– Komlósi Gábor nemrégiben megjelent kötetében sportriporterekkel készített interjúit vetette papírra. Az egyik alany ön volt, aki a beszélgetés során elárulta, hogy a Színművészeti Főiskolán másfél évet töltött. Hogy is volt ez?

– Gimnazista koromban tanítottam szavalni egy kislányt. Őt nem vették fel a színművészetire, nekem azonban annyira megtetszett a pálya, hogy elhatároztam: jelentkeztem a főiskolára. És csodák csodája, a harmadik rostán is átjutottam. Tizenketten voltunk az osztályban: többek között Halász Jutka, Béres Ilona, Tordai Teri, Szegedi Erika, Újlaki Laci – tehát nem akármilyen csapat! De másfél év után kiderült, hogy színészmesterségből nem fejlődtem megfelelően, és azt tanácsolták: keressek más pályát magamnak, vagy menjek el vidékre színésznek. Bennem mindig az a vágy élt, hogy amit csinálok, abban igen jó legyek. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy nem vállalom a vidéki színészetet. A lelkem azonban tele volt fájdalommal, ezért elmentem Tatabányára bányásznak, és egy évig csillés voltam a föld alatt. Nagyon kemény munkát végeztem, de helyreraktam a lelkemet, és lezártam az életemben a színészetet.

– Hová indult tovább?

– Felvettek a Szegedi József Attila Tudományegyetem magyar szakára, és beszámították azt a másfél évet, amit a színművészetin elvégeztem. Közben felvillanyozott a Magyar Rádió Riporter kerestetik című vetélkedője, és arra gondoltam, miért ne próbálhatnám meg én is ezt a „mesterséget”.
Vittem be a kéziratomat Gulyás Gyula sportriporternek, de sokáig el sem olvasta, amit írtam. Naponta vártam őt a bejáratnál, amikor az egyik alkalommal Sipos Tamás – Isten áldja meg az emlékét – megkérdezte tőlem: „Kedves fiatal barátom, csak nem riporter szeretne lenni?” Amikor igennel válaszoltam, kezembe nyomott egy magnót, és azt mondta. „Itt van Budapesten a Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda, készítsen vele egy interjút.” A költőt a bölcsészkaron találtam meg, s az interjú elhangzott a rádióban. No, ekkor már azt hittem, riporter is vagyok. Pedig csak ekkor kezdődött a nemulass! Sokáig külsőztem, aztán bekerültem az ifjúsági osztályra, és egy idő után a Táskarádió szerkesztését és vezetését bízták rám, ami akkor, vasárnaponként, népszerű műsornak számított. A Táskarádió megismertette a nevemmel a hallgatókat. Később több élő műsort és vetélkedőt is vezettem. Izgalmas korszak volt, de öt év után megváltunk egymástól. Éppen elhagytam a Bródy Sándor utcában a rádiót, amikor beleütköztem Szabó Bélába, a Népsport főszerkesztőjébe. Ő rögvest felajánlotta, hogy felvesz a laphoz. Így kerültem 1971-ben a Népsporthoz, ahol 17 évig dolgoztam. 1973-ban már könyvet írtam Papp Laciról, majd jöttek egymás után az újabb kötetek. A szerencsének tudtam be, hogy járhattam a világot a sportolókkal. Ebben a korszakban világosodott meg a számomra, hogy gondolataimat írásban tudom a legjobban kifejezni, nem becsülve le a rádiós újságírást.

– A sporttal egyébként foglalkozott már előtte is?

– Vívogattam a Budapesti Honvédban. Somos Béla volt a mesterem, Kárpáti Rudi és Horváth Zoli edzője. A sport tehát mélyen beleivódott a gyökereimbe. A Balatonon nőttem fel, ahol minden nyáron „olimpiai játékokat” rendeztünk. Imádtuk a sportot, így egy régi álmom vált valóra, amikor újságíróként a sporttal foglalkozhattam és többek között két olimpiáról is tudósíthattam. 17 év után azonban azért váltam meg a sportlaptól, mert szerettem volna más témájú cikkeket és könyveket írni. A Mai Nap című, akkor induló lap főmunkatársa lettem, és két évig dolgoztam a körükben. Abban az időben kezdtem foglalkozni 1956-tal, és az újkori magyar történelemmel, amely a mai napig kutatási területem maradt. Nagy visszhangot váltott ki az október 25-i Kossuth téri sortűzzel kapcsolatos sorozatunk, amelyet Nagy J. Lamberttel közösen írtunk, s amely később könyv alakban is megjelent. Utána elhívtak az Új-Magyarországhoz olvasószerkesztőnek. Később főszerkesztő-helyettes, illetve 1995–96-ban főszerkesztő lettem. Kisebb átmeneti idő után elkerültem a Magyar Nemzethez, ahol szintén 17 évig dolgoztam, egészen az elmúlt év októberéig. Édesapám szerint a családunk történetében nagy szerepe van a 7-esnek…

– Irigylésre méltó szakmai múlt van a háta mögött. Én most azonban arra lennék kíváncsi, milyen ember Kő András?

