Kétgyermekes édesanyaként (aki már több mint 25 éve él messze az otthonától) gyakran gondolok az otthoni régi csángó szokásokra. Mennyivel másképpen élnek meg egy gyermekáldást, mint sok helyütt, vagy milyen komolyan veszik a vallásos gyermeknevelést, ami egy életre szól.

Gyermekkoromban el sem tudtam volna képzelni, hogy egy gyermek nem olyan családban születik, ahol az apa és az anya nincsenek összeházasodva. Moldvában sokgyermekes családok vannak, édesanyámék tizenegyen, édesapámék nyolcan voltak testvérek, mi négyen jöttünk a világra. A gyermek Istentől kapott ajándék, egy áldott állapotban lévő asszonyra nagyon vigyáztak, hogy még szavakkal se sértsék meg. De nem csak a környezete, hanem ő maga is próbált ennek tudatában élni. Ha valami betegség (megfázás) érte, az idősebb asszonyoktól kért tanácsot a fiatal anyuka: milyen főzetet használhat, nehogy ártson. Amikor otthon szültek az asszonyok, még a szülés előtt megszervezték, ki lesz ott a szülő asszony mellett, és ki vigyáz a többi gyermekre. Amikor édesanyám született, egy ikerpár jött a világra hetedik-nyolcadik gyermekként. Nagypapám feltette a többi gyermeket a szekérre és elvitte a szomszéd faluba a nagymamához. Ez a történet sokszor eszembe jutott felnőttként, főleg akkor, amikor áldott állapotban voltam. Nem volt rossz közérzetem (mint például hányinger), azt mondták rám, hogy szerencsés vagyok. Én az állapotot különleges dolognak tartottam, talán azért, mert másképp éltem meg. Otthon soha nem hallottam a szülési fájdalomról, mennyi minden történik, ha ezt meg azt nem fogadják meg. A vajúdásról, szülési fájdalomról soha nem beszéltek. Otthon természetes dolog volt a szülési fájdalom, ami az élethez tartozik. Amikor megszületett a kisbaba, a szomszédok és az asszonyok megbeszélték, hogy egy ideig visznek ennivalót és segítenek az otthoni munkában, ez a szokás most is él. Nagyon fontosnak tartják a mai napig a gyermek mielőbbi keresztelését, s ha lehetséges, két-három héten belül sorra is kerül a keresztelő. Nekem soha nem olvastak könyvből, de rengeteget meséltek és természetesen énekeltek, ahogy én is teszem gyermekeimmel fogantatásuktól, bízva abban, hogy ezt a szokást ők is továbbadják.

„Úgy el kukkuljál, mámámnak bubája, mint madár az ágan, s a fecske ja házon.

Úgy elalajál mint a nyúl a fűbe, mint a nyúl a fűbe kicsi hal a vízbe.”

(buba-kisbaba, det-amikor, puj-kukorica)