumban megtekinthettem az eredetit, nagyon meglepett, hogy ugyanakkora méretben és hasonló technikával készítettem el a képet, mint az itáliai mester az eredeti alkotást.

– Miért pont erre a képre esett a választása?

– A másolataim szinte mindegyike vallásos tárgyú emberábrázolás volt. Úgy éreztem, ezek a képek megmutatják az emberi lét esszenciáját, megfogalmazzák mindazt, amiért a világon vagyunk.

– Ez inkább ösztönös választásnak tűnik. Mikor váltak a hittel kapcsolatos képei tudatossá?

– Az egyetem kezdett ráébreszteni arra, hogy az ösztöneim uralkodnak rajtam. Márpedig az alkotásfolyamatában az ösztön kevés, a tudatosság is nélkülözhetetlen, a kettő dualizmusára van szükség. Elkezdtem a kettőt egyensúlyba hozni magamban, hogy az alkotás során lehetőleg együtt, kéz a kézben járjanak. Persze olykor előfordul, hogy az egyik előreszalad, a másik lemarad, de ez sem feltétlenül baj, ha tudom kezelni őket, ha tudom, hogy az adott lelkiállapot mit jelent, mit okoz bennem. Még az egyetem első két évében is sokat másoltam, aztán harmadikban figyelmeztettek, hogy ideje lenne saját kútfőből dolgozni, ezért kezdjek el olvasni, verseket illusztrálni és az egész helyett a részleteket megfigyelni. Mert ahogy a reneszánszot, úgy engem is az egész érdekelt. Ezen is túl kellett lépnem, le kellett hánynom magamról a kötelékeimet, magam mögött kellett hagynom a kényelmemet, és a korszerűbb látásmódban is meg kellett találnom az értékeket, rá kellett jönnöm, hogy nem csak a magam valósága létezik, és hogy saját gondolattá kell összegyúrnom a megtanultakat.

– Szó volt a gyerekkoráról, de nem volt szó a kezdetekről. Ismeri a szüleit?

– Nem szeretném sajnáltatni magam, sokszor mégis ezt a hatást éri el, ha elmondom a történetemet. Életem első három hónapját Tiszakóródon töltöttem. Erről az időszakról, pontosabban anyámról a gyermekvédelmi hatóságnál őrzött dokumentumok csupa rosszat írnak: például vizes ruhával borogatta a mellét, hogy elapadjon a teje, és nem váltotta ki az ingyenes tápszert sem. Megállapították, hogy alkalmatlan a gyerekvállalásra, egyáltalán az életre, ezért engem állami gondozásba vesznek. Sokat gondolkoztam azon, hogy a feljegyzéseket készítő szociális munkás 1975-ben vajon hogy állt ehhez a problémához. Arra jutottam, hogy talán a megállapításai és a következtetései is helyükön valók voltak, mégis mintha kicsit előítéletes lett volna. Úgy érzem, hiányzott belőle a segítő szándék. Nem szerepel ugyanis az iratokban, hogy ez a szerencsétlen asszony milyen feltételek teljesülése esetén kaphatta volna vissza a fiát, és hogy miként lehetett volna támogatni ebben. Végleg leírták, nem akartak neki segíteni abban, hogy másképp gondolkodjon, másképp döntsön. Több érzékenységet és segítőkészséget vártam volna a családgondozótól, nem ezt a ridegséget. Ez elszomorított kicsit.

– Találkozott már az édesanyjával?

– Gyerekkoromban nem tudtam róla semmit. És amit nem tudsz, az nem is fáj – tartja a mondás. Persze ez nyilván bonyolultabb kérdés, hiszen egy gyermeknek folyamatosan szüksége lenne a szüleire. Ezért inkább úgy mondanám, hogy tudatosan nem fájt a hiánya. Már fiatal felnőttként kerestem meg, mert foglalkoztatott, hogy ki fia-borja lehetek. A tiszadobi otthon igazgatójával mentünk el Tiszakóródra.

– Mi történt?

– Talán sokan azt gondolják, milyen jó bulvártéma egy ilyen találkozás, a kereskedelmi tévék műsoraiba illő, csupa érzelmi kitörés. Valójában, várakozásaimnak egyébként megfelelően, semmi sem történt. Nem voltak illúzióim, és nem is kellett csalódnom. Gyerekkorom óta készültem erre a találkozásra, de nem voltak anyámról hiú ábrándjaim.

– Mégis, kit képzeljünk el?

– Egyszerű, alkoholista cigány asszonyt a faluszélen, a kommunizmus idején szegényeknek épített, úgynevezett csökkentett értékű „egyenházban”, putriszerű állapotok között az élettársával. Kölcsönös puszi után beküldött minket a szobába, ő még egy ideig kint maradt a konyhában. Talán nem mert bejönni, mert valamiféle számonkérésre számított. Persze szó sem volt ilyenről. Túl sok mindent nem lehetett vele kezdeni, látszott rajta, hogy ivott. Ültünk, időnként váltottunk pár szót. Kérdeztem például apámat, de csak annyit mondott róla, hogy félnótás, és hogy Budapesten vagy a börtönben van. Megkérdeztük, érti-e azt, érzi-e annak a súlyát, hogy a képzőművészeti egyetemre járok, esetleg büszke-e erre. Nem érezte, nem is reagált igazán. De hangsúlyozom ismét: nem azért mentem el hozzá, hogy szeretetet, figyelmet kapjak tőle, vagy hogy én adjak szeretetet neki. Önző módon csupán arra volt szükségem, hogy lássam, megtapasztaljam, kapjak belőle valamit, hogy tudatosuljon bennem, ki vagyok, honnét jöttem. Háromnegyed óra alatt végeztünk, és azóta nem is találkoztam vele.

