Sétálok a mauzóleum monumentális falai között, és Kossuth egyik mondása jut az eszembe: „Ha a kisebb nemzetek a nagyhatalmak általi elnyeletéstől meg nem óvatnak, Európában nem lesz szabadság, nem lesz nyugalom, csak nagyravágyási, túlsúlyra törekvési vetélkedések lesznek egyfelől, másfelől örökös konspirációk.” A mondat áthallik a 20–21. századba. Visszhangoznak a szavak a pompás építmény falairól. Mondják, a szenvedés gondolkodásra késztet; a gondolkodás bölcsebbé tesz, a bölcsesség pedig elviselhetővé teszi az életet. Sétálok és meg-meg- állok. Egy tízéves fiú a hatalmas épület láttán azt kérdezi az édesapjától: „Papa, ez volna a halhatatlanság?”

Gondolatok kavarognak bennem, és eszembe jut Mészáros Lázár törökországi naplója. Hihetetlen, hogy első hadügyminiszterünk milyen ellenszenvvel viseltetett Kossuth iránt. (Mellesleg Görgey Artúrral és Klapka Györggyel szemben is.) És aligha véletlen, hogy vonzódott Széchenyi Istvánhoz. (Az emigrációban a lengyel Dembinszkyhez.)

A hadügyminiszter 1849–50-ben az emigrációban írt naplójában egy helyütt megjegyzi: „Örültem, hogy Széchenyi István jobbult.” Aki akkor már a Döblingpokol lakója. Kevés emberről vall olyan nagy szeretettel, mint „a legnagyobb magyarról”.

A törökországi száműzetés, a helyi bánásmód, a bizonytalanság sok feszültséget szült, de tagadhatatlan, hogy Mészárosnak már korábban a hadügy számos alapkérdésében heves vitája támadt Kossuth Lajossal, ezért többször le kívánt mondani.

A huzavonára aztán 1849. május 6-án végleg pont került. Ez az előzménye azoknak a soroknak, amelyeket Mészáros a volt kormányzóról papírra vetett. Ács Tibor, aki előszót írt a naplóhoz, és lábjegyzetekkel látta el, Gyulai Pált idézi: „Megjegyzi azt is [mármint Gyulai], hogy a forradalom és szabadságharc politikai és hadi eseményei, izgalmai és az őt ért bírálatok nagyon megviselték történelmünk első hadügyminiszterét, és ezért a benne felgyülemlett keserűség érzése mélyen átitatja visszaemlékezéseit.”

„Az, aki legjobban, vagyis legtöbbet alkalmatlankodott, mérgesített, vitázott, álszenteskedett ellenem, és aki legkedvesebb barátjának hívott, az Kossuth Lajos volt, a fináncminiszter, a kormányzó, a nyegle státus-férfi. Isten fizesse meg nekik” – írja ezt a „legbecsületesebb magyarnak” nevezett honvéd altábornagy, a Magyar Tudományos Akadémia sok nyelven beszélő levelező tagja, aki végrendeletében tudatta: „karcolásait” igenis megjelenésre szánja. (A kézirat legendás története külön fejezet.) De azzal is tisztában volt a tudós katona, hogy: „Síromban a kritikák miatt bizonyára meg fogok fordulni…”

Folytatandó Mészáros ítéleteit: „Kossuth itt is kormányzó, mivel sokat nem beszélhet, tehát ír; törvényeket szab, mit senki sem tart meg, pénztárt alakít, hogy más pénzét utalványozhassa, udvart tart, tányérnyalókat, képvisel; szegény ember, és mivel sarlatán, bár nem szeretik, mégis hódolnak neki. Ó, emberek!”

„A Napló legnagyobb erénye az – véli Ács Tibor –, hogy írója éles szemű megfigyelőként, de igen szubjektíven fogalmazta meg napi följegyzéseit a száműzöttek életéről. Nagyon kritikus hangon vázolja fel a törökországi internálás szövevényes kérdéseit és szereplőit…” Nem csoda, hogy éles szavakkal ecseteli Kossuth minden cselekedetét is.

Végül még egy megjegyzés Mészárostól: „Egy házban éltem Kossuthtal, a hamis prófétával, szónoklatát, képzeletét irigylem tőle, de mást bizonyára nem, a többiben csak annyi emberséget, annyi gyarlót láttam, amennyi elég volt magamnak is.”

