Január utolsó szombatján a délutáni órák a mentori szolgálat megerősítésének és a fiatalokkal együtt töltött időnek a jegyében teltek. Az első órában csak a felnőttek gyűltek össze, és a lelkészek vezetésével gondolták végig a mentori identitást, mindenki igyekezett megfogalmazni a maga számára, hogy mit is jelent ebbe a munkába állni. Előkerültek az előző évi tapasztalatok: kiépült kapcsolatokról, hitbeli megerősödésekről tanúskodtak azok beszámolói, akik már tavaly is bekapcsolódtak a mentorhálóba. Tervek, elképzelések, az új, ismeretlen feladattal kapcsolatban megfogalmazott várakozások: ezekről már az idén kezdők számoltak be. A beszélgetős alkalom vége felé aztán lassan érkeztek a konfirmandusok, hogy a további időt közös énekléssel, játékokkal, ismerkedéssel tölthessük, és nyíljon alkalom személyes beszélgetésre, baráti együttlétre is. Bejegyeztük a naptárba azokat a kiemelt gyülekezeti vagy gyülekezeten kívüli alkalmakat – így például a májusi kiskőrösi missziói és családi napot is –, amelyek közös programként szolgálhatnak fiataljaink és a mentorok számára.
Jó volt látni, hogy a gyerekek számára a felnőttek jelenléte egyáltalán nem teremtett valami kínosan feszengős légkört, ami inkább taszítaná őket, mint vonzóvá tenné a „nagy” gyülekezethez való tartozást. A mentorált konfirmandusok a felkészülés évében már teljes természetességgel élik meg, hogy olyan közösségbe készülnek, ahol a felnőttekkel való találkozás nem korosztályos idegenkedést, elhatárolódást, hanem befogadó szeretetet, támogató, segítő jelenlétet valósít meg. Jó volt látni a felszabadult, játszó felnőtteket, akiknek a fiatalokhoz való fordulásában mindvégig megtapasztalható volt a felelősség és a megerősödés érzése: nem csak én tartozom a gyülekezethez, hanem azokat is oda kell vezetnem, akiket rám bíztak.