– Nem fordult meg a fejében, hogy talán jobb is, hogy így történtek a dolgok?

– Mindennek így kellett történnie, hiszen mindennek célja van. Isten így használ engem. Eljuttatott a képzőművészetire, az ösztönösség mellé tudatossággal ajándékozott meg, feladatot és felelősséget adott nekem. Gondoskodott rólam azzal, hogy megteremtette bennem az alkotás örömét, így amikor mások lopni vagy betörni mentek, nem tartottam velük, mert a képzőművészet sokkal izgalmasabb és nagyobb kaland volt nekem minden másnál.

– A többiek nem kaptak feladatot, felelősséget?

– Hogy én továbbtanultam, egyetemet végeztem, grafikus lettem, nem érdem, nem is valamiféle egyediség, hanem csupán a rám szabott feladat felismerése, elfogadása, elvégzése. Egy jó szakmunkás vagy egy jó anya ugyanolyan sikertörténet, mint egy jó művész, hiszen ők is hasznos tagjai a társadalomnak. Senki sem születik úgy, hogy bűnözővé kell válnia, viszont nem árt, ha a megfelelő időben a megfelelő pedagógusok, felnőttek állnak mellettünk, és kellő érzékenységgel segítenek a megfelelő útra találnunk.

– Akkor nem is a gyerekek felelősek a rossz döntésekért, hanem a pedagógusaik?

– A gyerek együttműködése is nélkülözhetetlen. Ennek hiányában a tanár hiába küzd, a sok pedagógia, jóhiszeműség és jó cselekedet mit sem ér. Bár azt mondom, még ekkor sem felesleges. Mert a sok jóságnak valamikor be kell érnie. Más kérdés, hogy mikor hívódnak elő a jó emlékek. Lehet, hogy csak három rablás és tizenöt év börtön után. Ezért fontos, hogy a pedagógus keresztyén attitűddel viszonyuljon a gyerekhez, mert amikor utóbbinak fordul az élete, eszébe jut, amit annak idején kapott, és jobban megérti az evangélium üzenetét, nagyobb eséllyel talál rá Istenre.

– Egy ifjúsági találkozón a fiataloknak azt mondta, egy ideig vívódott cigány származásával. Mire gondolt?

– A bőröm színével sosem volt bajom, sosem szégyelltem a származásomat. Az említett vívódás elsősorban képzőművészként érintett. Útkeresésem során szembesültem azzal, hogy ha igazi alkotó akarok lenni, akkor nem hagyhatom figyelmen kívül a gyökereimet. Nyilván nem feltétlenül kell a cigányságomnak minden képemben ott lennie, de időnként meg kell nyilvánulnia. Ezért sokat kellett tanulnom a cigányságról, mert bár annak születtem, mégsem cigányként, mégsem cigány családban nőttem fel. Nemcsak megismernem kellett a roma társadalmi-kulturális jelenségeket, azoknak a szép és árnyékos oldalát egyaránt, hanem mindenestől bele is kellett merítkeznem ezekbe. Máskülönben csak műcigány, kamucigány lennék. Cigány alkotókkal laktam együtt, cigány alkotótáborokba jártam, és kilenc évig a Fővárosi Önkormányzat Cigány Házában dolgoztam, gyerekeket táboroztattam, sokakkal megismerkedtem, sokakkal beszélgettem. Úgy érzem, a lemaradásaimat sikerült valamelyest behoznom. Tehát segíteni szerettem volna a cigányság helyzetén, és ehhez kerestem eszközöket alkotóként. Először a már említett képem, a Cigányasszony tánca az angyallal adott erre lehetőséget.

– Min dolgozik mostanában?

– A pesterzsébeti evangélikus gyülekezetbe járok, és ahogy az igehirdetéseknek köszönhetően egyre töltekezem az evangéliummal, művészeti szempontból is inspirációt kapok. Mostanában a teremtés kérdésköre izgat leginkább, innen merítem a témáimat.

– Mi a teremtés?

– Nem tudom, hogy mi a teremtés, és ne is akarjuk szerintem feltétlenül tudni, de alkotóként mégis szeretném megmutatni, közelebb hozni a szemlélőket hozzá. A pontok és a vonalak foglalkoztatnak, ezért az alkotás során elemeikre bontom a dolgokat. Ez egyrészt hithez való viszonyulás, másrészt viszont pedagógia is. Mert sokszor csak a részt, vagy sokszor csak az egészet látjuk, pedig mindkettő fontos a helyes ítélet megalkotásához és az elfogadáshoz. Vagy gondoljunk arra, hogy ha két pontot összekötünk egy vonallal, azzal megteremtettük a pillanatnyi érzelmeink kivetülését, ez is a teremtés piciny kis töredéke. Bárki meg tudja ezt csinálni, és ez bizonyíték arra, hogy magunk is képesek vagyunk a teremtésre, hiszen a pont és a vonal a rész, a létrejövő mű pedig az egész. A jelenlegi korszakomban az absztrakt felé hajlok, mert úgy vélem, közelebb járok a teremtéshez, ha nem szájba rágok, hanem lehetőséget nyújtok az absztrakción keresztül a szemlélőnek arra, hogy az értelmezés által maga is teremtővé váljon.