A téma első látásra talán meglepő, hiszen evangélikus tradíciónkban a keresztút és az arról való elmélkedés nem megszokott. Most induló sorozatunk még ezen is túlmutat, hiszen a tradicionális keresztút-ábrázolástól eltérő formavilágú alkotásokon keresztül ismerhetjük meg az egyes stációkat.

Váli Dezső képei nem kimondottan Krisztust ábrázolják, hanem egészen hétköznapi emberarcok köszönnek ránk róluk. Olyan embereké, akik akár mi is lehetnénk. A művész fényképeinek meglepő ereje talán éppen abban a hétköznapi megközelítésben van, amely által láthatóvá, érezhetővé válik: a keresztút stációi nekünk, embereknek szólnak.

A Golgotára vezető útra irányulhat figyelmünk, viszont elvonatkoztatva. A művész olyan fényképeket válogatott és rendszerezett, amelyek érzelemvilágukban keresik annak a megnyilvánulásait, ami hitünk egyik alapja. Érdekes párhuzam mindehhez az a párbeszéd, amit a március idusán bekövetkezett havazás közben hallottam. Egy fiatalember szólt egy utcán ácsorgó hajléktalanhoz: „Hozok takarót. Ebédje van?” A hajléktalan csak annyit válaszolt: „Az van.” A közelben lakó járókelő továbbment, majd kisvártatva visszatért egy takaróval...

Sorozatunk fel kívánja hívni a figyelmet arra, hogy a minket körülvevő világ magán hordozza a hit megélésének lehetőségeit. Nem elvonatkoztatott, elkülönített térben élhetjük meg az Istennel való találkozást, hanem egészen hétköznapi helyzetekben is. A képek és az azokból kiinduló meditációk arra irányulnak, amit Krisztus így fogalmaz: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40b)

Váli Dezső így vall sorozatáról: „1970-ben jártam először Franciaországban, és ott volt szerencsém Vance-ban, a Matisse-kápolnában keresztútját látni. Hazaérve aztán egy hónap kemény munkával eldöntöttem, hogy hiszen ez nem tetszett. És elkezdtem a témát rajzolni, aztán ezzel foglalkoztam egy-két évig, olajképben és grafikában. A történet '84-ben folytatódik, akkor ismerkedtem meg egy ferences atyával, aki épp egy imaközösséget alapított, megtett engem oda vezetőnek, majd eltűnt Ausztrália irányában. '88-ban utánam írt, hogy küldjek az ottani plébániájára egy stációsorozatot, de papírból, hogy postán el lehessen küldeni. Akkor kezdtem ezt a témát újra rajzolni. Megint több változat született. Ez a fotós is így, akkortájt, '89-ben. Először abban gondolkodtam, hogy éhező afrikai kisgyerekek, kilátszó bordával, de ez rossz értelemben aktuálpolitikus lenne. Elmentem a Munkásmozgalmi Múzeumba, és kértem koldusfotókat a harmincas évekből. Kezembe adtak vagy ötszáz darabot, akkor megrémültem. Hogy ez vagy egy délelőtt, vagy három hónap válogatás. Fotógép, felszerelés volt nálam, helyben megcsináltam. Aztán az állomások elnevezése, hozzácsiszolgattam.”

Bánhegyi Miksa bencés szerzetes Váli Dezső alkotásával kapcsolatban így fogalmazott: „Nem értem Váli Dezső Koldus keresztútját. Nincsenek rajta a megszokott szereplők, a fantáziaruhák, a Jeruzsálemet hazudó díszletek. Nincsen kereszt. Talán Jézus sincs a keresztúton? S akkor eszembe jut a brazil érsek, Helder Camara egyik éjféli könyörgése: »Ez a püffedt, piszkos, izzadtság lepte arc, rajta verés vagy esések nyomai: egy alkoholista arca? egy koldusé? – vagy ott állunk a Kálvária hegyén, és az Isten Fiának szentséges arcába nézünk?« Itt van Jézus. Itt van a kereszthordozó, az elesett, a megsiratott, a megcsúfolt, a kivégzett, az eltemetett. A keresztút Jézusa itt van. Előttünk és közöttünk. Más és más arcot hordoz az egyes állomásokon, de hiszen mindegyikünk szenvedését magára vállalta: az utcaseprőét, a szénhordóét, az enyémet, a tiédet. És a mi bűneink terhe alatt roskad össze. Bár a fotókon még mindenhol talpon van az összeroskadó, még vállán a zsák, a kosár, a gerenda. Nem csak ott és akkor roskadt össze. Most esik el, ebben a pillanatban. [...] Kifejező fotókat választott ki a művész, valódi »fénnyel írt« képek ezek, fényes fényképek. És hittel komponáltak... Nem értem Váli Dezső keresztútját. De lehet érteni Krisztus keresztjét? Sem érteni, sem magyarázni nem lehet. Én sem akartam magyarázni. Ezzel a néhány botladozó gondolattal csak el akartalak indítani. Mert a keresztutat járni kell. Induljunk el rajta együtt!”