Így változik a világ, és változunk benne mi is. Erdő Péter bíboros egy minapi konferencián többek között a következőket mondta: „Az ember ma gyorsabban és radikálisabban változik, mint a korábbi századokban, az állandó változás azonban bizonytalanná teszi.” Pontos a helyzetkép. Oly korban élünk, amikor a gyors változások félelmet ébresztenek, és ez a félelem mozdulatlanságot von maga után, amit tévesen stabilitásnak hívunk. Az alkalmazkodó-képesség határa véges. Ha a változások túllépik a határt, az eredmény traumába torkol. A kivételes helyek, ahol lehetséges a súrlódásmentes mozgás: talán a világűr vagy az egyetemi vizsgák, az imádság órái és az egyházi konferenciák; ezeken a helyeken tudniillik a megnyugvást és a békét hangsúlyozzák.

Konfucius szerint csak a legbölcsebbek és a legostobábbak nem akarnak változni. Lehetséges, hogy a pillanatnyi közérzet tetszik a legfőbb jónak? Lehetséges, hogy azok a legszerencsésebbek, akik belefagytak az időbe, és semmi jó nem történik velük, mert nem hajlandók változni. G. K. Chesterton angol író szellemesen jegyzi meg: „Ne dönts le egy kerítést, amíg nem tudod, miért emelték!” Erdő Péter hozzáteszi: „A természettudományi haladás egyik következményeként terjedt el az emberiség körében a változás tudata. Nem az állandóság, hanem az állandó változás tudatában él a mai ember.” De bárhogy is van: nem állíthatjuk meg a változásokat; nem bújhatunk el előlük. Ehelyett arra kell összpontosítanunk minden erőnket, hogy felkészülten várjuk az érkezésüket. Mark Twain szavaival már nem sokra megyünk: „Amikor fiatalabb voltam, bármire vissza tudtam emlékezni, akár megtörtént, akár nem, ám a képességeim megkoptak, és hamarosan már semmire sem fogok tudni emlékezni, csak arra, ami sosem történt meg.” A nagy kérdés az: barátunkká vagy ellenségünkké tudjuk-e tenni a változásokat. Ezen áll vagy bukik a holnapunk.