Sétálok a mauzóleum monumentális falai között, és Kossuth újabb gondolata ötlik fel: „…az igazság mindig egyszerű, mint egyszerűek a természet nagy törvényei…” Talán annyit tehetnők hozzá, hogy az igazság mindig ott van körülöttünk, csak az a kérdés, mire figyelünk. A kormányzó több mint kétéves törökországi kényszertartózkodás után, 1851. december 4-én ért partot Amerikában, ahol 1852. július 14-ig maradt. Nagy reményektől feltüzelve érkezett, és elkeseredetten, Mr. Alexander Smith álnéven tért vissza Európába. Titkára, a negyvennyolcas tüzértiszt, László Károly (1815–1893) keserűen jegyzi meg Napló-töredék című, 1887-ben kiadott visszaemlékezésében: „Kossuthot azzal rágalmazták, hogy a magyar ügyre gyűlt pénzt saját zsebébe rakta. Ez gyalázatos […], ellenséges, aljas rágalom.” Ugyanakkor a kormányzónak tudomásul kellett vennie a George Washington-féle, fél évszázaddal korábban lefektetett be nem avatkozási elvet, amelynek értelmében a semlegességre hivatkozva az Egyesült Államok elzárkózott minden jelentős segítségtől.

A köztudatban azonban Kossuth útja diadalmenetnek tűnt. Bejárta a korabeli Egyesült Államok minden nagyobb városát és nagyszámú települését. Négyszáz hivatalos előadást tartott, és ezer alkalommal szólalt fel. Kétségtelen, hogy hatott az amerikai társadalomra és közgondolkodásra. Megyéket, városokat, falvakat, utcákat és tereket neveztek el róla. A turnéja alatt született gyerekek közül sokan vették fel a Kossuth nevet. A magyar kokárda és mente, főleg pedig az úgynevezett Kossuth-kalap egész Amerikában divattá vált. Tízezrek viselték.

Várdy Béla és Várdy Huszár Ágnes állítják az Újvilági küzdelmek című könyvükben (Mundus, Budapest, 2005): „Soha magyarról annyit még nem írtak Amerikában, mint az 1850-es évek elején Kossuthról. Magyar esemény – beleértve még a szovjet birodalmat némileg megingató 1956-os forradalmat is – sohasem mozgatta meg úgy az amerikai társadalmat, mint Kossuth és az általa képviselt magyar szabadságeszme.” De „nem volt hajlandó kiállni a rabszolga felszabadítás mozgalma mellett, mert nem akarta elidegeníteni azokat a rabszolgatartó politikusokat, akik esetleg támogatnák beavatkozási politikáját”.

Ugyanakkor ellenfelei is megerősítik, hogy Kossuth szónoki tehetsége egyedülálló volt. A színész Egressy Gábor (1808–1866), aki még az emigráció elején összekülönbözött Kossuthtal, és a vidini táborban az osztrák titkosrendőrség besúgója lett, így írt róla: „Micsoda sugárzó erő van abban a természetfelettin gyönyörű hangban!… Az ő varázsa ellen, miként Odysseus tette, nekünk is oda kell kötni magunkat az árbochoz, nehogy tudatunk alatt mi is vakon kövessük őt.”

Sétálok a mauzóleum monumentális falai között, és Kossuth alábbi mondatán elmélkedem: „…az ember hite az ő mennyországa…” Szép gondolat. Egy kezdődő év mottója is lehetne. Feliratkozás az út folytatásához. Sarkcsillag, amely, ha letér az ember az útról, segít visszatalálni. Az evangélikus vallású Kossuth személyét Móricz Zsigmond is sarkcsillagnak láttatja a Nyugat 1930. május 16-án megjelent számában. A kormányzó már kilencvenéves volt, amikor az író még falun élt, de még mindig „vakon esküdtek” rá „a színmagyar, kálvinista kis falvakban”. Később Debrecenben, ahol Móricz gimnáziumba járt, „a Kossuth-kultusz még hangosabb s még erősebb volt, tudatos és nevelő hatású”.

Kossuth Lajos 1894-ben bekövetkezett halálára így emlékezett Móricz: „Éppen kiütött a vakáció. Még hallottam a debreceni Nagytemplomban Dicsőfi József prédikációját, s örökre feledhetetlen maradt számomra, hogy a pap a szószéken ugyanúgy zokogott, mint én a karzaton, s mint az egész közönség a nagy templomban, ahol annak idején a szabadságot kikiáltották.”

Sétálok a mauzóleum monumentális falai között, és Juhász Gyula versének utolsó soraival lépek ki az épületből.

Olykor felejtik, és közöny fogadja,

Már meg se látják, s a vásári zajba

Nem hallják túlvilági szózatát.

Ő vár nyugodtan, messze-messze nézve,

Örök dicsőség nagy, mély tengerére,

S leint karjával balsorsot, halált!

Juhász Gyula: Kossuth-szobor (részlet)

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 11. számában jelent meg, 2016. március 20-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.