„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34)

Az ember gyámoltalan lény. Nemcsak a helyét, hanem az otthonát is keresi a világban. Eközben nemcsak a világtörténelem eseményei szaporodnak, hanem ezen belül az egymásnak okozott szenvedés is. Arnold Gehlen hiánylénynek nevezte az embert, ezzel utalva arra, hogy nincs még egy élőlény a Földön, akinek hozzánk hasonlóan hosszú időre volna szüksége az önálló életre való alkalmasság eléréséhez. Az ember különleges lény is ugyanakkor. Szophoklész Antigonéjából ismert sor: „Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb.” Kevésbé ismert, hogy a „csodálatos” (deinon) szó jelentése korántsem a „csodálatra vagy elismerésre méltó”. Martin Heidegger szerint leginkább ezzel a körülírással adhatjuk vissza jelentését: „ismerősnek tűnő félelmetes idegen”. Az ember lehetne bátor és nagykorú lény, de legtöbbször ezzel szemben a lemondást és bátortalanságot választja. Paul Tillich ugyanúgy az élet teljességére való nyitott életet érti a létbátorság kifejezés alatt, mint ahogy Dietrich Bonhoeffer a felnőtt világban megélt felnőtt élet alatt. Mindkettőjük olyan lehetőségként írja le ezt a létformát, amely nem jellemzi általánosságban az embereket.

E belátások birtokában talán könnyebben megbocsátana mindenki az eltévedt embernek. Egy gyámoltalan, esendő, tévedékeny lénytől nem kell túl sokat várni. Élhetnénk olyan életet is, amely során felkészülünk a legrosszabbra, és amikor ez menetrend szerint megtörténik, legfeljebb annyit mondunk a sztoikus bölcsekkel együtt: na, ugye, megmondtam. Megdöbbentő módon azonban az ember Teremtője nem elégszik meg ennyivel. Teremtésének különleges aktusával saját képére alkotott és munkatársává fogadott. Ez legnagyobb méltóságunk, amiért ugyanakkor a dicsőség nem minket illet meg. Elbukásunk nem tervszerűen, de antropológiailag szükségszerűen történik. Illúzió és utópia minden olyan elképzelés, amely az emberre önmaga és közösségei sorsának irányítójaként tekint. A görög drámák sors elképzelése ugyanúgy az ember erkölcsi tehetetlenségének ősi kérdésére adott válasz volt, mint Szókratész vagy a sztoikus filozófusok rejtett reménye a belátás és az értelem morális erejéről, vagy az indiai filozófia maya fátyla. Ezekben az esetekben az embernek önmagával szembeszállva kell megharcolnia és meg is nyernie ezt a harcot, miközben bármely nyereség a saját vesztesége is. Jézus Isten országáról szóló szavai azonban felszabadulást hoznak a reménytelen és önmagunkkal szemben megnyerhetetlen harc mázsás súlya alól. Ráérezve ennek az országnak beláthatatlan távlataira, az ember örömmel adja oda minden addigi értékét, hogy részese lehessen. Aggódás és az önmegváltás kísérletei helyett hálásan fogadja el Teremtője akaratát, amely olyan mesterkéletlen és egyszerű módon történik meg az életében, hogy az az élet hétköznapi szálainak szokásos mértékű összegabalyítása szintjén már csodaszámba megy. (Mt 13,31kk)

Az Isten országát átélők elbeszéléseiből a kereszténység történetében jellemző minták, kulturális formák alakultak ki. Ezek ugyan már nem rendelkeznek a csak a személy és Isten kapcsolatában kitáruló Isten országának magával ragadó erejével (dünamisz), de legalább alkalmasak a beazonosításra. Visszatekintve az elmúlt két évezredre, úgy látszik, hogy a legtöbb értetlenség ebből az általánosításból született. Jézus igehirdetésében Isten országának ereje mindig Istentől indul és az egyes embereken keresztül hat, akiknek feladatuk is ennek visszatartás nélküli megélése. Ez az irány minden kor minden szellemiségében helyet találhat, a megfelelő személyes kiállás megvalósításával. A pusztán a kulturális formák szintjén hirdetett és értelmezett „Isten országa” felfogások azonban egyetlen kor egyetlen szellemiségében sem találhatnak otthonra, mert nem ez a megvalósulásának szabálya. Erre az ellentmondásra sokszor nem az ehhez túlságosan gyengének bizonyuló egyház emlékeztet, hanem azok a kívülállók, akik valamilyen okból és szempontból felismerik vagy megérzik az ellentmondást. Így jönnek létre azok a jellemzően ateista, szkeptikus vagy jelenkori agnosztikus elbeszélések, amelyek felelősséget éreznek a kérdés tisztázásáért, ám a hit belső szempontjaival nem rendelkeznek (vö.: Bertrand Russell: Miért nem vagyok keresztény?)

(Folytatjuk)