– Erre azok tudnának válaszolni, akik ismernek. Nehéz önmagamról bármit is mondani anélkül, hogy ne tűnjön szerénytelenségnek. De ha mégis vallani kell: a legnagyobb ajándék, amit kaptam az Istentől: az élet maga. Ahogy egyre több évet hagyok magam mögött, rájövök, hogy minden pillanatát élveznem kell. Észre kell vennem a pillanatok varázsát, egy apró gesztust, egy virág illatát, egy kedves mosolyt. De észre kell vennem egy szomorú arcot is. Szeretem a kedvességet, a figyelmet, a tapintatot. De értékelem a pontosságot, a fegyelmet, a megbízhatóságot. Szeretek figyelni a másikra, örülök annak, hogy egészséges vagyok, és olyan emberek vesznek körül, akiket szeretek. A végtelenségig érzékeny vagyok – de hát, ez a szakmám. Egy kézfogás is sokat jelenthet a számomra!

– Érzékenységről tanúskodnak az írásai és az is, ahogyan bele tudja vetni magát a kutatásba... Úgy tűnik, igen tud lelkesedni minden apróságért.

– Írtam egy könyvet Széchenyi egyetlen napjáról és olyan összefüggéseket találtam a könyvtári kutatásaim során, amelyek végtelen energiával és örömmel töltöttek el. A Széchényi Könyvtárban eltöltött órák után képtelen voltam felszállni a villamosra, és gyalog mentem haza, annyira fellelkesített az, amit találtam. Egyébként is szeretek könyvtárakban kutakodni, elbújni a 19. század nagyjai között. Nemrégiben Fáy András aforizmáira bukkantam. Itt van például egy: „Magyarom! elvész az eredeti charakter a sok követésben.”

– Hogyan szokott feltöltekezni? Mi ad erőt a mindennapokhoz?

– Sokat ad egy színházi előadás, egy film, vagy egy könyv is. És ha a Real Madrid győztesen hagyja el a gyepet. Könyv nélkül nem tudok elaludni. Most éppen Mikszáth van az ágyam mellett, és Márai mindig. A mi szakmánkban nagyon fontos a visszajelzés. Nemrégiben ezt a mondatot írta valaki: „Úgy érzem, a maga írásainak hitele van.” Na, ettől két zsák került a hátamra, de kétségtelen, hogy a hitelességre törekszem. Mark Twain mondta: „Én két hónapig is képes vagyok elböjtölni egy jó bókon.” Csendesen jegyzem meg: én is… Klasszikus iskolán nevelkedtem, számomra fontos, hogy úgy adjam le az írásaimat, hogy az interpunkciók is a helyükön legyenek. A könyveimet általában magam korrigálom. Még valamit fontosnak érzek: nem tudom álomra hajtani a fejemet ima nélkül. Az ima olyan fantasztikus erő, amiből azok, akik nem imádkoznak, kimaradnak. Nem is tudom, mi ad erőt nekik a mindennapok terheihez. Velem annyi csodálatos dolog történt, hogy nem tekinthetem a véletlennek. Balczó András szerint egyébként sincsenek véletlenek. Sokszor már azt éreztem, hogy egy láthatatlan kéz osztja rám a feladatot és azt mondja: „Ezt neked kell megírnod!” És a segítséget is megkapom hozzá.

– Megkérdezhetem milyen vallású?

– Mélyen hívő, katolikus ember vagyok, katolikus neveltetésben részesültem. Ministráns voltam, harangot húztam Siófokon. Feleségem viszont evangélikus. Sokszor úgy járunk templomba, hogy egyszer a Ferenciek terére megyünk, máskor pedig a Deák térre. A pesti ferences templomot azért is szeretem, mert itt prédikált Albach Szaniszló, egy időben Széchenyi István gyóntatója. Az a véleményem, hogy a vallásokat nem lehet kategorizálni vagy elválasztani egymástól. Sajnos látjuk, hogy nagyon sok baj forrásai. A Tízparancsolat kétségkívül zsidó eredetű, de minden keresztény megtanulja. Sőt! Némelyik még követi is. Boldogan jöttem az Evangélikus Információs Szolgálathoz. Szeretnék segíteni, szeretném a tapasztalataimat ebben a kollektívában is kamatoztatni. Lebilincsel, hogy az evangélikus világ vezetői milyen ügybuzgósággal végzik a munkájukat. Megemelem előttük a kalapomat!

– Min dolgozik mostanában?

– Két könyvön. Az egyik a fair play történetéről szól majd. Kamuti Jenő, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöke kért fel a feladatra. 1963 óta adják ki a díjat. Meghatott, amikor 2006-ban Párizsban én is megkaptam ezt a kitüntetést. A másik könyvet Susa Évával, az Igazságügyi Orvosszakértői Intézetek főigazgatójával írjuk Nagy Imre és mártírtársai exhumálásáról, az akkori, a nagyközönség számára ismeretlen jegyzőkönyvek segítségével. Megkésett végtisztesség lesz a címe. Csak olyan könyveket szeretek írni, amelyek témái engem is izgatnak. De gondolom, most már, megengedhetem magamnak, hogy válogassak.