„Ha van szép és reményt keltő nemzeti ünnep, az március 15-e. Ezt a napot nagyon lehet szeretni. Petőfi lángoló versei, a kezdődő tavasz reménye, a fiatalság lendülete, az erőszak nélküli forradalom minden ereje benne van. S persze széppé varázsolja a messzeség is. A szemtanúk már nem élnek, s a jelenkor mindig hajlamos a múltat nemesebbnek, tisztábbnak, értékesebbnek látni.

Egy nemzeti nap olyan, mint egy családi ünnep. S hogy tudunk-e méltó módon részt venni rajta, nemcsak attól függ, ki milyen kapcsolatban áll egymással, hanem hogy viszonyra, véleményre, hajdani sérelmekre való tekintet nélkül körül tudjuk-e ülni a nagy asztalt.

Az emberi viszonyok időnként bonyolultak. Adódhatnak nézeteltérések, viták, sőt évtizedekig elhúzódó családi viszályok is. S megesik, hogy épp a családi ünnep napján robban fel egy régóta ketyegő bomba.

Vagyis a családi ünnepekben sokféle lehetőség rejlik. Kibékülés, összeveszés, tisztázás vagy éppen az addig rendben hittek összekeverése.

Az elmúlt években nemzeti ünnepeinkre is rátenyerelt a politika. Minden pártnak külön megemlékezése van, s híveik külön járnak ünnepelni. Bármilyen nyomós oka is van ennek, nincs jól így.

Kis nemzet vagyunk, amelyet természetesen a határon túl élő magyarokkal együtt alkotunk. Nagycsalád a miénk. Ha számba vennénk, magunk is csodálkoznánk, mennyivel több az, ami összeköt bennünket, mint az, ami szétválaszt. Őseink meglehetősen erős fából faragták azt a nagy asztalt nekünk, amelyet csak körül kéne ülnünk. Nagynak is faragták, szélesnek is. Mindenkinek jut hely körülötte. Még a »nemszeretem« rokonoknak is.”

Kedves kolozsvári gyülekezet, ünneplő magyar testvéreim. Helyes és illő, hogy ünneplésünk kolozsvári nagyasztalához együtt tudunk ma is leülni. Erős fából faragott asztal ez, bőven van helye itt mindenkinek. Hatalmas dolog itt ma az a felismerés, az a szép és értékes erdélyi gyakorlat, hogy a különbözőségek, sokféleségek, a gazdag sokszínűség ellenére mi együtt tudunk és együtt akarunk lenni, mert így kívánjuk átélni a nagycsalád örömteli és felszabadító élményét. Valljuk, hogy ma is sokkal több minden köt és kovácsol össze bennünket, mint ami szétválaszt. Ez a felismerés azonban nem egyszerűen saját emberi bölcsességünk gyakorlatias felismerése, nem csupán a történelem szülte kényszer, egy pusztán emberi törekvés, hanem ez Isten akarata, Isten rendelése, Isten ordója.

Mert összeköt minket nemcsak a teremtés rendjében kapott emberi tényező, a nyelv, a kultúra, a vérség, a közös történelem, egy ünnep, de összeköt minket a felfele tekintő hit, amely összekötő kapocs ég és föld között, amelynek megélése közösségünk előtt mérhetetlen távlatokat és lehetőségeket nyit meg.

Amikor sokan, sokfélékként, de mégis együtt leülünk a nagy közös asztalhoz, emlékezni, hálát adni, Isten kegyelmében, szeretetében gyönyörködni, akkor ott a szó legszebb értelmében istentisztelet van. Így lett mai ünneplésünk is több, értékesebb, mélyebb, mint egy emelkedett emlékezet, egy politikai manifesztum, így lett Isten jelenléte által istentisztelet. Isten valóságos jelenlétében áldott ünnepi pillanat.