A Saul fiában egy apa küzdelmét látjuk, hogy az auschwitzi halálgyárban méltósággal eltemethesse fiát. A Spotlight katolikus papok gyerekmolesztálásait feltáró újságírók munkáján keresztül mutatja be, hogyan van jelen a legsötétebb bűn az egyházban.

Amíg a Saul fia arról (is) szól, hogyan jelenik meg sejt-szinten az igény a szentségre felfoghatatlanul embertelen körülmények között, addig a Spotlight arról: miként van jelen rendszer-szinten a bűn és az elhallgatás egy olyan intézményben, amelynek célja és értelme a szentség közvetítése lenne.

Nem fordulhatunk el

Bár a történetet, a helyszínt, az időt és a filmnyelvet tekintve két teljesen különböző alkotásról van szó, mégis sok a párhuzam: mindkettő mélyre ment és ezzel jutott magasra. Mindkettő példát mutat arról, hogy a nagybetűs gonosz és a nagybetűs jó is mind emberi tényezőktől függ, hogy Isten országa valóban közöttünk van, olykor a legprofánabb pillanatban; hogy a legembertelenebb rendszerben is képesek vagyunk a jóra és a szentség földi helytartóit is bekebelezheti a gonoszság – kívülről nézve nem is a sátáni, hanem az esendő, a nagyon is emberi. A megtisztulásra, megváltásra szoruló.

Mindkét film szakít a klasszikus hollywoodi történetmeséléssel és mindkettő arra késztet, hogy kezdjünk valamit azokkal a súlyos vallási és társadalmi kérdésekkel, amelyeket magunkkal hurcolunk. Bebizonyítják, hogy számunkra is lehetséges (és – fájdalmas következtetés – eszerint őseink számára is az volt), hogy vészjósló és vészterhes időkben ne túlélésre játszunk, ne legyen mindegy, milyen lesz az az élet mindazok után, hogy átéltük, amit senkinek nem lett volna szabad. Az igazán nyilvánvaló igazságtalanságokat és bűnöket látva pedig ne fordítsuk el a fejünket. A valósággal szemben ne próbáljunk meg kitalálni kedvesebb, fogyaszthatóbb történeteket – olyanokat, aminek az elmesélésére képesek vagyunk. Azokat is mondjuk el, amiket nem tudunk úgy elmondani, hogy közben ne fájjon.

A KötőSzó blogon folytatódik a cikk.