Amikor szemben állnak, amikor verset mondanak és mosolyognak, amikor még apró, de kedves ajándékot is adnak egymásnak, hogy megmutassák: emlékeznek még, tudják, hogy egy több szerencsével megáldott bolygón akár még napi gyakorlat lenne a figyelem, a jókedv, a remény és az érzelem.
Itt és most a varázslat pár perc, talán, ha negyedóra és a kerék forog tovább előre, mintha mi sem történt volna. Pedig történt. Tudjuk, mert éreztük, láttuk, ott voltunk. Nem volt véletlen, hogy Szimonov versét idéztük fel.

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha áltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell…

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jó barát már egy se vár –

…szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

„Szerencsés legény”.

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott.